Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-12-29 / 104. szám
4 oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. december 29. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Irta: Erdélyi Pál. 14 Mivel e kérdés megvilágítására vau csak szükség, legyen elég Horváth Mihályra és Szalay Lászlóra hivatkozni. Amaz a reformkor és a függetlenségi harc tárgyias ismertetésével igazolta, hogy sem a reformkorra nem következett szükségképen háború, sem 3 függetlenségi harcra nem lett volna szükség, ha az Uralkodó vagy Frankfurtot tekinti jövendő politikája céljául, vagy Budapest középponttal szervezi új alapon alkotmányos birodalmát. Ex a két tanulság megnyugtatta a nemzet lelkiismeretét, Szalay pedig élete célját és jövője föladatát tűzi ki: »csatlakozni a nyugathoz s terjeszteni kelet felé a civilizációt«; vagyis tagja lenni az európai szolidaritásnak és utat törni kelet felé a nyugati szellemnek. Ezek a tudományos, tehát meggyugtató, eredmények ugyan jóval később szolgáltak utólagos igazolásul a közelmúltra, de a nemzet egészén elömlött már egyfelől a történelmi szellem, másfelől saját igazának tudata. Ebben a meggyőződésben őrizte meg jövendő hitét, táplálta reményét, mikor jelenét múltjával sietett alátámasztani. Ezért fordult teljes bizalommal írói és tudósai felé. Tudományos és szépirodalmunk egyaránt a múltba tér vissza s e kor festészete történeti irányt vesz, mintegy illusztrálja az általános hangulatot. Kovács Mihálytól kezdve (Árpád fejedelemmé emeltetése), Klimkovitson. Titánon, Székely Bertalanon keresztül Madarász Viktorig (Hunyadi László) és Lotzig, a többit is hálásan idefoglalva, művészeink műveikkel két eszme körül forgolódnak: a hazaszeretet és martirium, meg a mült dicsősége feltüntetése körül. Ugyanez a gondolatvilág uralkodik a szépirodalom alkotásaiban is, mégis azzal a különbséggel, hogy azok nemcsak az említett erények magasztalását, hanem az események tanúságát is szavakba foglalják, tehát szélesebb körben is érthetővé teszik. Madarász komor és megrendítő képe Arany balladájában mintegy befejeződik, mikor az adott szó és letett eskü megszegése után a bűnös László királyt lelkiismerete furdalja és mikor menekülésében halála utoléri. A történeti igazságot a költői igazságszolgáltatás méri ki, ami az általános emberi és erkölcsi igazság győzelmét jelenti. A múlt dicsőségeinek föltárása, a vértanúk és eszmék halála, a hősök és nagyok kultusza, erőt, bizalmat és bátorságot kelt; a történelem, mint a múlt itélőbírája, a költészet, mint az erkölcsi világ papja jelenik meg. Ezek az ítéletek még akkor is a közel múltra alludálnak, mikor távoli századokról szólanak. Lehetetlen föl nem ismerni ebben a történelmi költészetben az allegóriái, mely éppen olyan érthető volt akkor, mint Tompa és Arany allegóriái. S mikor az ötvenes évek költői s velük az egész nemzet \ét nagy érzés: a vérző szív fájdalma és a kétes jövendő aggodalom közölt hánykolódott, a nemzet lelke hálatelten nyugodott meg az allegóriák igazságain és vigasztalásában. Lírikusaink, mivel a lira közvelen hatású, szinte magukról megfeledkezve, folyton ébren tartották a szorongó nemzeti érzést s Arany balladás éve« (1853) nejm véletlenül esik a súlyos válság idejére. Drámáink, mivel a színpad nyílt, átlátszó és nagyobb felületet mulat a cenzúrának, tirádán és csoportokon túl nem igen mehettek. A Bánk-bán egy időben tilos voll, mint 11. Rákóczi Ferenc fogsága is azzá lett a rövid szabadság elmúlásával. Formájában és természete szerint történelmi allegóriára az epikus költészet látszott legalkalmasabbnak, annak is kiválóan alkalmas válfaja, a regény. Költői beszélyeink, a lírai epikumok, ballada, románc mellett főképpen a prózai elbeszélő művek írói ismerték fel a műfaj természetében azt a kedvező lehetőséget, hogy idegen népek és elmúlt korok előadásával a jelenhez szólhatnak. A regény-féle művek szélesebb körben terjednek és nagyobb olvasóközönségre számíthatnak. így vált a regény nálunk a történeti szellem