Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-08-27 / 35. szám
1938. augusztus 27. KOMAROMI LAPOK 3. oldal. „OH, ahol a kis Túr síe beléje... M mondván, hogy a mi városi vezetőink ellenzéki politikusok, míg Komáromban korrmány támogató rezsim ül a városházán. Ma már ez az érv nem áll fenn többé, most azután meglátjuk, hogy az érvelés helyes volt-e, vagy sem. Mindenesetre szomorú dolog, hogy valaminek a szükségességét abból a szempontból ítélik meg, bőgj- kik ülnek a városházán és nem a tényleges adottság szabja meg a szükségességet. Újvári laptársunk fenti közleményéből látjuk, hogy nem veszik még nagyon biztosra a dolgot. Hála Isten, mondjuk mi, komáromiak, és adja az Ég, hogy ez sokáig így legyen. Komáromot, mint a legmagyarabb várost tervszerűen vissza! ejlesz tették és pedig mérföldes lépésekben. A törvényszék elvitele megint hatalmas lépést jelentene a mi elszegényítésünkben. A valamikor megye-, majd zsupáni székhelyen ma már alig van nagyobb hivatal, intézmény. A törvényszék elvitele valósággal kegyelemdöfés volna erre a szegény városra. Nem hinnők, hogy a pénzügyi helyzet e tekintetben javult volna és erősen hisszük, hogy még hosszú ideig nyugodtan áthatunk, a törvényszéket egyhamar nem viszik el, hála Isten! Hatalmas katonai díszszemle Horthy Miklós kormányzó tiszteletére Berlinben Horthy Miklós magyar kormányzó németországi látogatása alkalmával felkereste a német fővárost is, és olt díszes ünnepség keretében koszorút helyezett el a hősök emlékművére. Csütörtökön délelőtt kezdődőit meg gz a hatalmas katonai díszszemle, amilyenhez hasonlót a világháború óla nem látott Németország. A szemlén huszonhatezer ember vett részt. A másfél kilométernyi hosszúságban felállított csapatok megszemlélése után Horthy kormányzó és Hitler kancellár helyet foglalt a díszpáholyban s megkezdődött a csapatok felvonulása a két államfő előtt. A felvonulás két óra hosszat tartott. A katonai parádénak egymillió nézője voll. Szerdán este a kancellár díszebédet adott a magyar vendégek tiszteletére. Ezen az ebéden hangzottak el a szokásos pohárköszöntők: a pohárköszöntőben kiemelték az ezeréves német-magyar barátságok A nap még valahol a Káspi tó felett járhatott, de már a távoli hí gyek mögött lebegő fényével lassan szűrte a sötétet. A lápok felett kékeslilán angyalodon a táj. Az eső régen elállt, vékony ködfel* hők füstölögtek a vadvizek felett. A legény feltápászkodotí. Nemrég ocsúdott fel az ütésokozla kábulatából. Apró fekete szemeit ide*oda forgatta, míg lassan ráeszmélt, hogy mi történt vele. Szűri Gazsi szapora lélekzéssel hor* költ. Féloldalt feküdt, nyöszörgőt! álmá* ban. A láz kicserepezte a száját. A legényre most nagyon ránehezedett az ütés. Sokszor megalázta már őt ez az irgalmatlan ember, de még soha meg nem üíöite. Most visszaadhatna neki mindent. Közelről beleeresztheine a nyi* tolt szájába. De még az sem kell, ha* nem a puskaaggyal szétvágja a fejét. Minden bankó az övé lenne, amit a vá* radi postakocsitól vetlek el, a perseku* tort agyonütötték és az is, amit a károlyi marhavásárosoklól szedtek össze három héttel ezelőtt, összeáll majd Okányi Zsofkával, más vidékre megy, tisztessé* ges életet kezd ... Amint igy bizlafgatía magái, különös hangokra neszeit. A kőhalmi buckák irányából úgy rémlett, mintha alakok go* motyognának, hajbókolnának a náderdő szélén. Nagyokat csobban az iszapos víz. Dermedten