Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2002 (1. évfolyam, 1-8. szám)

2002-05-23 / 1. szám

az időszerűtlenné váló, a történelem által ereségre ítélt középosztályról szól, s egy­en arról is, hogy ez a társadalmi közeg ma­adandó szellemi értéket képviselt és örö­­a'tett-mentett át a jövő századoknak. A :önyv ennek a közegnek éppen azt az utol­­ó, vihar előtti (erre vonatkozik a címben negfogalmazott „holt idény”) csöndes idő­­;zakát mutatja be, melyben még látszólag negfontoltan és nyugodtan zajlik az élet, ráérősen, önámítóan kerülgetve a baljósla­tú előjeleket. A holt idény a középosztály pusztulásának kezdete, a várakozás, a fe­szültséggel terhes kivárás, a kihasználatlan, meddő idő krónikája. Barak László a szerzői sajátosságokat kö­rüljárva kitért arra, hogy ez a mostani re­gény — alapvető ismérveiben — ugyanabban a világban játszódik, mint a húsz évvel ez­előtti Vajkai-prózák. Ebben a világban a tör­ténéseket nem a szereplőik irányítják, ők ugyanis elszenvedik, sorsszerűségükben élik meg az eseményeket. Másrészt, külső je-Vajkai Miklós (1950) művei A másnapos város (1982), novellák Veszteglők (1984), novellák A szélember kenyere (1988), mesék Lusta por (1989), novellák Forte piano (1997), novellaválogatás Hatalom és homály (2000), kisregény Saison morte (2001), regény gyeit tekintve Vajkai utóbbi műveiben egyre feltűnőbb vonás a lengyel környezet, a len­gyel mikrovilág és kultúrkör. Vajkai bevezető ars poeticájával, vagy még inkább negatív önmeghatározásával (emlékeztetőül: „Nem tartom magam szlo­vákiai magyar írónak...”) összecsengett az is, amit az est során a regényével s az egyik szereplőjével, Gabriel Szymanekkel kap­csolatban fontosnak tartott nyomatékolni: „Nyilvánvaló, hogy egyetemes irodalom­ban kell magunkat mérnünk, nem lehet mentség mondjuk a szegénység, sem pe­dig a rossz házasság. Ennek ellenére azt Az irodalom illata Évekkel ezelőtt, amikor kezembe ke­rült egy könyv, amely, ha kinyitották, egy tavaszi virág illatát árasztotta, rádöbben­tem, az illatok nem is állnak olyan távol az irodalomtól, mint azt korábban hit­tem. A sejtés, hogy létezik valamiféle ti­tokzatos összefüggés az illatok világa és az írott szó között, a későbbiekben iga­zolódni látszott. Figyelni kezdtem, mint társul egy-egy illat az igazán nagy olvas­mányélményekhez (így lett levendulailla­tú Proust, akácillatú Krúdy, lőporszagú Kafka...), mígnem felfedeztem, hogy a kell mondanom, hogy a hátrányok gyakran szinte ledolgozhatatlanok... Gábriel, a köl­tő például kétségtelenül tehetséges ember, de harminckét évesen alkoholistává válik, majd felakasztja magát az abrakolóra. Tipi­kusan lengyel, vagy ha úgy tetszik, szlová­kiai vagy ukrajnai magyar, nemzetiségi, harmadosztályú nemzeti sorsú ember, akit az, hogy nem franciának vagy angolnak született, átokként sújt. Gabriel Szymanek belebetegszik abba, hogy lengyel, tagadja a lengyelségét, s amikor megjelenik első verseskötete, rádöbben arra, hogy képte­len ezt a pályát folytatni, hogy ez a pálya ebből a helyzetből egyszerűen folytatha­­tatlan...” A regionalizmus, az elszigeteltség mint átok? Meglehet. Mindenesetre Vajkai regé­nye e tekintetben nem azt sugallja, hogy a hátrány végzetszerűen és kivédhetetlenül a kisebbségi helyzetből adódik, sokkal in­kább azt, hogy a betegség erkölcsi eredetű. Mintha volna kollektív erkölcs... Mintha a ki­sebbségi lét kevésbé kedvezne az egyén­nek, az egyes ember boldogulásának, fel­­emelkedésének, kitörésének, megmaradá­sának, szavának. A magát másodrangúként meghatározó egyén feladja önmagát, s tár­sulva a hozzá hasonlókhoz, a közösség ré­szeként, a kollektív létben látja érvényesülé­se egyetlen esélyét. Azt a hosszabb-rövi­­debb vajúdást, amíg