Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-12-31 / 53. szám
1938. december 31. KOMÁROMI LAPOK 7. oldal. KAKAS cipőpaszta magyar is, ■ r b JO IS, «9 hérje'sis. Karácsonyi köszöntöttünk Partosújtelepen Komárom, december vége. Karácsony előtt pár nappal gépírásos meghívót találtunk az asztalunkon. »A partosújtelepi SzMKE-csoport a szegény gyermekek felsegélyezése javára szinielőadást rendez^ amelyre minden érdeklődőt szívesen meghív.« A meghívó mellett pirinyóka piszkos levél, amelyben arra kérnek bennünket, hogy az előadás előtt valami »köszöntőt« mondjunk... Ahogy felfedeztük a meghívót, bevalljuk, szerfölötti módon megörültünk neki, viszont a mi a köszöntő elmondását illeti, erős sajnálkozás támadt bennünk a partosúj telepiek iránt, tudván, hogy a hozzájuk való kiutazás nagy nehézségekkel jár ... De ekkor küldöttség toppant be az njtónj s jelentette, hogy a titkár úrért kocsi fog érkezni! Saját kocsi Partosújtelepről. S erre ugyan megint kétségeink támadtak, mert honnan teremhetett vájjon a partosújtelepi híveinknek saját kocsijuk a titkár úr számára?... — de végül mégis biztosra Ígértük, hogy ott leszünk. A kocsi jött és elment Félötre beszéltük meg az indulást, négy órakor kiléptünk, hogy megborotválkozzunk s összekapjuk magunkat egy kicsikét, mert utóvégre akárhogyan nem mehetünk karácsonyt köszönteni Partosújtelepre. Négy óra után öt perccel megállt a saját kocsi a Kultúrpalota előtt, a kocsis nem találta szobájában a titkár ural, ebből az a nyilvánvaló következtetés vönódott le, hogy a titkár úr megijedt mégis az esőtől s huncutul megszökött a köszöntő elől. Minél fogva a saját kocsi visszaindult szomorúau azon az úton, amelyen jött... Titkár úr persze megérkezett pontosan félötre s várt, hátha kissé megkéselt a fuvar. Öt óra tájban aztán titkár úr kapta magát s elindult gyalog Partos felé. Csak úgy toronyiránt, mert az útat bizony nem ismerte a titkár úr, mivel még életében sose volt szerencséje Partosújtelephez. Elindult, mondom, a titkár úr, bár úgy fútt a szél, hogy majdnem eldöntötte az embert, a szél az első havasesőt csapkodta a szeme közé, de titkár ment-ment Partos felé, az apostolok lovain, mert megígérte, hogy ő köszönti az idén a karácsonyt odakint és mert a titkár úr szívét ekkor már jóerősen megfogta a szeretet! Betlehemi fények Komárom halárában — Sötét este volt, mikor az Erődökhöz értem, nem tudtam, merre menjek. Egy magányos emberrel találkoztam, kérdem, merre van az út Partosra? — Arra bizony nincsen út, — felelte az ember. — Legjobb lesz, ha neki vág a mezőnek. Oszt csak addig menjen, amíg világosságot nem lát! Az irányt valahogy megmutatta s éíi belevettem magam a sártengerbe. De tudtam, meg voltam róla győződve, hogy soha nem találok el Partosújtelepre. Azért csak mentem. Valami húzott, ösztökélt folyton. Valami azt súgta, hogy nem szabad visszafordulnom, ha nem is jutok el a célomhoz, mert engem várnak. Karácsonyi hittel várnak... És a sötétben megmozdult valami előttem. Ember. Arra tartott, amerre én. Sietvést értem utol. Kopottruhájú, rongyoskendős fiatal nő volt. Talán asszony. Édesanya. Aprócska csomagokat vitt. Biztosan ajándékokat. Csatlakoztam hozzá. Együtt gyúrtuk a sarat, ö olyan könnyen, béketűrően gyúrta, hogy én se panaszkodtam egy árva szóval se. Néha beszélgettünk is. — Mi újság Partoson? Várjuk a karácsonyt... — mondta. Az eső kissé szünőben volt. A sártenger közepén lassan kigyulladtak a partosi házak fényei. S ahogy közelebb-közelebb vergődtünk azokhaz a szegényes házacskákhoz; s ahogy azoknak a pislákoló kis lámpáknak a világa lassan-lassau bele kezdett világítani a szívembe: a betlehemi pásztorok jutottak az eszembe, akik egy rongyos istállót kereslek valamikor az elhagyott éjszakában ... Váratlanul A hóz, ahol a kulturegyesület ütötte fel tanyáját, zsúfolásig tele volt. Mikor az ablak alá