várt. A hangok erősödtek. Szitkok érlek a fii'éíg ... — Veri mán őket az Isten 1... Itt pusztulnak el 1... Kivehelte azt is, hogy lovak prüsz* — Kölcsey emlékezete — Olt állott egykor Petőfi Sándor a Ti* sza partján és ahol állott, »sárga föveny* szőnyeg volt terítve és tartott a mezőnek, amelyen a levágott sarjúrendek, mint könyvben a sorok hevertek! “ Talán éppen most ott pihennek a sár* júrendek, talán most is felhők úsznak át az égen, talán a Tisza most is síma és szelíd, és síma tükrén a nap sugarai mint megannyi tündér táncot járnak. Talán most hallik léptük csengése, mint pará* nyi sarkantyúk pengése . . ., mint aho* gyan a nagy költő képzelete egykor ezt a gyönyörű képet megteremtene. De odakünt most hideg van, az égen úszó súlyos felhők erdőfelhők, a tünde* rek tánca komoly és méltóságteljes, mint a turáni népeknek haloiti toron lejtett tánca . . . Hiszen a temető felé tekint a lenyug* vó nap, olt a Túr mezején, melyről azt mondja a magyar dal: „Túr mezején búra nevel anyám,“ ... ott a Túr mezején, ahol a kis Túr siet a Tiszába, oil van a kis Cseke falu, és a kis Cseke falu temetőjének letört márványoszlopát világítja meg a nap, azt a száz esztendős oszlo* pót, amelyhez korhadt ciprusfa új hajtása támaszkodik. Korhadt ciprusfa uj hajtása simogatja a letört márványoszlopot, mert tudja, hogy most száz éve annak, hogy keresztben törött kelté egy értékes élet, a férfikor teljében lévő, értékes élet: Kölcsey Ferenc élete. Most száz éve, hogy megtört ép sze* mének tiszta pillantása, ott vergődik a halálos ágyon. Láz okozta képek kínoz* zák, óh, hiszen még annyi tennivalója lett volna az éleiben! Erdély és a Ré* szék visszacsatolásának ügye, melyért annyit harcolt, küzdött a pozsonyi diétán mint szatmári követ ... ez az ügy már két éve pihen . . . pihen ... A magyar nyelv ügyében is kellene harcolni még. A magyar országgyűlési szónoklatok művészivé tétele ... ez már megvan . . . Berzsenyi szellemét is kiengesztelte a szi* gorú kritikáért. Oh, hiszen . . . ámbár .. . vágtatnak agyában a régen megírt sza* vak: Büszke magyar vagyok én, Keleten nőtt törzsöké fámnak . . . ... és ezért . . . nyugati ég forró kebelem nem tetle [hideggé . . . Majd még jobban ellágyul, — Kálmán ! — suttogja. Kálmán, öccsének, a korán elhunyt Ádámnak árván maradt fia, könnyes szemmel tekint le rá. A beteg nem szól, de lelke tovább fépelődik . . . Mért is elégedett meg a 1938. VIII. 24*én. falusi magánnyal? Miért nem használta fel ügyvédi készültségét ? avagy miért nem vállalt tanári állást Debrecenben, ahol 14 évig volt az öreg kálvinista kol* légium diákja. Intették jóakarói, hogy az ősi pár száz holdas föld jövedelméből nem lúd majd megélni. Milyen büszkén mondotta akkor: — Hozzáteszem lelkem függetlenségét és elég lesz. De nem lett elég. Mert nem maradt egyedül. Sógornője és árván maradt unokaöccse az ő tanyáján leltek nyugal* mat. . . Ezekkel mi lesz ? Most is két* száz hold gabonaföld termése és a 120 szekér széna, amit a kaszálók adtak, el* pusztult, elpusztifották. A kártérítési per még nem ért véget . . . Lassan, lassan megnyugszik. Hogyan is írta a Parainesisben ? Mit is tanácsolt az ifjú Kálmánnak ? „. . . mindenfelől egy végellenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghalallan lény jelen* ségei sugároznak feléd . . .