a szabad akaratú em­ber a közösség akaratához idomul, nevez­hetjük holt idénynek is. A holt idény mesé­jének keserű az utóíze, s a regény megfelelő szakasza sem ad feloldást: „Az emberek. Nézd csak meg, fiam, ezeket! Csakis akkor tartanak össze, ha csoportosan kerülnek bajba. De ha csupán egynek esik bántódá­­sa, azt kivetik maguk közül, megalázzák, porba sújtják, elpusztítják. Hz a mi igazi gya­lázatunk. Nesze neked, lengyelség! Nem, nem kell ezeknek semmi, csak egy marék búza vagy köles, kevéske rozs.” Ezt egyedül Barak László (vajon a költő vagy a közéleti ember?) vitatta, világirodal­mi példákkal meg derűlátással, kijelentvén, hogy nincs ledolgozhatatlan hátrány. Meg­lehet. Csanda Gábor hangulatokat felidézni képes illatok és a képzelet szabadságát nyújtó írás egy tő­ről fakadnak: ugyanarról a vágyott, titok­zatos valóságról adnak hírt. Azóta foko­zottabban odafigyelek az „illatos” köny­vekre. Vajkai Miklós Saison morte-jában kitárul a „szagokkal telített Kelet-Európa“, vagy legalábbis annak egy jellemző, fehér-piros tónusokkal árnyalt szelete. Emilia és Anna időben visszafelé csörgedező családtörté­netét az ősi família ódon, avas levegője lengi be. Szinte már nem is illat ez, hanem, mint azt a Marguerite Yourcenar-idézet is sugallja, szag, bűz, a pangás bűze. E mo-A nyugalom beszéde A néma írás és a hangzó szó ellentété­ről, kultúrtörténeti vonatkozásairól, az elsőbbség filozófiai-világnézeti hátteré­ről sokan értekeztek már. Pécsett, a leg­utóbbi JAK-napokon megtapasztalhat­tam, mit jelent megeleveníteni a szöve­get, szóra bírni a néma betűt. Bartis Atti­la mély, nyers és monoton hangon olva­sott fel A nyugalom című regényéből. Hangjának kimértsége, már-már provo­katív unottsága és flegma kántálása csak az első mondatoknál tűnt furcsának, túl­zónak, mesterkéltnek. A hangos olvasás előrehaladtával rövid időn belül olyan vibráló szellemi erőteret sikerült terem­tenie (elég volt körbepillantani a hallga­tóságon), amelyben a szöveg a modali­tás értelmező erejének hatására épült fel újra — ott és akkor. A regény egy éveken át önkéntes szobafogságban élő, hajdan ünnepelt, a kommunista kultúrpolitika által félreállított színésznő és író fia, vala­mint külföldre távozott s ott világhírű hegedűssé vált lánya kapcsolatáról szól. Anya és fia közti ellentét a szöveg hatá­sát döntő mód meghatározó nyelvi funkciók egymásnak feszülésében ölt testet. A lassan megtébolyodó, gonosszá váló színésznő beszédének nyers, kö­zönséges expresszivitását fia udvarias és visszafogott hangja ellenpontozza. A cselekmény ennek a két stílusnak a ver­sengésében, kölcsönös felerősítő és ki­oltó műveletei mentén bontakozik ki, s ez a mű hatásának az egyik titka. Ennek az élményét sikerült a szerzőnek megte­remtenie szuggeszu'v felolvasásával. Bevallom, ennek hatására vettem meg és olvastam el a könyvet. Tehát nemcsak a szerzői név, hanem olykor a szerzői hang is érdekelt lehet az olvasói elvárá­sok kialakításában, azaz: a befogadást serkentő tényezőként viselkedhet. (Bartis Attila: A nyugalom. Bp, Mag­vető 2001) Benyovszky Krisztián csárbűz azonban nem nyomja el az Emília történetében felbukkanó, egyéb jelentésteli illatokat. A hősnő könyvtárma­gányát az olvasó Emilia könyveinek pe­nészszagával együtt lélegezheti be. Más­kor, amint „a Nap illatos haja“ megérinti a lányt, az olvasó örülhet a szereplő pillanat­nyi szabadságának. Zavarhatja viszont a „nemzet orrcsiklandozó illata“, hiszen nemcsak a szereplőknek tűnnek a könyv­béli „magyar történetek gyanúsan lengyelnek“, hanem fordítva is: Vajkai len­gyel történetei a magyar olvasó számára legalább ennyire tűnnek „gyanúsan“ ma­gyarnak. Keserű József Könyvjelző 1/02

Next

/
Oldalképek
Tartalom