Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-01-22 / 4. szám
4. oldal. KOMAROMI LAPOK 1938. január 22. val kezdődött a dalestély, amelyen a Munkásdalárda négy nívós, művészi számmal szerepelt. Dvorák—Stappelmek Seress László feldolgozásában férfikarra írt Humoreszkje finom tónusával, dallamosságával hatott, a kar harmonikus összhangban, precíz előadásban tolmácsolta a szép szerzemény bájos hangulatát. Révfy—Wancák: Bimbó fakad... kezdetű népdalegyvelegje is teljes sikert aratott, melynek hibátlan előadása egyik legszebb teljesítménye volt a fegyelmezett karnak. Gróf Zichy Gézának pompás szerzeményét, a Szerenádot színvonalas, szép előadásban mutatta be a kar, mely a finom árnyalásokban valóban elismerésreméltó készültségről és műérzékről tett tanúságot. Andrási: Menyecskés nótáinak biztos és fegyelmezett előadásán a szív érzése és vidám lobogása is kifejezésre jutott, ami azt igazolta, hogy az előadók ennek a műfajnak előadásában utolérhetetlen tehetséggel rendelkeznek, izes és színes előadásuk mindenkit magával ragadott. A kar számait a közönség szűnni nem akaró tapsokkal fogadta, amire a derék dalosok méltán rá is szolgáltak, mert ezúttal is kiválót és nívósat mutattak be. De a Munkásdalárda nagy sikerének megteremtésében óriási része volt most is Krausz Mór karnagynak, aki soha nem lankadó kedvvel, fáradságot nem ismerő kitartással és a tehetség elhivatottságával tanítja, vezeti legyei mezeit dalosad, akik igaz odaadással szolgálják intencióit és célkitűzéseit. Osztatlan, elismerést érdemel ideális munkásságáért, amit az estén egybegyült közönség szeretettel jutlatott tapsaiban kifejezésre. A műsor többi számait Viezler Anikó, Sissy és Teri előadása, éneke, lánca, zongoraszáma és szavalata töltötte ki, akik igen előnyösen mutatkoztak be a komáromi közönségnek. Zongoraszámuk Brahms, Bizet műveiből állott, magyar dalaikban Borkai—Mihiola és Mihalik Dezső pompás szerzeményed énekelték, néhány sláger-szám is nagy hatást aratott és tetszettek a magyar táncok is, melyeket meg kellett ismételniük. Az énekes tánctrió s Kiss Józsefnek »A rabasszony« című badadájára szerzed melodráma megragadó előadása is nagy hatást váltott ki s az egyes számok után felhangzott lelkes tapsok elismerést és dicséretet fejeztek ki. A tánctriót és a műdalokat Papp Endre kísérte zongorán, nagy simulékonysággal. A műsor után táncra perdült az ifjúság, mely tömött kolomiokban a legjobb hangulatban vigadta át az éjszakát jó magyar zene és jazz-tánczene mellett. Az erkölcsileg és anyagilag fényesen sikerült estély rendezésében Adamek József ügyv. elnök és Traub Rezső titkár avatott vezetése mellett a dalárda tagjai fáradoztak, akik e munkájukért teljes elismerést érdemelnek meg. Egy komáromi fiatal urilány sikeresen debütált a budapesti Művész Színpadon. Nagy Alice fellépése egy Birabeau-darabban. A komáromi diákelőadások, hangversenyek egyik legnépszerűbb »sztárja« volt az utóbbi években a »kis« Nagy Alice, Nagy Jenő kormánybiztos igen tehetséges leánya, aki úgyis, mint színpadi szereplő, úgyis, mint ifjú zongoraművésznő, sok tapsot és elismerést aratott a komáromi pódiumokon. Nos. Nagy Aliceról ezután mint komoly művésznőről beszélhetünk: nagy budapesti színházban lépett 'föl s fog fellépni valószínűleg sokszor még, a Birabeau-darab sorozatos előadásainak keretében: Nagy Alice debütált és a kritikák szerint komoly művészi sikert aratott. Nagy Alice zongoraművésznőnek készül s közben Gótli Sándor