“ ezt írta. — Megnyugszom, Istenem! suttogja ajka. — Péter hol van ? — kérdi. — Jön, jön nemsokára, — nyugtat* ják meg. Megint a múltba merül a halódó be* teg. Azt a szalmatetős kis házat látja olt a kálvinista Rómában, ahol a gond* viselő hű dajka vigyázoll az úrfira, hogy távol a falusi nemesi kúriától tanulhasson, míg az özvegy édesanyja olthon ápolta a többi árvát, Pétert, Mihályt meg a kis Ádámot. . . . Lüktetnek tovább a lázas gondo* latok. Ondnak utódai Álmosdon birtok* lanak ... a haza, a sokat szenvedett nép történelme. — ... népem . . . elmúltak már viha* ros századjaid . . . — Soha nem tudtam megérteni, kik azok, milyenek azok a kosmopoliták . . . azok, akik magukat világpolgároknak ne* vezik . .. Az ember lelke parányi lám* pa, mely egyszerre csak kicsiny köri tölthet meg fényével és ha egy*egy hely* ről a másikra huicolfatik, sötétséget hagy maga után. — Mit is mondtam ? Lámpa ? — Elvigyük innen ? Majd ernyőt ál* lífunk eléje, — suttogta az aggódó só* gorasszony. — Nem, hagyjátok csak! — eszmél fel, — hadd világítson ! — ... mint a hazaszeretet... — Ezt már csak gondolja. Ismét a diákköri képekhez tér vissza. A tekintetes úr. A nagy Kazinczy Fe* renc, akinek olyan sok levelet írt mint gyermekifjú Debrecenből és aki olyan jó volt hozzá, mint édesapa gyermekéhez, Az üde, bársonyos arc titka a SALVATOR gyöngyvirágkrém, mely már egy légely használata után eltávolítja szeplőit, mályfoltjait és pattanásait, az arcot fiatalosan üdévé feszi. Egy légely ára 8'— Ke. Salválor szappan 5‘— Ké. Salvátor púder (minden színben) 5'— Ké. Salvátor lemosóvíz 6'— Ké. Postai rendeléseknél a portót külön felszámítjuk. Beszerezhető a készítőnél: Salvator gyógyszertárban Kcm&rno, Városház u. aztán a nyelvtanulásra ugrik lázas agya: a csekén ők csekének, ezt magyarázta egykor ...Hol lehet most Pali? —küsz* ködik tovább. — Már régen nem írt. Szemere Pál levelei, melyek a kultúrát jelentették itt a Tisza—Túr*szögben rejtett sáros, poros Csekén, igen*igen hiányozlak. . .. Ismét a gyermekkor . . . Akkor is egyszer lázzal küzdött, mint most . . . Akkor, himlő bántotta. Az vette el a balszeme világát. A megmaradt jobb most túlvilágian csillog, aztán elhal fénye, elpihen a kéz, el* szunnyadnak a gondolatok. A lélek meg* fér Isfenéhez .. I és olt „ahol vadon ár* nyai alatt barnán viszi hullámait a Túr!“ Csekén, a csekei temetőben új sírhant domborul nemsokára. Meghalt a költő, az író, a tudós, a nagy nyelvújító, a bíráló, a szónok, bár fiatalon, 48 éves korában, de élt, sokat élt, mert mint maga mondá: „Boldog, aki igazán él, aki az erőt, amelyet a természettől vett, munkára fordítja. Mert akinek erő jutott és mégis ül, rabbá te* szi magát, és nyugalma hasonlít a le* láncoltatáshoz, amelynek érzése oly kínzó, oly eltompító.“ így írt Kölcsey és így is cselekedett. Mert dolgozott sokat. Érezte a munka örömét és hirdette is messze megelőző korát. Megrendülve gondolunk rá és emlé* kezünk meg róla . . . Tudjuk, hogy ha el is felejtik, ha el is felejtették sokan az ügyvédet, a szónokot, az országyűlési követet, az írót, a bírálót, a nyelvújítói, de Kölcsey Ferencet, a költőt, a magyar — Hát nézzék !... A lovaknak, a szegény oktalan állatoknak a kínját nem tudom tovább nézni!... Kihúzzuk lo* vasiul együtt, de azután visszahajigáljuk kenteket a vízbe !... Te legény, szaladj a kötelekért!... # ' Na Pikó uram !... A kötelet a víz alatt hurkolja kend a ló egyik lábára!.,. Bedobta a kötelet. Nekifeszültek. * A