gyarapítása és az olvasók száma sokasítása eszközévé. Azt a föladatot tehát, melyet Kömény kijelölt: a nemzeti műveltség és öntudat mélyítését, regényíróink közelítették meg legjobban. Jósika báró példája vonzott. Amit ő Erdélyben úgyszólván készen kapott: az emlékiratok és krónikák kéziratait, a szóban élő családi- és köztörténeti hagyományt és a históriai szellemet: az Üj Nemzeti Könyvtár és más kiadványok közkincscsé tették. S »Eszter szerzője« név alatt megjelent újabb műveit a közönség szívesen vette, s míg ia múltba menekült, a jelenre is edződött. Vas Gerebent szorgalma és magyar világa tették vonzóvá. P. Szathmáry Károlyban Jósika követőjét ismerték föl s Kemény három nagy regényével (özvegy és leánya, 1850. Rajongók, 1859. Zord idők, 186^.) a lélektani rajz és jellemalkotás és a korhűségnek ritka festése tekintetében eleddig legmagasabbra emelkedett. E kornak prózai epikusa azonban Jókai volt. Sem előtte, sem utána nincsen senki, aki a nemzet ^kollekciójára annyit tét volna, mint ő, aki regényeivel és elbeszéléseivel, vállalataival és újságírói tevékenységével talentuma varázsával a közélet embere lett akkor, mikor nem is volt közélet; irányt mutatott akkor, mikor mindenki tétován ődöngött; üde szellemével virrasztóit az elbúsult jelen fölött: mulattatott, vígasztalt, fölemelt mindig a pillanat szüksége szerint és hatása alatt. A közhangulat vatesze és a közérzés tolmácsa. Ami szavakat, észrevételeket elejtett, hű szívek tovább adták, hű kezek kivitték a perifériákra. Megjegyzései szárnyra keltek, adomái a tőlük keltett derű hullámain ringottak tova. Szatírája és humora sziszegett és hódított, ahova elért — s mindenüvé elért. Jókai fogalommá vált: a nemzet vigasztalóját látták benne. Mikor közcsend bátorítása címén elitélték, amire gyilkos szatíráját kiöntötte,1) az egész ország méltatlankodott, mikor betegsége híre költ, az egész ország szíve vert az aggodalomtól. Vidékre tett útjain kitörő lelkesedés kísérte s első erdélyi látogatása alkalmával fejedelmi fogadtatásban volt része. Népszerűsége egyre emelkedett, varázsa nőttönnőtt, a nemzet szeretetébe fogadta, elhalmozta annak minden jelével, olyan magasra emelte, ahova akkor és azóta is, senkit mást. Ez a személyes varázs lassankint hatalommá lett. Ö nem kereste, nem ismerte föl, de reá ruházták és a legújabb kutatások tanúsága szerint ezt a hatalmat Becs ismerte fel legkorábban. Rendszeres jelentések mentek fel Bécsbe arról, hogy mit tesz, kiket látogat, kik látogatják őt. Woral'ka tudósításaiból látszik, milyen figyelemben részesítették őft, s ezekből itineráriumát állíthatjuk össze.2) A titkos policiáról mindenki tudott s ;mi i akkor recens tény. A kémszervezet uagymokkal igazolt történeti tény. A kémszervezet nagyszerűen dolgozott s mindenki olyan értéket jelentett, amilyennek a rendőrség minősítette. Jókai pennáját a cenzúra, polgári életét a policia ellenőrizte t mindakét fórum derekasan végezte a maga dolgát. Nyilván való ebből, hogy Jókait nem tekintették egyszerűen schriftstellerruck, akit rábízhatnak a cenzorra, hanem valamivel többnek: olyan hazafinak, politikusnak, akivel már a policiának is foglalkoznia kell. Igaz, hogy ekkor politikus volt minden jó magyar, nem a szónak közönséges értelmében, hanem abban a magasabb minősítésben, hogy az ország sorsát szívén hordta, mint akinek a salus reipublicae suprema lex. Igaz, hogy akkor mindenki rendőri felügyelet alatt állott, aki jó magyar volt, de a megkülönböztető ügyelem főként az aktiv és súlyos egyéniségek működését kisérte. Becs hatalomnak ítélte Jókait. Valóban hatalom is volt. Olyan, aki már egyszer csinált revolúciót, de aki már többször nem fog csinálni. A szenvedélyek fölzaklatása helyett, azok megnyugtatásán dolgozik, rebellió helyett rekollekciót szervez, kard helyett pennát forgat s az idegen hadsereggel győző hatakAn fél egy pesti írótól, s egy teljesen lefegyvérzett, nemzet írójától. Igaz, hogy ez az író Jókai volt, a mindennapi élet humoristája, aki könnyet fakasztott és törült, megnevettetett és nevetségessé tett, mulattatott és feledtetett, tehát lelkiekben csakugyan a rekollekció lelke. Igaz, hogy ezt (a- politikust nem lehetett csak úgy rövid pórázon tartani. Igaz, hogy ez az író .politikus, aktiv politikára nem vállalkozott, ellenben egész irodalmi működésével a nemzeti ügyet, tehát a politikát szolgálta. Mivel a. cenzúra nem értett a politikához, a policia meg nem értett az irodalomhoz, mivel itt is, ott is idegen bürokraták basáskodtak: olyan rugalmas és friss szellem, mint amilyen Jókai volt, tudta a módját, hogyan kell Scilla és Kharibdis között elevezni. Szerencsére a nemzet szolidaritása az irodalmi világban érintetlenül maradt s ha a fekete fülke3) a magyar élet más területein tudott is magyar prozelitákat szerezni: az irodalom berkeiben sem bagoly, sem pirók nem ajánlkozott. így történhetett meg, hogy a szellem birodalmában az anyagi hatalom lehetetlen lévén: a rekollekció aránylag rövid idő alatt úrrá lett a csüggedt nemzeten s míg gazdasági téren az anyagiakra, irodalmi tevékenységében a lelkiekre hatalmas befolyást tudott biztosítani. Amit Kemény a Pesti Naplóban az irodalomról, a történelmi szellemről s a regény hatásáról elméletben kifejtett, amit az irodalom és művészet gyakorlatban megpróbált: a nemzeti öntudat és míveltség által a jövendőt előkészíteni s az erőket fölrajzottan tömöríteni, a bizalmat táplálni, a lelkeket megedzeni és hittel ia reményi: éleszteni, Jókai mindezt a maga részéről megcselekedte és elvégezte. S mivel az ő varázsos tehetsége és csodálatos termékenysége uralkodott e szomorú esztendők Íróin és közönségén, szerepe szinte küldetés, hatása korszakos jelentőségű. Senkit sem lehet korából kiemelni, Jókait, ha igazán meg akarjuk érteni, mintegy erőszakosan kell visszatérni a rekollekció korszakába. Az a működés, melyet akkor kifejtett, elsősorban az évek és kor keretében vonandó vizsgálat alá. Az a hatás, amely műveit követte, elsősorban történelmi jelentőségű s az a hatalom, amit Jókai neve jelentett, elsősorban politikai érték. Ma ezek az idők részben elhomályosullak, részben miután mullté lettek, tanulságaikban gyümölcsözők. Jókait magát, miután írói munkásságának fénye átragyog ezeken az éveken, inkább az irodalom, mint a történeti vizsgálódás tárgyává teszik. De ha e korbeli művei esztétikai szempontok szerint is nagy gazdagsága regényirodalmunknak, jelentőségben csak nyernek, ha azok is, írójuk is korukba beleállítva vétetnek figyelembe. S mivel akkor a nemzet élete fontosabb cél volt, mint az esztétikai kánon, Jókainak e korbeli koszorúját borostyánból és cserfalevélből kell kötni. !) Utóhang a Plitikai ivatokhoz. 2) Pesti Hírlap, 1929. közleményei, heti mellékleten. 3) Cabinet noir. XII. Salamon Ferenc 1854-ben Irinyi 7.-nek egy kötetéről írván, idézi Buhvert: »aki egy maradandó becsű könyvet ír, az emberiség legnagyobb jótevői közé számítandó.«1) Semmi sem igazolja inkább e kor hangulatát, mint ez az idézet s a következő észrevételek, melyeket Salamon hozzájuk fűz: iOly könyv, melyben egy szellemi élet egész belvilága, a valóból és gondolkodásból fogamzott eszmék, a szív melege, vagy a művészetben ragyogó képzelet mintegy tíízpontba vannak összeszorítva, a naphoz hasonlítható... egy egész nemzet jelen korát bevilágítja, fölmelegíti vagy elbájolja.« A kötetről rég megfeledkezett az irodalomtörténet, de az a libelli sacra fames, mely az olvasókat akkor izgatta, kortörténelmi adat. És ha egyetlen egy könyvről el lehet mondani, hogy bizonyos föltételeknek mgfelelve a naphoz hasonlítható, hogy ilyennek írója az emberiség legnagyobb jótevői közé számítandó, mihez hasonlítsuk Jókai e korbeli munkásságát s hová soroljuk őt magát, műveiért, hatásaiért és hatalmáért, mellyel a csüggedt magyar lelkek fölött uralkodott? Hova állítsuk Jókaii, aki oly kötetek százait írta meg, amelyekben mindazt föltaláljuk, amit a főntebbi idézet kiemel? Bennök nemcsak egy író szellemi életének egész belvilága, hanem egy nemzet eszméi, vágyai tárulnak elénk a szív melegétől áttüzesítve s a ragyogó képzelet kápráztató fényében és csodás pompájában. Ha tovább visszük a gondolatot Jókai egy egész nemzet jelenkorát bevilágítja, fölmelegíti és elbájolja.« Ez az a kivételes és eddig utol sem ért. annál kevésbbé meghaladott hatás, amely történelmi jelentőségűvé teszi az abszolutizmus és a provizórium alatt végzett munkásságát. Jelentőségének ezek a vonásai a maga korában magától értetődtek, azt mondhatni a nemzet tudata alatt éltek, ma azonban már megállapított tények és ha volt is oly idő, mikor bírálói erről megfeledkeztek, ma benne élnek a nemzet egészének tudatában.2) Csak éppen hogy Ausztria bosszújának vihara elrobogott fejünk fölött: Jókai már ott tarlózgat a szabadságharc véres csataterein. Megható epizódok szomorú események, fölemelő tettek, a hazaszeretetnek, a hősiességnek dicsérete, hozsannája zendül föl ajakán, Az egykorúak elképedve ocsúdtak föl s aggódva tették föl a kérdést: szabadié emlékezni, dicsérni és magasztalni már a közelmúltat, melyért Aradon és Pesten mártírok születtek? Talán még ma is meg lehetne ismételni ezt a kérdési, ha megfeledkeznénk arról, hogy a talentumnak sok szabad, a zseni mindent merhet. EzL a kérdést még sokszor föl lehetne tenni a provizórium ideje alatt, mert Jókai a hatalommal szemben azután is sokat megengedett magának. Talán így lehetne mondani: játszott a hatalommal. Nem volt renitens, annál kevésbbé lázadó, de az élet iskolájának, ennek a szigorú politikai életnek, vidám és romlatlan diákja volt, kinek a szeme szögletében mindig ott csillogott a diákvirtus: hajlandóság a szembekötősdire és a készség! a kinn a bárány benn a farkas-féle játékokra. Hozzá tehetjük: a képesség is. Rugalmas szelleme és ösztönös okossága hamar kitanulta a politikai és közéleti nyilvánosság iskoláját, humora pedig segítette abban, hogyan kell cselekedeteit cgy-egy. mozdulattal, vagy egy megjegyzéssel aláfesteni mondanivalóit. Mint a fecske a víz tükre felett, úgy villant át ő a napi élet felett; a gyorsaság miatt, ahogyan szárnyát megmeri tette, s a könnyedség miatt, ahogyan azt lelte — szinte lehetetlenségnek látszott tényállást állapítani meg. De a megmerült szárnytól vágott barázdán a napikérdés mélye nyílt meg s a felszökkenő s a visszahulló cseppekben már ott nyilallott humora fénye, amit mindenki észrevett, megértett. Mint a ma krónikásának ezer alkalma volt a ma (a történelmi tegnapelőtt) rezzenéseit továbbítani, kommentálni, a közvélemény figyelmét felkölteni és irányítani. Kétségtelen, hogy hírlapírói, szerkesztői működésével írói nimbuszát is gyarapította, viszont azonban szépirodalmi műveiben is talált alkalmat a ma eseményeit vagy hangulatát érinteni, esetleg irányítani. Nemzete életével állandó kapcsolatot tartott, népszerűségének ez is egyik általánosan ismert titka. Azonban, ami őt különösen és megdönthetetlenül kiemelte, mégis csak költői talentuma volt. Hiszen mások is, sokan is voltak társai a zsurnalisztikában, akik a közvéleményt képviselték, szolgálták és irányították. Voltak társai az irodalomban is, akik a búsuló, csüggedt népet föl-fölvidámították, vigasztalták. De ezek közül egyik sem mérkőzhetett vele, atyamesterük maradt a ezéhben is, azon kivül is. Vas Gereben témái veszedelmesen közel estek az ő, témáihoz: a közelmúlt embereihez, irányaihoz, intézményeihez. Korrajzait azonban nem lehet Jókaihoz mérni, sem hatás, sem érték tekintetében. Beöthy Laci humora, derűje melegsége, frissesége is végig kísérte a napi életet, mégis a könny, melyet fakasztott, a vidámság, amelyet előidézett, a hatás, amelyet fölkeltett, majdnem egyidejűleg múlt el az ötlettel, amelyből fakadt. Nagy Ignác és Lauka Gusztáv is értek el némi hatást. (Folytatjuk.) •) Tanulmányok, II. 103. 1, 2) Beöthy László ezt 1853-ban így fogalmazta: »Jókai jelenleg a legkitűnőbb egyénisége — napja a magyar szépirodalomnak; a közönségnek tenyerén hordozott kedvence s legolvasottabb írója.« (Zsigmond, 91. 1.)