magánsziniiskolájának tanítványa lett. Góth nagyon meg'volt elégedve fiatal tanítványával, ugyannyira, hogy Nagy Alice szerepet kapott a-' Művész Színpad mostani újdonságában, Birabeau: Déligyümölcs című igen érdekes darabjában. A darabnak szerdán volt a premierje, s a kritika nagy tetszéssel fogadta úgy a darabot, mint a színészek játékát. Nagy Alice, három más fiatal társával együtt fiatal gyermeket alakít: a három fehér, európai gyerek közé becsöppen egy fekete féltestvér, akit az apa hozott haza valahonnan a trópusokról... örömmel regisztráljuk a »komáromi sarjnak« ezt a szép sikerét. A budapesti Nemzet című lap szerdai száma a következő kis interjút hozza ebből az alkalomból : UJ CSILLAG A MŰVÉSZ SZÍNHÁZBAN — Hogy került Nagy Alice a színpadra? — — Nagy Alice művésznőt keresem. — Ó kérem, nem vagyok én művésznő — mondja egy tizennégyéves, szőke kislány. A Művész Színház legújabb felfedezettje és a »Déligyümölcs« próbáinak kedvence toppan elénk. — Nem vágyódtam sohasem színpadra — mondja a kis Alice. —Zongorázni tanultam és a jövő hónapban fel is lépek a Zeneakadémián. — Hogy került mégis színpadra? — Véletlen volt. Sétáltam egy barátnőmmel a Rákóczi úton, amikor Balogh filmrendező autója lestoppolt mellettem és minden bevezetés nélkül megkérdezte, nem volna-© kedvem statisztálni. Dehogynem volt kedvem — folytatja nevetve Nagy Alice. — A próbafelvétel után Góth tanítványa lettem, mert azt mondták, hogy érdemes tanulnom. Most a Művész Színház Birabeau-ujdonságában kaptam szerepet. Azt alakítom, ami az életben is vagyok: egy tizennégyéves kislányt. — Hogy mennek a próbák? Erre már Bárdos igazgató adja meg a feleletet: — Nagyon meg vagyok elégedve a kislánnyal — mondja és megsimogatja Nagy Alice szőke fejét. Kezdődik a próba és az újdonsült művésznő rohan fel a színpadra. Szegény szerkesztők, szegény újságírók, ilyenkor, az év elején érezzük csak. hogy a közönség mégiscsak gondol ránk. Fölkeresnek bennünket, megállítanak az uccán és arra kérnek bennünket, hogy mivel jól tudják, hogy új évre, mint szerkesztők, rengeteg naptárt, levélpapírt, ceruzát, töltőtollat szoktunk ajándékba kapni, hát abból juttassunk nekik is. Még szerencse, hogy az állítólagos ajándékok között nem sorolták föl az ollót és a ragasztó gumit, mert hiszen a rossznyelvek szerint ez a két dolog érdekli leginkább a szerkesztőket és az újságírókat. Hát kedves mindentváró közönség, itt a nagy nyilvánosság előtt szögezzük le, hogy a szerkesztők nem igen szoktak ajándékot kapni, legfeljebb súlyos kritikákat, ha valami az illetőnek nem tetsző dolog jelenik meg az újságjában. A közönség nagy része kákán is csomót kereső emberekből áll, akik sose dicsérnek, csak gáncsolnak és kritizálnak és szidják a szerkesztőket, az újságírókat és nem .gondolnak arra, hogy a vidéki újságírók, szerkesztők legtöbbje, csak lelkesedésből, lokálpatriotizmusból kopogja le sorait az újságba és bizony neon egyszer a favágással többet keresne és nem hívná ki maga ellen a nagyrészt idegességben szenvedő közönség tömegkritikáját. Habár e tekintetben már elég edzettek vagyunk, mégis jól esik, ha néha virág is hullik az elég tövises és köves útra. Vaunak, akik nemcsak az év elején, hanem egész éven át azon óhajuknak adnak kifejezést, hogy szeretnének az illető szerkesztő lapjából tiszteletpéldányt élvezni. Sajnos, hogy itt is meg kell zavarnom ezeket a rózsaszínű vágyakat, mert tiszteiét, vagy pótyapéldányra még nem jogcím, ha a szerkésztővel