Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1938-12-24 / 52. szám

1938. december 24. KOMÁROMI LAPOK 11. oldal. Keresztapámék Irta: CSATHÓ KÁLMÁN. KAKAS cipőpaszto magyar is, jó is, 439 kérje is. Keresztapámék benn laktak a vá­rosban. Volt ugyan egy szép birtokuk, kastéllyal a falu szélén, de ott alig töltöttek egy-két hetet évenkint, mert keresztanyám azt mondta, hogy nem tud másutt élni, csak a városban. Ami annál különösebb volt, mert nem járt sehová, egész nap csak a kertjét gyom­lálta, öntözte, a baromfiakat ajnároz­­ta, meg a cselédeket hajkurászta. Lá­togatóba nem járt, ha vendég jött, alig várta, hogy elmenjen. Keresztapámat egyszer meg is kér­deztem, hogy hogy van ez? De az öreg úr nem felelt, csak legyintett. Majd egy negyedóramulva azt mond­ta, ne zavarjam, mert gondolkozik, ö ugyanis állandóan gondolkozott. Nyá­ron a kertben, a filagóriában, télen a kályha mellett. Egész nap. Hogy min, azt nem árulta el soha, de utó­lag erős a gyanúm, hogy csak azért, mert előbb halt meg, mint a felesége. Ha keresztanyám halt volna meg előbb, bizonyosan kiderült volna, min gon­dolkozott annyit az ura. Valamit gyaníthatott ebből kereszt­anyám is, mert egyszer, minthogy semmi egyebet se talált a házban, amibe beleköthessen, rárivalt kereszt­apámra : —- Jó! Jó! Csak ülj a suton, mintha háromig se tudnál számolni! Azt hi­szed nem tudom, min jár az eszed! Ismerlek! Keresztapám piros lett, mint az egri bor, de nem felelt. Csak sóhajtott egyet, keserűen, de megadással, mint aki már feladta a harcot, beletörődött a változhatatlanba és tűri. amit a sor­sa rámért. Keresztanyám megállt előtte, nézte egy kicsit, aztán mély megvetéssel oda­vágta : — Gigerli! — Azzal sarkon fordult, kiment és becsapta az ajtót maga mö­gött. Keresztapám felugrott. — Azt a keserves... — tört ki dü­hösen és tehetetlen haragjában fel­kapva az asztalról egy porcellánmaj­­mot, úgy vágta oda a sarokba, hogy izzé-porrá tört. Megszeppenve oldalogtam kifelé, de rámszólt: — Várj csak!... Gyere ide! Gyere\‘ ide na!... Ne félj! A dühe már elpárolgott, de sápadt volt és a keze reszketett. Mosolyogni próbált, ám a szája inkább pityergős­­re állott. 1 — Azt akarom mondani, hogy ha... ha keresztanyád bejön... hát... Ne-, sze! Itt egy forint!... Mondd neki azt, hogy ezt az izét te törted el. Véletle­nül! Érted?... Ne bámulj hát! Nesze!; Adok még egy forintot! Csak mondd, hogy te törted el!... Mire felelhettem volna, már el is tűnt. Kiszökött a kertbe, alighanem gondolkozni. A két forint azonban ott volt a markomban. Hej! Hogy megörültem! Két foT rint! Ezért a semmiségért!... Engem még nem bántott keresztanyám soha!, Most se fog!... Felszedtem a cserepeket és meg­kerestem az öregasszonyt, hogy minél; előbb átessem a dolgon, mert némi szidásra mégis számítottam. Ha én lettem volna az igazi bűnös, talán si­került volna is ennyivel megúsznom, mert jobban meg lettem volna hatva és őszinte bűnbánatot tudtam volna mutatni. így azonban mikor odaléptem keresztanyám elé a majom roncsai­val, bizony több volt hangomban a nyegleség, mint a sajnálkozás. — Eltörtem! — mondtam szelleme­sen és azt hiszem, még vigyorogtam is. De csak egy pillanatig, mert hir­­telenében kaptam egy olyan csárdást, hogy csak úgy csattant. Mérhetetlenül felháborodtam. Any-Ne szá Íjon rokonához, ha Pestre jön. Kényelmesebb, olcsóbb a főváros szivében a PALACE PENZIÓ, VII KÁROLY-KÖRUT 3a, 462 ahol 50, minden komforttal felszerelt szép és világos szoba és kitűnő bőséges ellátás várja. Mérsékelt árak. Felvidékieknek 5 százalék engedmény. nyira, hogy abban a percben aligha­nem lelepleztem volna magamat is, keresztapámat is, s odavágtam volna a két forintot is, ha szerencsére az öreg úr ott nem terem a döntő pil­lanatban és védelmébe nem vesz. — Ejnye már, na! — kiáltotta. — Ezt már igazán nem lehet!... Sze­gény gyerek... Hiszen nem szándé­kosan tette!... Hogy lehet így izé?... Gyere kis fiam! Gyere velem!... És