Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-11-26 / 48. szám
1938.. november 26. KOMAROMI LAPOK 3. oldal. örökre meghalt. Hősi halottainkról minden évben kegyelettel meg szoktunk emlékezni, nevüket márványba, sőt ennél maradandóbban, lelkünkbe-szívünkbe is bevésettük. Ezúttal azokat a hősöket kívánjuk ünnepelni, akik a háború élő áldozatai, akiknek az életét tehát megkímélte ugyan a világháború forgataga, de mégis oly kegyetlenül vágott rajtuk végig, hogy soha teljesen helyre nem hozható, ki nem pótolható áldozatot kívánt tőlük. Élnek tehát, de holtig ennek az áldozatnak külsőleg is megmutatkozó, vagy lelki fájdalmukban soha el nem múló jeleivel élnek, — a háború egész életüket elrontotta s immár több mint 20 év óta viselik keresztjüket. Keserves ez a keresztcipelés, mert ott áll mögötte mindig a sors igazságtalanságának a tudata, hogy t. i. a sors oly sokakat megkímélt, őket pedig kegyetlenül sújtotta. Keserves ez a kálváriajárás, mert a háborúval a harc nem szűnt meg, a felfordulást kővető lázas munka uj harcot, az életért, a mindennapi kenyérért folyó küzdelmet jelentette, amely küzdelemben a rokkantat, hadiözvegyet és árvát saját keresztje is akadályozta megmaradt kevés energiája kifejtésében. De még keservesebb volt a helyzete annak, aki mindezek mellett a vesztett háború fájdalmas következményein túl még a kisebbségi életsors súlyát is vállalni volt kénytelen, akinek testi, vagy lelki fogyatékosságát tetézte a megaláztatás és aki sokszor kénytelen volt megtagadni faját, nemzetét, hitét, Istenét. S a háború hőseinek hétrét kellett görnyedniük azok előtt, akiknek a hősiességhez semmi közük nem volt, de perfid árulásukkal annál több félkarnak, féllábnak, özvegységnek, árvaságnak lettek okozói! Hányszor merült fel előttünk az elmúlt lidércnyomásos húsz év alatt a kérdés, hát érdemes volt ezért a megaláztatásért annyi életet áldozni ia harctéren? Amikor harmadrendű állampolgárrá degredáltak és még ezt az állam polgárságot is lépten-nyomon kétségbevonták csak \azért, hogy legyen jogcím a rokkantsegélyek, vagy özvegyi nyugdíj megvonásához, hányszor kérdeztük magunkban: hát érdemes volt ezért testi épséget, egészséget, életet feláldozni? És mégis! Most, amikor elért hozzánk a testvéri szeretet melege, amikor vége szakadt a kálváriajárásnak, amikor felsütött a szabadulás ragyogó napja, amikor ismét kinyújtja utánunk reszkető kezét a húsz év óta nem érzett anyai szeretet, mégis úgy érezzük, hogy már csak ezért a napért is érdemes volt szenvedni, tűrni, alázkodni. Áldassék érte az Űr neve, aki meghozta számunkra a vigasztalást és visszaadta hitünket. Hála országunk bölcs vezetőinek, hogy ezt a sok véres áldozat árán elvesztett földet szabaddá tette anélkül, hogy a hadirokkantak, özvegyek és árvák számát gyarapította volna. f Köszönet a magyar társadalom képviseletében itt megjelent országos szövetségnek a szerétéiért, mellyel hozzánk közeledik és segítő kezét nyújtja. A szenvedésben legnagyobb vigasztalónk a szeretet. Köszönet ezért a zászlóért, melyet megbecsülésünk jeléül hozott nekünk. A megbecsülés emeli fél az elesett embert. Kérem őket, ne engedjék el a kezet, melyet most megfogtak baráti szeretettel. Nehéz harcot harooltunk az elmúlt keserves húsz esztendő alatt s a harc hevében nemcsak megsebesül, de könnyen be is piszkolódik a harcos. Ne bírálják el tehát könyörtelen szigorral, ha egyik-másik harcosunk jobban be is kormozódott, hanem a megértés, a szeretet és megbocsát jtás érzetével törüljék le azt a kormot a