valaki egy uccában, akár egyházban lakik, egy vendéglőben szokott vele sörözni, vagy a színházban néha közel ülnek egymáshoz és hogy az unokahugaik egy intézetbe jártak. Egyszer megtörtént itt Komáromban, hogy valaki tévedésből tíz esztendeig kapta ingyen a lgpot. A kiadóhivatal azt hitte, hogy az illető munkatársa a lapnak és nem kérte az előfizetést. Tíz év múlva azonban rájöttek a tévedésre és beszüntették a lap küldését. Megsebzett oroszlánhoz illő haraggal és dühvei rontott be az illető a szerkesztőségbe és ott többek között ezeket mondotta: — Igaz, hogy ingyen kaptam a lapot, de tíz évi ingyen küldés után csak úgy szónélkül beszüntetni, az mégis nagy szemtelenség. Szóval sem naptárakat, sem levélpapírokat, se töltőtollakat nem kapunk mi szerkesztők és újságírók ajándékba, hanem a legtöbbször jogtalan kritikát. Ezt nem elkeseredésünkben mondjuk, csak azért, hogy megnyugtassuk azokat, akik a fenti dolgokból valami ajándékot remélnek tőlünk. (bj) Az örök Jókai Óda a könyvügynökökröl Pál Jób riportja. Nem tehetek róla: valamennyi foglalkozás között talán legjobban a könyvügynökök mestersége imponál nekem. Szeretem és becsülöm ezeket az embereket. Nem frázis, amikor leírom e mondatot: ia kultúra — minden náció kultúrája! — legtöbbet köszönhet a könyügynököknek. Mert: hiába írta halhatatlan remekeit Shakespeare, verseit Göth-e, regényeit Jókai Mór, színműveit Molnár Ferne: hogyan ismerné meg az írásművészeinek e kincseit a világ, ha nem lennének a fürge, okos, agyafúrt eszű ügynökök, akik vászonba és bőrbe kötve a köteteket húsz havi részletre eladják. Rendkívül sok embert ismerek, aki sohasem olvasta volna el az Ember tragédiáját, ha nem lett volna könyvügynök a világon. Szeretem ezeket az embereket és élmény a számomra, ha vidéki kávéházban tanúja lehetek jeleneteknek, amikor a doktor úr, a helybeli takarék igazgatója alsósparti, vagy billiárdozás közben megrendeli az Erdélyi helikont. Révai nagy lexikonját, Móra Ferencet, vagy öt kötetben a hasznos orvosi tanácsadót. A könyvüzlet egypár esztendő óta újra fellendült, egyre több és több könyügynökkel találkozom a vasúton, akármerre utazom, kicsiny állomásokon szállnak ki és aktatáskában cipelik a mintakollekciójukat. Akad közöttük mindenfajta ember. Szerződésnélküli színész, letört földesúr, állásnélküli karmester és olyan kereskedő is, aki évekkel ezelőtt maga adta ki az írók munkáit. Legtöbbje a — múltról beszél. Legtöbbje talán átmeneti időszaknak tekinti mostani állását, holott: a hivatása nemes és a jövedelme nem megvetendő. Különösen azokat becsülöm — és a legtöbbje ilyen — aki maga is elolvassa azokat a könyveket, amelyeket eladásra kínál. Akad közöttük aztán komoly kereskedő is, aki élethivatásának tekinti a mesterségét és szereti is azt, akárcsak én a magamét. Ebbe az osztályba sorozom az én Lukács Gyula barátomat, akinek valamikor nagy és jelentős könyvkeres kedése volt Pesten és az irodalom nem egy kitűnőségéhez évtizedek óta tartó meleg barátság fűzi. Szabó Dezső mondta egyszer róla, hogy Lukács Gyula a legtisztességesebb könyvárus. Lukács bácsival találkoztam össze a napokban Kassán, az Astoria kávéházban.. — Miben utazik? — kérdeztem tőle és Lukács Gyula egyetlen szóval felelt: — Jókaiban. — Hát cikk ez még? — Sohasem volt olyan nagy. • mint most. Sajnos nem tudunk annyi Jókait szállítani, amennyit .rendidnek az emberek... .. .