elrangatott onnan, mielőtt szól­hattam volna. Levitt a kertbe, adott még egy fo­rintot és mindenféle bolondságot ki­eszelt ,hogv megvigasztaljon. Közben egyre azt ismételgette: — Derék gyerek vagy! Nagyon de­rék gyerek!... És ne törődj semmi egyébbel! Keresztanyáddal legkevés­bé! ö előle csak ki kell térni... Min­dig kitérni!... Úgy, mint én! Ezt je­gyezd meg egész életedre! Szerettem volna azt felelni, hogy a tanács egy kicsit későn jött és hogy éppen ő küldött bele az oroszlán tor­kába, de a zsebemben megcsörrent a három forint, hát hallgattam. Később magam is nevettem az eseten és fő­képp azon, hogy keresztapám lépten­­nyomon nagyot kacagott és azt mon­dogatta: — Hanem jól becsaptuk az öreget! Cudarul becsaptuk! De másnap már visszaesett megint a szótalan gondolkozásba és legfeljebb csak annyira zökkent ki néha belőle^ hogy, ha elment mellettem, szelíden megsimogatta a hajam és azt dörmög­­te: — Derék gyerek vagy! Nagyon de­rék gyerek! De ezt csak olyankor merte meg­tenni, ha a felesége nem volt jelen. Csakhogy az volt a baj, hogy kereszt­anyám mindig jelen volt és ránehe­zedett az egész házra. Különösen a csalédlányokra, akiket mind a birtok­ról, meg a faluból rendesen még csű­ri korukban vett magához. Kitanította, megnevelte, aztán' egy pár év múlva férjhezadla őket. Hogy hogyan, azt ma sem bírom megfejteni, mert az elől, hogy beleszeressenek valakibe, vagy valaki beléjük szeressen, elzárt minden alkalmat. Kolostori életre vol-; lak szegények kárhoztatva, kimenőjük1 nem volt, nem engedte őket még a boltba se. Ha hirtelen kelleti valami, a kocsisnét küldte érte. Ilyen körül­mények közt máig is rejtély előttem, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg a jövendőbeliükkel, az viszont való igaz, hogy férjhez tudla adni valamennyit. Az is igaz, hogy a legtöbben képpel se fordultak többet arrafelé, ahol öl sejtették. Csak azok tartották fenn vele az összeköttetést, akiknek 'az ura náluk! szolgált, mint pélkául Maris. Ennek az urát, a városi szőlőjükbe tették meg keresztapámék vincellérnek. Erre a Marisra már csak mint asz­­szonyra emlékszem, a férjhezmenése körülményeiről nem tudok semmit, de még most is előttem van, mikor egy nap tépetten, dagadtan és egy kisgye­rekkel ia karján, sírva állított be ke­resztanyámhoz, elpanaszolva, hogy az ura megverte. — Pedig csak azt mondtam neki, — bőgte, fej kendője csücskével törülgetve a szemét, — hogy ne igya el az egész pénzt, mert kell ennek a kicsinek csiz­­mácskákra!... És erre... jaj! tekin­tetes asszony! Erre megfogott és ... Ha fel nem futok a szénapadlásra és ma­gam ulán nem húzom a lajtorját, ta­lán még agyon is vert volna!... Sok beszéd esett ott akkor erről, Maris panaszkodott, keresztanyám vi­gasztalta, de úgy, hogy szidásnak is beillett. Maris erre védekezésképpen az urát átkozta, amire keresztanyám is hajlandó volt és ezt aztán olyan jól csinálta, hogy Maris akár vigasztalás­nak is vehette. Mikor pedig kereszt­apám beleszólt a dologba és azt merte megkockáztatni, hogy talán Maris is hibás, akkor keresztanyám egyszerre kijelentette, hogy erről szó sem lehet, az az ember gazember, a szeme se jól áll, ahogy az ideje letelik, ki kell lök­ni, Maris pedig itt marad gyerekes­től a házban. — Amíg az ura el nem viszi! — je­gyezte meg keresztapám. — Na hiszen! Csak ide merjen jön­ni! — felelte keresztanyám, de olyan hangon, hogy az öreg úr jónak látta azt válaszolni: — Na, na! Hiszen éppen csak mond­tam! Keresztanyám ránézett: — Tudom! Értem! Nem tetszik, hogy Maris itt lesz!... Azt is tudom, mi­ért!... Mert meglát egyet-mást és el­mond nekem!... Hát nekem meg ép­pen azért tetszik!... Érted? Vén gi­gerli !... Keresztapám nem felelt. Sarkonfor­­dult és bement a szobába. Utána som­­fordáltam, remélve, hogy földhöz vág valamit és alkalom kínálkozik egy kis keresetre, de csalódtam. Az öreg csak a saját haját borzolta össze mérgében, de nyomban meg is fésülködött. Ne­­kelm