lelkiismeret által úgyis mélyen barázdázott arcokról. Ne Ítéljék el a hadiözvegyet, aki lelkének felét a háborúban elvesztette, ha a lelke megmaradt másik fele esetleg nem volt elég erős ahhoz, hogy ellentálljon a mindennapi kenyér csábításának. Becsüljék meg a hadiárvában a hős apa vérét, mert ez a vér a jövő élet, az eljövendő Nagymagyarország tápláló ereje. Biztosítom önöket. hogy ezek a háború és élet viharában agyongázolt lelkek örökké hálásak lesznek a megbocsájtó szereidért. « Kállay Endre dr. beszéde után, amelyet sokszor szakítottak meg a közönség helyeslő közbekiáltásai, majd Simon Zoltán ref. tanítóképző IV, o. hallgatója nagy hatással elszavalta Tóth Kálmán: Előre c. költeményét. Vitéz Galánthay-Glock tábornok üdvözlő szavai Utána vitéz Galánthay-Glock Tivadar ny. tábornok, mint a HONSZ megbízottja köszöntötte a révkomáromi rokkant bajtársakat. — Ti megpróbáltátok húsz év alatt a legnagyobb szenvedéseket — mondotta beszédében Galánthay-Glock tábornok — és szenvedéstekkel, kitartástokkal bebizonyítottátok, hogy a magyar nemzet örökkévalóságra hivatott. Csak azok tudnak tűrni, szenvedni> akik a hősiességnek, áldozatkészségnek s a kultúrára hivatott szellemi képességnek a birtokában vannak. Ezen a földön a magyarok előtt sok nép élt, de 300 évnél egyik sem bírta ki tovább, eltűnt, mert e három tulajdonság valamelyikének híjával volt. A mi fajunk kibírta egy ezredév viharait, a tatárjárás, törökdulás, szabadságharcok, világháború borzalmait, mert hős volt, áldozatkész s a kultúrája védője. Ti is ezzel a három tulajdonságokkal tudtátok túlélni az elnyomatás megpróbáltatásait! Lehet az ember elbizakodott, önhitt, — folytatta Galánthay-Glock tábornok — de a sors Isten kezében van, aki, ha büntet is, megbocsát. Ti rá tok is szenvedéseket küldött, s ez talán büntetés is volt. Most itt a megbocsátás. A feladatotok most már, hogy együttes erővel állítsátok talpra ezt az agyongyötört hazát. A magyar léleknek még nagyon sok feladata váni s 'ezt a lelket örökké meg kell becsülni. A lendületes szép beszédet lelkes éljenzés és hosszantartó taps követte, majd következett a HONSZ által hozott díszzászló átadása. Horváth Sándor, a HONSZ országos igazgatósági tagja rövid beszéd kíséretében átadta Fülöp Zsigmond városbírónak a zászlót. Ugyancsak a városbíró vette át azt a három másik zászlót is, amelyet a HONSZ három komáromkörhyéki nagyközség rokkantjainak küldött. Ezután a HONSZ küldöttsége babérkoszorút helyezett a Klapka szoborra. Az ünnepség a Himnusz el éneklésével ért véget. Dlélben a küldöttség tiszteletére közebéd volt a Dózsa-féle vendéglőben. Sztranyavszky kegyelmes úrnak A bányafüttyös válasza »Nem Csonka-Magyar országot csatolták a visszakerült Felvidékhez, hanem a Felvidéket csatolták vissza a csonka hazához!. Ebből nem az következik, hogy ott a Benes által inaugurált szellemet iés rendet kell iránija adónak tekintetnünk a magyar élet jövendője számára.« A magyar parlamentben mondotta Sztraiiyavszky Sándor. Boldogság- bánya volt Nagy-Magyarország, s hogy beomlott a felvidéki tárna, sötétben éltek magyar szívek, orcák, a mélyben testvérként tömörüllek s a bányafüttyösök napfényt fütyültek. Húsz napja még csak, hogy napfényre jöttünk, s kegyelmes úr, a magyar parlamentben ön leckéztetve pálcát tört fölöttünk,, elhagyta ajkát a szörnyű badarság, hogy magyarságunk csak Benes-magyarság. Ha temetésen kántor torka zengi búcsúztatóját s félliterszám önti a könnyet benne, nem tudhatja senki, hogy mennyi benne hát a tiszta részvét. A