* , .. Kinyitotta széles irattáskáját, leveleket, levelezőlapokat, rendelőíveket tage tett ki előttem és ezekről az írásokról valóságos regény kristályosodott ki.----Jókai örök. Jókai sohasem megy ki a divatból. Pár hét előtt leplezték le Jókai Mór komáromi szobrát és valamelyik kiadóvállalat hirdetést tett közzé néhány újságban, hogy a jubileumi Jókai-kiadásból néhány tucat sorozat még kapható. Hirdetésnek sohasem volt ekkora eredménye, mint ennek. Százával, jöttek az érdeklődések. Mindenfelől. Falusi jegyzők, erdőtisztek, tanítók, vasúti hivatalnokok, tisztviselők. esperesek, plébánosok és rabbik, patikusok, uradalmi intézők írtak, rendelték meg a könyveket. Lukács bácsi most azokat keresi fel. akik érdeklődtek a Jókai sorozat után. Városokat és kicsiny falvakat járja. Tegnap volt valahol Liptószcntmiklós melleit egy eldugott helységben. Megrendelték a száz kötetet és erőnek erejével olt tartották vacsorára és éjiszakára. Csak azt kellett megígérnie, hogy ä könyveket még karácsony előtt leszállíttalja. mert a menyecske nagyon, szeretné m^c elolvasni a Lőcsei fehér asszonyt. És kik rendelnek? — Mindenki. Eleinte azt hittem, hogy csak az öregeket érdekli Jók'd Mór. Hiszen a centenárium óta nem foglalkoztam vele. De csalódtam, öreget és fiatalt egyaránt érdekel. Ez megy legjobban. Akármennyi lenne belőle, elfogyna. Az emberek rengeteget olvasnak ma. Az Erdélyi helikonból — ez volt a legjobb üzlet — eladtunk Szlovenszkón kétezer sorozatot És nagyszerűen bevált Harsányi Zsolt Móra Ferenc már elfogyott. Komáromban nincsen ház, ahol ne lenne egy teljes Jókai-sorozat. Nézze: a legtöbb ember úgy ír nekünk, hogy válaszbélyegei mellékel. Nekik sürgős az üzlet: mi könyvet akarunk eladni, ők Jókaira kiváncsiak ... ... Vége a beszélgetésünknek. Lukács bácsi már szíjjazza is össze a táskáját. Siet. Ki kell mennie a kórházba. Ott várják a rendelői. Végezetül még megkérdezem tőle: És maga Jókainak mind a száz kötetét olvasta? Sértődötten felel: a legtöbbjét szinte betéve tudom. Emellett azonban, ismerem az egész Jókai irodalmat is. Én nem foglalkozom olyan könyvvel, vágj’ íróval, akit nem tudnék szívből és meggyőződéssel ajánlani a barátaimnak. Mert az én vevőim a barátaim ... A komáromi uccán mindegyre elszaporodnak a kolduló gyerekek. Hogy Komáromban nagy a nyomor, az sajnos, közismert dolog, csak az a kérdés, hogy a komáromi uccán kolduló gyerekeket igazán a nyomor kergetik ki az uccára? Nem-e csak élelmes gyerekek, akik így szereznek maguknak cukorra s egyéb torkosságra pénzt? Ha egynek ad az ember. mintha a földből bújnának elő,, egyszerre három, négy jelenik meg előtted és szintén kér: — Bácsi, nekem is tessék adni. Annyit már megfigyeltünk, hogy a kolduló gyerekek nem szólítanak meg mindenkit, de aki egyszer adott nékik, azt mindennap, naponta többször is molesztálják. A szegény, éhező gyermekeket kétszeresen segíteni kell, de az a gyanúnk, hogy az igazi nyomor otthon, szenved és az uccán koldulok nem az igazi nyomor szenvedői. Erre szeretnénk valami megbízható feleletet kapni. Hát nincs erre Komáromban intézmény? Csak úgy szabadjára kéregethetnek esetleg olyan gyerekek is, akik messze estek a nyomortól és az igazi nyomorgók szemérmesek és ott-, hon koplalnak. Olyan sok a jótékony egyesület, jótékony akció, hogy könynyen utána járhatnának a dolognak és az igazi nyomort juttatnák abba a helyzetbe, hogy a nagyközönség segít rajtuk, mint ahogyan segíteni is kell, ez emberbaráti kötelesség. . A komáromi uccákon kolduló gyerekekre , több figyelmet kell- fordítani.