pedig csak annyit mondott: — Fogadsz velem, hogy ez az asz­­szony nem lesz itt három nap múlva? Szerencse, hogy nem fogadtam, mert vesztettem volna. Másnap ugyanis es­tefelé beállított a vincellér és engedel­­met kért, hogy a feleségével szólhas­son. Keresztanyám megvetően felelte: — Beszélni beszélhet vele, de úgyis hiába! Ilyen lókötőhöz nem fog Ma­ris visszamenni! Akkor nem is csalódott kereszt­anyám, mert Maris hajthatatlannak bizonyult, ebben azonban, lehet, hogy része volt annak is, hogy a házastár­sak csak keresztanyám jelenlétében tárgyalhattak. A vincellér egyedül ment vissza, másnap reggel azonban megint eljött, még pedig olyankor, mikor kereszt­anyám éppen, a hetivásáron járt. Ke­resztapám ráförmedt Marisra: — Ugyan ne kéresd már magad! Szedd a cók-mókodat és haladj!... Aztán ne nyelvelj az uraddal, hanem becsüld meg! Kiderült erre a Maris ábrázata, ke­zet csókolt keresztapámnak és uras­tul, fiástul eltűnt a házból, mire ke­resztanyám hazaérkezett. Félévre rá megint csak beállított Maris, de most már úgy elagyabu­­gyálva, hogy árnikával kellett boro­gatni. Ezúttal megesküdött, hogy nem megy többé vissza, két hét múlva azon­ban éjjel, az ablakon keresztül szö­kött meg az urával. Keresztanyám ek­kor nagyon megharagudott. Ki akar­ta őket dobni a vincellérségből, de Marisnak az utolsó percben mégis si­került meglágyítani a szívét. — Hát jó! — felelte keresztanyám. Nem bánom!... De ne adja az Isten, hogy megtudjam, hogy az urad még­­egyszer megvert, mert akkor aztán fel is út, le is út!... Egy asszony,akit az ura megverhet! Gyalázat! Még el­gondolni is!... Velem próbálná meg valaki!.., Ránézett keresztapámra, ez azonban éppen a verebeket figyelte a házereszen. A világért ss pillantott volna az élete párjára. Csak sóhajtott egyet bánato­san, mint aki arra gondol, hogy hely­rehozhatatlanul elmulasztott valamit. Attól kezdve aztán csend volt Ma­­riséknál. Legalább is az asszony nem jött panaszra többet és ha mi néha kimentünk a szőlőbe, akkor se igen volt nyoma köztük semmi civódásnak. A kis fiún is látszott, hogy szerető szí­vek közt növekszik; illedelmes kisem­ber lett belőle és a szüleit úgy emle­gette csak: — Jó apám. meg jó anyám. Egyszer aztán az történt, hogy ki­mentünk a szőlőbe cseresznyeszüret­re váratlanul. Csak Maris volt otthon a kisfiúval, az ura éppen bennjárt a városban. — Tetszik tudni, a hordók miatt!... magyarázta és közben egyre az ar­cát takargatta volna a kendőjével, ke­resztanyám azonban tüstént meglátta a szeme alatt azt a kék foltot, amit rejtegetni iparkodott. — Mi lelt téged? — kérdezte gya­nakodva. — Jaj tekintetes asszony kérem, — sápítozta Maris, — úgy elestem egy tőkében, hogy majd belehaltam. A sze­memet beütöttem egy kőbe ... Egé­szen feldagadt... Mára meg megké­­kült... Hozom a kosarakat, tessék várni, rögtön... Mi ketten, keresztapám meg én, elő­rementünk a cseresznyésbe. A kis fiú velünk jött. Keresztapám megkérdezte tőle: — Hát, hogy ütötte meg anyád a képét? Ott voltál? Láttad? A kis ember bólintott: — Láttam!... Jó apám megfogta jó anyám haját és a kom öthöz vágta! Keresztapámnak felcsillant a szeme: A haját? — kérdezte. — És a komóthoz? Egy pillanatig kcdvtelve nézett ma­ga elé, de csak egy pillanatig. Mert közben meghallotta keresztanyám hangját, aki már utánunk jött Ma­rissal. — Hál hiába! — sóhajtott elborulva az öreg úr. — Hiába!... Előbb kellett volna megtanulni! Most már késő!... Hanem — szólott a kisfiúhoz fordulva. — ezt nem szabad ám elmondani sen­kinek! Érted-e? Különösen a tekin­tetes asszonynak nem, mert nagyon kikapsz! Azzal odahajolt hozzám és a fü­lembe súgta: — Vigyázz erre a kölyökre, hogy keresztanyád előtt el ne járhasson a szája... — Majd egy aranyszínű finom britannika szivart nyomott a kezembe és hozzátette: — Ezt meg majd add oda a vincellérnek, ha megjön, hogy én küldöm.., PYRAM PARKETT-PASZTA a vezető magyar márka

Next

/
Oldalképek
Tartalom