könnyekért mindig megkapja pénzét. Kegyelmes úr, az ön magyar mivolta d kétségtelen, de nem tudjuk lemérni! Míg magyarságát tósztokká dalolta, barokkos cím és ranguszály kísérte és bársonyszék is csurrant-csöppent érte. Mi magyarságunk, melyet úgy leintett, mint a feltámadt Krisztus igazsága, mezítelen világít: sebeinket tapogathatja halk, kegyelmes ujja. Rajtunk a Bienes-szenny is allelujja! Magyarságunkat csak kálváriával, könnyektől áradt folyók zsoltárával, cseh börtönökkel, júdások hadával, anyák húsz évnyi jajjával lehet csak aki mást mond, az fecseg csak. Kegyelmes úr, pohárköszöntők hőse, ezt üzeni a Felvidék regőse: mint frontharcost harctéri fecsegések, az ön magyarkodása minket untat és felidézi golgotás utunkat. Budapest, 1938. november 24. Mécs László A komáromi bevonulásnál órákig néztem és könnyes szemekkel gyönyörködtem a mi dicső, magyar honvédségünk bevonulásában. Húsz év óta először láttam nyíltan, félelem nélkül magyar seregek fölvonulását, mert rabságunk alatt csak titokban tehettük ezt is, ha nagynehezen megengedték, hogy Édes Anyánkat, Magyarországot meglátogassuk. Messze a határtól, elbújva a tömeg között gyönyörködhettünk a magyar hadsereg deli legényeinek fölvonulásában, mert jaj volt nekünk, ha ezt itt, az akkor még cseh uralom alá tartozó földrészen megtudták. Letartóztatás, börtön kínos szörnyűsége várt reánk. Ha ilyen katonai ünnepélyen a zenekar a Himnuszt játszotta, nagy bűnnek vették tőlünk, ha mi is énekeltük a Himnuszt, melynek szövege ártatlan imádság és nem mond mást, mint áldást kér a magyarságra. Ez is bűn volt a csehek szemében. Rádiót csak titokban, erősen lehalkítva hallgattunk, mert jaj volt, ha a magyar imádság kihallatszott az ablakon át. Ezt a szent magyar imádságot csak befelé, halkan, magunkban zümmögve mormolhattuk el, mert különben megnyíltak előttünk a fegyház ajtajai. Ti, magyar testvéreink, akik eddig is szabadok voltatok, bár együtt éreztek velünk, de ti nem tudjátok mérlegelni a mi szenvedéseinket, nem sejthetitek, hogy micsoda csodálatos öröm volt az nekünk, amikor a magyar honvédség virágosán, zeneszó mellett bevonult hozzánk: magyar honvédeket láttunk Szabadon, nem elbújva, a magyar hármas színű lobogók nyíltan játszhattak a széllel, fölhangozhatott a magyar imádság az ajkakon, a zenekarokban, az eddig csak álmodott, óhajtott örömök micsoda halmaza, tömege jutott nékünk a könyörületes Ég gazdag áldásából. Ti, szabadon élő testvéreink, ezt nem tudjátok, ezt nem érezhetitek, mert ahhoz húsz évi fogság, rabság, elnyomatás, sanyargatás kellett. Minékünk bűnül rótták föl, ha Magyarországra akartunk utazni, ha valaki párfillért kapott is a közpénzekből, mondjuk tisztviselő, nyug- vagy kegydíjas, iannak hosszú utánjárással engedélyt kellett kérni, hogy meglátogathassa ott élő szeretteit, pár napi engedélyt adtak csak és az egész évi ottartózkodás nem igen haladhatta túl a két hetet. Magyarország szellemi termékeit is igyekeztek kizárni, legtöbbször csak olyan lapokat engedtek át, amelyek nem gyakoroltak kritikát az itteni állapotok felett, amelyek nem jajdultak föl a mi szenvedéseinken, mert különben kitiltották volna. Azért, kedves testvéreim, ne csodálkozzatok azon, ha nekünk mindenre kicsordul a könnyünk, az örömkönnyek már ezek, de a húszéves szenvedés elszakított sok-sok kedves magyar dologtól, amelyek látása és hallása könnyeket csal a mi szemeinkből. Komáromban, Nádor ucca 44. sz. alatti ház nagy kerttel eladó. Bővebb felvilágosítást ad: Tokánk Gyula Komárom, Fazekas u. 22.