érkeztem, éppen abban a pillanatban toppant be az ajtón az én kocsisom. Bejelentette a hírt, mire a közönség szó nélkül felkelt s indult hazafelé. — Dehát a szinielőadás!?... — rimánkodott a vezetőség. Valaki ezt mondta: — Bemegyünk Komáromba a színházba. Páholyt veszünk, ott nézzük meg az előadást... Megdermedtem a szóra. Majdnem agyonütött ez a kifakadás. — Emberek, — rebegtem s Valahogy eléjük léptem. Halvány világosság derengett ki a teremből, beborított engem s az embereimnek torkukra fagyott a szó. Csak bámulták a csupasár ruhámat. S aztán egyszercsak megrohantak, szinte úgy vittek be a karácsonyi örömnek szánt hajlékba. PYRAM PARKETT-PASZTA a vezető magyar márka És beszéltem nekik. Beszéltem a szenetetről... Beszéltem a megértésről... A türelemről... A karácsonyi hitről... Rongyos istállóról s a rongyok közölt kivirágzóit örömről... És vigasztaltam őket... Mondtam nekik, hogy felszárad egyszer a partosujtelepi sár... Hogy nemsokára megszűnik az árvaságuk ... Hogy csak ne csüggedjenek és próbáljanak örülni! ... És az embereimnek kinyílott a szemük. A szemükből világítóit a lelkűk. Láttam, hogy megértettek. De féltem, remegtem mégis, hogy ha befejezem1 a köszöntőmet, az a világosság ott a szemükben úgy kialszik hirtelen, mini a petróleumlámpa, ha elfújják. Éreztem, hogy nem szabad abbahagynom. Nein szabad végeszakadnia ennek a mondókának soha-soha, mert baj lesz. Mert akkor, annak a fénynek a kialvása után, ők veszik át tőleim a szót. S akkor én elvesztem. Akkor énnekem jobb lett volna, ha belefulladok a sárba. Ha ők elkezdik; ezek a sápadtarcú, gyötröttarcú, csapzolthajú emberek, ezek a rongyoskabátosok, akikkel ezerszer találkoztam Jókai meg Klapka városában, a megyeháza előtt hideg, komisz idők közben, vagy a városházán a polgármesteri ajtó előtt, vagy igen sokszor a pártirodában, akiket számtalanszor láttam elosonni a Szent András templom elölt anélkül, hogy megemelték volna a kalapjukat, akik legtöbbnyire összeszorított fogakkal s öklökkel barangoltak mindig a komáromi uccákon, — ha ezeket szóhoz engedem, akkor nekem jaj! Akkor, ha én megmukkanok, ők az asztalra csapnak s úgy kiáltják a fülembe, hogy most pedig ők tették le a garast, hogy énnekem menekülnöm kell... Hát olvasni kezdtem a szemükből. A magam témájából rég kifogytam már, hát azt kezdtem el mondani, amit a szemükben láttam. És így tudtam méltóvá lenni őket a karácsonyhoz ... Igen. így. Mikor azt mondtam el nekik, amit a szemükből olvastam. Hogyha a karácsonyi szeretet meggyőz mindnyájatokat, akkor — igen, — munka is lesz! Dolgozhattok... Talán majd a gyemekeiíeknek sem kell olyan messziről iskolába járniok ilyen csúf időben ... Talán egyszer iskola is épül odakint ... De addig is, míg épül, erős cipőjük lesz a kis lurkóidnak s az a borzalmas út is megjavul... Talán még kocsit is fognak kapni, a várostól, ami az iskolába beviszi a gyermekeket. S talán odabent ebédeltetési akcióban lesz részük... A kultúrhélyiséget ezentúl talán nem a lehellet fogja csupán fűleni, hanem 'ajándékfa fog ropogni ‘a kályhában, mialatt az Aranyember költőjéről szól a mese hideg telek idején ... A kultúrhelyiség talán meg fog nagyobbodni, nem kell kiszorulni az uccára, az épület mögött ott mn az a másik helyiség, csak áttörik majd a falat s például a színpad egész szépen el fog férni a kapcsolt helyiségben ... ... És így tovább! Életemben ilyen hosszú karácsonyi köszöntőt nem mondtam még. Ilyen félve, ilyen rettegéssel sose vártam még eredményre, amj; a szavaimat követni fogja. És mi történt? Az embereim nem szóltak egy árva szót sem. Mikor elkezdtem a Mennyből az angyalt, valamennyien egyszíwel énekeli ék velem. S azlán megkezdődön a gyermekelőadás Pilcz Rudolfné és Berecz Zsigmondné rendezésében... Nehéz Ferenc. Koksz szü iks égi lel tél | rendelje «8 Telefon meg a komáromi gázgyárnál. 117 vagy 31