lovak rázkódtak, prüszköltek, a pan* dúrok aléltan nyúltak el a harmattól csil* lógó füvön. A lápvilág már éli, gólyák keringtek a fejük felett, óriási szitakötők cikkáztak a víz szintjén, millió rovar dón* gott, nyüzsgőit az élemedő reggelen. — Eccóval én most megint szabad* madár vagyok!... — Szabad kend!... — Megdógozfam ezé a szabadságért I... — MegszógáJt kend ! ... Alit meredten, sárgán, mint sudarfa. Egyszercsak mélyet köhögött, megtánlo* rodolt. Azután iszonyú hörgéssel vágó* dott el. Habos vér bugyogott ki a szá* ján. Szemei üvegesen meredtek az arany* színű napba. * Elől ment a legény a keskeny ulvesz* tőn. ölében feküdt a vén betyár holt* teste, odakölözve a nyeregkápához. A pandúrok levett süveggel ügettek utánuk. A szigeten pedig egy gazdátlan ló nyerített. kőitek, horkangaitak, nyögtek, korbácsok csattogtak átázott bőrükön. Jajgatott va* laki. — Végem van !... Elmerülök !... Segítség! Háromszori ordításba fulladt a szó. Aztán csend lett. A betyár állt fázósan a hajnalban. A kép egyre jobban vilá* gosabb lett előtte. Beteljesedett a hírhedt ember kívánsága. A pandúrok bejöttek a kelepcébe. Mellettük vezetett néhány lépésnyire a keskeny járható út, amit csak a betyárok ismernek, miről letérni egyenlő a halállal, mert minél jobban mozognak, annál jobban húzza lefelé őket a lápok fekete ördöge, az iszap és hínár. A fiatal felrázta a vén betyárt. — Oda nézzen! — mutatott a vergő* dók felé. Nyögve tápászkodotf fel a rettenthetet* len ember. Káröröm gyűlt ki viaszsárga arcán. Erő szállta meg. Görnyedt leste kiegyenesedett és lassú léptekkel megin* dull az ösvényen a halállal vívódók felé. Intett a legénynek is, hogy kövesse. Már messziről felismerte Pikó Bálintot. Meg* süvegelte. A pandúr mester lovastól együtt nyakig ült a vízben, a felkelő nap és a halálfélelem sárgára festette arcát. — Hát megjöttek kendtek Pikó uram... Laboda ecsém ... Vári Laji bátyám ... Durkó Misi meg már el is aludt a fá* radtságtól, látom!... Vagy talán lüllem ijedt meg, azért buti a víz alá ? .. . Hehe... Nevezett pandúr alatt még vergődött a ló, de ő maga talán halott is volt... — Nézze kend, Gazsi fiam I — rész* keleti a pandúrvezér, — ne hagyjon itt elpusztulni bennünket!... Tegyenek va* lamit! ... Nagy hálával leszek !.. . — Tán még kiszedi a serélel a há* tambul, amit tegnapelőtt eresztett belé ? ... — Ispotályba szállétom kendet!... Ólán meg, ha meggyógyulik kend, újra sza* bad lesz kend, mint az égi madár !... Arrul felelek !... — Ha jól gyanéfom, ezért igyekeztek hál kendtek edáig, hogy nékem ezt tud* túl aggyák, meghegy ispotályba vigye* nek ... Haha ... Teszem azt, ha nem keshednek kentek bé a vizbe, hanem el* csípnek éngöm, akkó is így vóna a szó* beszéd a madárról ? ... — Minket a törvény nógat, fudhafi kend !... De most mán mint felebará* fok kiáltozunk kentekhez !... Hózza* nak köteleket, húzzanak ki minköt a ha* lálbul!... Hire lesz ennek a várme* gyébe !... Az alispán medáliát akaszt kenteknek a mellére ... Hajaszála se gör* bül meg!... Pandúrok lehetnek kentek, ha akarnak !... — Na akkó inkább a halál, mint pan» dur 1... Nem a jasétom le magamat! * Sokára tört meg a cudar ordas. Meg* mozdult a szive a halálra gyötört arcok láttán. Hitt az ígéretnek is, érezte, hogy őszinték és igazak a szavak. De kemény akart maradni, bár forró láz kínozta, ki* tartotta magát, hetykén szólt oda a pan» dúroknak:
