Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1938-01-22 / 4. szám

1938. január 22, KOMÁROMI LAPOK 9. oldal. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Kritikusai valóban akkor vannak elemökben, ha történeteit és hőseit boncolják. Megállapítják, hogy szerkezetük laza, az esemén3’ek fejlesztése gyakran önkényes és aránytalan, hogy »hősei kívül szem­kápráztatók, de belül meglehetősen üresek«. Ritkán tudjuk, hogy hányadán vagyunk velők s hogy mivé váljanak, nem annyira szenvedély ők természetétől függ, mint a költő személyétől. Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz, vagy túleszmé­­tnyített (Gyulai, Bírálatok, Bpest, 1911. 103. 1.). Ez általánosító véleményt részleteire bontva, kisül, hogy ezek a regényhősök és hősnők, mindent tudnak, min­denben otthon vannak, egymástól (sokszor egyénisé­­göktől is) távoleső lelki képességeket szinte észrevét­lenül kötnek össze. Eszményítésök éppen olyan túlzó, ha jók, mint amilyen torzak, ha rosszak. Lelkűk csak egy irányban árad ki, szenvedélyük mindig izzó, ra­gadja őket minden poklokon keresztül. Nincs előttük lehetetlenség, sem természetes akadály, sem lélektani gát. Szertelenek és erőszakosak, mint a gyermekek, vagy mint a mesék hősei. Ez a részletező kifogás vagy megállapítás azért illik ide a közölt föltétel alá, mert minden vitázásnál jobban igazolja, hogy Jókai talen­tuma sokkal közelebb áll az epikuséhoz, mint azoké­­hoz a regényírókéhoz, akikre Gyulai gondolt. Gyulai fölismer ugyan hősei egyikében másikában mesés ele­meket, de nem tulajdonít azoknak jelentőséget. Ha­sonló módon állapítja meg, hogy korrajza igen ha­sonlít a népmesék világához, amely a mindennapit a csodálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a földirati és történelmi adatokkal s inkább képzeli a dolgokat, mint ismeri.« Hőseinek mesei vonásai meglepően találnak re­gényeinek mesei elemeivel; hősök és történeteik cgy­­beillenek, harmóniába olvadnak, hatásuk azért tel­jes, vonzó és ezért feledhetetlenek. Azok a regényei és azok a hősei, melyekre e megjegyzések oly talá­lóan illenek, a képzeletnek óriási síkján mozognak - élnek és szenvednek. Itt nincsenek kötelező arányok és törvények, mint a -.reáliák síkján. Ha süt a nap, minden egyformán fényes és ragyogó, ha erősen fel­hős, minden sötét vagy homályba vész. Nagy távol­ságait alig lehet bejárni, hacsak nem a képzelet szár­nyain, noha itt nincs légnyomás és ismeretlen a nc­­hézkedós fizikai törvénye. íme, hogy egyebeket mellőzzünk, Jókai költésze­tének mesei elemei, az a csodálatos szövedék, mely annyi szépséget hordoz s annyi gáncsra ad okot. Érde­kes megfigyelni, hogyan fonódik ez a mesei elem regényeibe. Jókai a valóság síkján helyezi el törté­neteit s olt állítja be hőseit. Csak ő tudja, ha ugyan tudja, mikor lépi át azt a határt, melyen túl a reali­tás megszűnik s a képzeletvilága kezdődik. Itt a bús­ból és vérből alkotott emberek felszabadulnak a lég­nyomás alól, a földrajzi és történeti adatok nem kői­nek. Fantáziája, előadása, nyelve és humora vará­zsoló eszközei, melyekkel olvasói és kritikust egykép­pen és könnyen varázsol át a realitás határán, de olvasó és kritikus egyaránt hálás ezért a varázsért. Csakhogy, míg az olvasó nem feledi el a meleget és a fényt, a költészetnek rásugárzó gyönyörűségét, a kritikus nem tudja megbocsátani, cmiért érzéki szer­veit megbabonázta. Ezért történt, hogy Jókai félő) a kritikus és a közönség ritkán van egy vélemé­nyen. Vannak-e olyan általános érvényű poétikai tör­vények, melyeket minden tehetséggel és műalkotással szemben sikeresen lehet alkalmazni ? Éppen olyan kér­dés ez, mint lenne az: vannek-e o^yan pontos méretek, melyek minden egyes akáclevélre illenek? Nincsenek, mert minden egyes levél más és más, nemcsak általá­ban^ de még egy fán, sőt egyetlen ágon is. A talen­tumok is különfélék és egy talentum alkotásai is különböznek egymástól. Csak nagy általánosságban beszélhetünk a természeti és esztétikai törvényekről, szabályokról, megállapításokról. A regénynek is van a poétikában elmélete, de tételei alkalmazhatók-e, ráillenek-e minden regényre és minden regényíróra? Scott, Dickens, Techkaray, Dumas. Flaubert, Tolstoj és a többi ,n?gy regényíró és köztük Jókai, mind azonos talentumok-e s műveik mind azonos poétikai szabálytok szerint valóké? És a sokkal kötöttebb éposz elmélete egyaránt illik-e Vergiliusra és Aranyra, Dantera és Vörösmartvra? írók és művészek egymástól független talentumok, művek és alkotások egymástól eltérő ered­mények, aszerint válnak ki az emberi nagy közösség­ből. amilyen magasságba tudnak emelkedni^ amilyen külön világot, saját szellemi világukat, tudják megte­remteni. így jönnek létre a stílusok, mondjuk művészi vagy irodalmi irányok vagy iskolák, melyek ha el­térnek is egymástól ebben vágj- abban, ha nem illenek is mindenben az elfogadott normákba, egybetartoznak a szép és a művészet fogalmában, melynek egyetlen törvénye, hogy meghassa, nemesítse és fölemelje az embert. Ha tehát azt látjuk, hogy Jókai művei felől a kritika és a közvélemény Ítélete eltérők, megelégszünk azzal, hogy a kritika sem Jókait, sem a magyar ol­vasóközönséget nem zavarta. Bizonyos az is, hogy a talán elfogult magyar olvasókon kívül számtalan ide­gen, elfogulatlan olvasót is meghatottak, gyönyörköd­tettek Jókai művei. S talán azt is kilehet mondani, hogy a kritikát egyoldalú, dogmatikus szempontok irányították. Jókait a maga egészében kell megítélni, nem részletek, egyes darabok, alakok, jelenségek szerint. Költészete Irta: Erdélyi Pál. és írói működése, közéleti szerepe, újságírói tevé­kenysége együtt és egymást áthatva, egymás mellé és egymás fölé helyezve úgy emelkedik ki múlt szá­zadi irodalmunk fensíkjából, mint a Magas Tátra a poprádi fensíkból. Csodálatos módon áll elénk és egy összefoglaló képben hat ránk, meglep, elragad és nem merjük a fenséges látványt elemezni. Ha e kép realitását elfogadjuk, könnyű megérteni, hogyan alakul a részletekre vonatkozó bírálat és az egészet átfogó ítélet. ! Jókai, azt lehet mondani, az egész világot bejárta képzeletével, térben és időben egyformán nem is­mert lehetetlenséget és határokat. De mégis voit egy világ, amely őt mindenek felett érdekelte, amelyben sa­ját lelkét kiélte és amelyre gazdag szellemének minden gazdagságát ráköllötte.: a magyar világ. Soha Magyar­­ország meghálálni nem tudja Jókainak ezt az epikai hűséget, mely egyaránt megjelenik abban a valóság­ban, hogy költészete epikai leírása a magyar föld, faj és múlt életének és abban, hogy ezeket a pompás ma­gyar epikumokat akkor teremtette, mikor rájok a nemzetnek legnagyobb szüksége volt. Mily szerencsések lettünk volna, ha a közelmúlt nehéz időkben a mi nemzedékünknek is támadt volna hozzá hasonló varázsú epikusa! Epikusa, akinek me­sélő szaván megnyugvást, talán feledést találhattunk volna. £ aki mindig az erkölcsi igazság erejét és dia­dalát hirdettq, költői példákon tanította. A magyar nemzet története, ahogyan azt Jókai regényes korrajzok sorozatában elbeszéli, minden idő­ben és minden ifjú és öreg magyar számára feledhe­tetlen hatású volt és marad. Az idő távlatában ez a gondolat látszik annak a gondolati középpontnak, amely körül Jókainak egész költészete elhelyezkedik. A nemzet élete az a tárgykör, amely őt állandóan fog­lalkoztatja. Akár a dicsőséges múlt, akár a szomorú jelen, akár a reményt fakasztó jövő világában merül el. mindig fajának, földjének fájdalmát, reményeit, igazságát, hivatását sőt jogait csillogtatja, bizonyítja, védelmezi. Nem válogat: drámában, regényben, lírai darabokban, gúnyban, szatírában, alkalmi beszédben, humoros arabeszkekben, napihírben, minden iratában és szavában a magyar globus írója marad. S minden dolgozatát oda lehet gondolatban illeszteni a magyar nemzet története valamelyik szakaszához, akár mint magyarázó kommentárt, akár mint kiegészítő részle­tet. Történeti, írott vagy szóbeli forrásul tekint min­den!.■ hagyományt, krónikát, mesél, mondát, emlék­iratot, anekdotát s mindezekből ritka érzékkel bá­nyássza ki az érdekes eseményt, amelyet kidolgozni érdemesnek tart, amely fantáziáját megkapja, mun­kára vagy játékra izgatja, amellyel mulattathat vagy gyönyörűségei okozhat. PcmDás érzéke rásegíti arra, hogy mindig az érdekeset s az érdekesben valami aktuálisat ragadhasson meg. Amennyiben igaz, hogy a költő mindig alkalmi motívumot fejez ki vagy használ föl, igaz marad vele szemben is. Ezek a mo­tívumok rendesen valamely esemény, hangulat, hely­zet vagy fordulat felbukkanásához kapcsolódnak. Az a jelenség, hogy a szabadsághprrt s a legújabb kor leg­bővebben foglalkoztatja, személyi élményein és ter­mészetes vonzalmán kívül, a Világos után követke­zett állapotokban leli magyarázatát. A magyar múlt­nak majdnem minden szakaszából merített; a hazai földnek egészét bejárta, benépesítette s alakjainak ritka gazdag sorozatában a hazai föld minden rendű és rangú alakja, főként a magyarságnak egész társa­dalmi világa benne él. Sokszor megírták róla, hogy kétszáz kötetéből rekonstruálni lehetne a magyar múl­tat és életet, ha valami katasztrófa következtében a nemzet elsodortatnék. Jókai irodalmi hagyatéka a ma­gyarság epopeája mégis azzal, a különbséggel, hogy ahogyan ő azt feldolgozta, a sajátja. Előtte nem jár­tak rapszódok, aonok, ciklikusok — az epopea minden »éneke« tőle való s egyben ő az egésznek kontamina­­tora is. Nem ugyan önálló eposzi szerkezetben hagyta ránk. hanem külön álló részletekben, melyeket az ő epikus világfölfogása tart és fűz össze Ez az epikum a maga egészében költészet, mert minden sorát Jókai lirizmusa hatja át, minden da­rabja saját költői stílusát mutatja, művészi alakításá­ban képzelete, előadásában elbeszélő képessége bé­lyegét viseli. Nem lehet csodálkozni azon, ha ebben a méretei­ben is meglepő írói tevékenységben a kritika egye­netlenségeket lát meg, hiányokat észlel s ha egyes darabokban s az egész költői standartban kifogásokat talál, ha mélyebb és rigorozusabb vizsgálatban része­síti. Azonban nem talál egyetlen sort sem. amelyet Jókai költészetének hamva be nem vont volna. A pomológus mindig az egész fa lombkoronájában pom­pázó hamvas áldást nézi. Mikor azután a szüret ideje eljő, eljő a válogatás ideje is és ebben a műveletben vész a gyümölcs hamva, egyes darabok pedig ki is esnek a kosárból. De ki fogja hibáztatni a Teremtőt, amiért nem minden darab tökéletes, ki fogja becsmé­relni a fát, mety gazdag áldásának nem minden ügye­dét tudta teljes pompájában kifejleszteni? XV. Mivel költészetének az epikum ennyire uralkodó vonása, természetes, hogy műveiben mindaz, ami epi­kai elem, változatlan értéke marad irodalmunknak. Merítő kedve és kifogyhatatlansága, a mesemondó sajátos vonásai, melyek tárgyainak megválasztásában, 18 történetei leleményességében, alakjainak széles köb­­vonalaiban és gazdagságában csak olyan tulajdonai, mint leírásainak festőisége, képzeletének kimeríthe­tetlen üdesége és energiája, humorának bő ömlése, hangulatainak lirizmusa és nyelvének nemes és ritmu­­sos folyása. Ezek a kiváló vonások együtt és ilyen pazarságban kevés elbeszélőben vannak meg és olyan költői fegyverzetet jelentenek, mellyel ki kell vívni a halhatatlanságot. Azonban köteleznének egyúttal arra is, hogy a gazdagságnak e bőségébe több öntudatos művészetet állítson bele, hogy így az esztétikum hozzá­illőén tudjon megjelenni. Benne a talentum öntudatlan gazdagságban és erőben él, könnyen tör ki és talál ezer alkalmat a kitörésre, de a művészi intuíciót iga­zoló műgondot nem tartja fontosnak, sőt szükségesnek. Arany lelkiismeretessége hiányzik belőle s a kritika főként azt hányja szemére. Igaz ugyan, hogy az ő regényei a XIX. század regényei között különleges helyet foglalnak el, melyet az elmélet még nem jelölt kh de igaz az is, hogy a regény elnevezés már a műfajt invoválja. E szerint ami esztétikum szempontjából kifogás alá esik, bírálat alá vonatott és igazolt ítélettel hibának minősült, az csakugyan hiánya költészetének, fogyatéka művészi gondosságának, gyenge oldala al­kotó képességének. Kétségtelen, hogy Gyulai kritikai szelleme is nagy értéke a XIX. századi irodalmunknak, de ennek is vannak szinte alig érthető túlzásai és tévedései. Igaz-e, nem igaz-e az indusztrializmus vádja — ez nem tárgya a kritikának még akkor sem, ha a hiányzó műgond igazolása gyanánt vetődött föl, mert ez a sajátság nem esztétikum. Jókai annyira az Idő gyermeke volt, amennyire valaki csak az lehet. Egyéniségét soha sem téveszthetjük el szem elől. Sem őt korából kisza­kítva, sem. regényeit kora nélkül megérteni nem fog­juk. Ö korában élt. annak törekvéseit és követelmé­nyeit képviselte és szolgálta, még pedig igen sokféle módon és állandóan, mint újságíró, politikus, társadal­mi és politikai téren mindenütt, mint belletrista gazdag munkássággal, mint politikus eredményesen. Nem te­kinthető olyan írónak, akit csak az irodalom foglalt le magának, aki csak az irodalomnak élt. Az iroda­lom csak egyik működési köre voit és egyik eszköze hazája szolgálatának. Ezért történt, hogy azt a Jókait, akit a kritika elemeire bontott, a nemzet mindig ösz­­szerakta., hol bálványának, mint az ötvenes években, hol dicsőségének, mint jubileuma alkalmával. Ha egy­oldalúság pusztán politikáját tekinteni, az marad, ha csupán írói tevékenységét tartjuk számon. Más vi­szonyok között talán másként is fejlődhetett volna, de az bizonyos, hogy szerencsés ember volt és kora megbocsátott a noliitkusnak. mert író volt, az írónak, mert hű szolgája volt nemzetének. Jókai a reform-kor pitymaílatán született és al­konyán halt meg. Pályafutásában az egész n;u>y epokhát, melyet az utolsó száz év alatt átéltünk, végig szolgálta, munkálta, küzdötte, szenvedte és díszesí­­telte azt. Annak fénye reá is hullott, de az őt glóriázó fény is ott ragyog a kor tündöklésében. Megérte, melyben nagy része volt, a nemzet föllendülését. Jó sorsa megkímélte a csalódástól, mely elől a nemzet nem térhetett ki. E korszaknak két nqgy eseménye a szabadság­harc, a koronázással és az ezer-esztendős jubileum. Amarról azt hittük, hogy beletörte négyszáz éves küzdelmünket, melyeket szabadságainkért s azok biz­tosításáért vívtunk a dinasztiával. Emez egy új ezredév Ígéretét hordta magában. A millenium fényében senki sem. ő sem* látta meg, hogy azt a fátyolt, melyet 1867-ben a magyar nemzet a múltra vetett, a dinasztia szépen kivasalta és már előre is a jövendő födésére szánta. Deák Ferenc művén az udvar és a nemzet nem egy célra, nem egy akarattal dolgozott. A szabadelvű po­litika e nagy művet kiakarta fejleszteni, az udvar viszont megakarta szűkíteni. A perszonális unió zavar­talan jövőt Ígért, de az egy felkent király jogara alatt élő két állam alkotmányos szabadságát kiépíteni már nem lehetett. A lappangó ellentétet a katonai kér­dés vetette föl. E Moloch étvágyát a trón örökösének tragikus halála rövid időre csillapította ugyan, de nem elégítette ki. A szakadás kikerülhetetlennek látszott s az adminisztrátori rendszert újra alkalmazni kezd­ték a nemzeti ellenállás megtörésére. Ami azóta történt — a történelmi szükségesség logikáját árulja el, azt, hogy mikor a dinasztia Szent István koronáját össze­törte: saját hatalmának biztos alapját döntötte meg. Jókai a millenáris történet utószavában megírja ugyan, hogy emberi szemnek nem adatott a jövendőbe látni s ő inégis megkisérelte a saiszi fátyolt föllebben­­teni, hogy belelásson. Nemi a történetíró, nem a vates szemével, hanem királyának legnagyobb tisztelője sze­mével próbálta a fátyolt föllebbenteni. »Nagy a nem­zet, — írja, — mely örömében és gyászában egy a királyával.« A nemzet nagy volta csak egyik pillére a jövendőnek és a boldogságna, a másik pillére a nagy király, aki egy nemzetével, annak minden örö­mében és gyászában. A nagy királyok nemzeti dinasz­tiából támadnak s nem egy idegen dinasz­tiából, amely századokon keresztül önző és erőszakos politikát követett — a magyar nemzet rovására. Jókai e mondásával fél igazságot hirdetett, a másik felét hozzá képzelte, poetizált. A politikában és a történet­írásban a poézis valami olyan művészetté minősülj, melyet Plato kizár a köztársaságból. Jókai nem született politikusnak. (Vége következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom