Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-12-04 / 97. szám
2. oldal. KOMAROMI LAPOK 1937. december 4. Esterházy erősen bírálta a kormány kisebbségi politikáját — december 3. A képviselőház költségvetési általános vitájában Esterházy János képviselő zárta be a felszólalók sorát és nagyhatású beszédben bírálta a kormánynak a kisebbségekkel szemben folytatott politikáját. Beszédében többek között a következőket mondotta: — A költségvetést elfogadni nem tudjuk, mert hiányzik belőle mindaz, ami csak valamiképen is hasonlítana a demokráciára, de viszont hasonlít ahhoz a diktatórikus szellemhez, amit a koalíciós pártok minduntalan szidni szoktak. Nem tudjuk megszavazni azért sem, mért a kisebbségi kérdések beígért rendezése, ami február 18-án a miniszterelnök úr szájából elhangzott, a mai napig sem öltött testet. A kisebbségeknek még az emberi jogokat sem adják meg, mert sem Hodzsa miniszter elnök úr, sem a kormány nem akarják a kisebbségeket jogaik birtokába juttatni. — Kifogásolják azt, hogy mi és a Henlein-párt a berlin-római tengely külpolitikáját ajánljuk. Hát mi nem megyünk a párizs-moszkvai vérrel áztatott szövetség politikája után, ahol papokat gyilkoltak, templomokat égetlek el. Mii katolikusok vagyunk és mi a katolicizmusunkat úgy tiszteljük, hogy nem megyünk, mint Srámek katolikus néppártja, koszorút helyezni Lenin sírjára. Mi nem fogunk elmenni Csernovára a templomba csak azért, mert meleg yan a koalíciós pártokban, imádkozni és térdel hajtani. Mi kifogunk tartani magyar politikánk mellett, mert a magyar politikának előbb-ulóbb győzedelmeskedni kell. Majd a magyar kultúrsérelmekre tért át Esterházy és ezzel kapcsolat-ban a következőket mondotta: — Amikor a költségvetési bizottságban én tényekkel igazoltam azt, hogy kullúrsénelmeink fennállanak, azt mondották válaszúi, hogy a 'régi osztrák viszonyokhoz mérten szoktam a mai viszonyokat kritizálni. Hogy mennyire jogos a kritikám, csak egynéhány csellel igazolom. Egyenesen kultúrbotrány a bencés-rendi gimnázium államsegélyének megvonása. Vagy nem botrány-e, hogy a losonci tiszta magyar vidéken az iparostanonciskolában fölmondták a magyar tanítóknak és csehszlovákokat hoztak a helyükbe? ' ' Az egyetemi magyar tanszék nincs még betöltve, de ismerjük a koalíció szándékát, hogy oda Gregonován Alzbetát akarják magyar tanárnőnek kinevezni. Ez már nem titok. A szónok beszéde folyamán szócsata keletkezett Stunda aktivista képviselővel, akinek megjegyzéseit Esterházy talpraesetten utasította vissza, majd így folytatta beszédét: — Én csak azt mondhatom, hogy ezzel a kormánnyal szemben soha bizalommal viseltetni nem fogunk, mert ez a kormány bebizonyította azt, hogy neíin, tudja és nem akarja betartani Ígéretét. Ez a kormány a mi szemünkben leszerepelt és azt mondom, hogy ha van önökben bátorság, írják ki a községi választásokat és akkor majd meglátjuk, melyik pártnak ki áll a háta mögött. Mi nyugodtan nézünk ennek a harcnak elébe és meg vagyok arról győződve, hogy ezt meg is fogjuk nyerni. Egymillió magyar jogait követelem a békeszerződések és az alkotmánytörvény értelmében s nem viseltetem bizalommal a kormány iránt, mert eddig semmi jelét nem adta annak, hogy a magyarság jogait respektálni kívánja. Egy szép hosszú perzsa bunda eladó Cím a kiadóban Átépiiik a Hodzsakormányt ? A Lidové Noviny c. brünni cseh lap egyik cikke arról ír, hogy a kormánypolitikusokat megint komolyan foglalkoztatja a csehszlovák kormány átépítése. Ez valószínűleg új év után fog megtörténni. Elvi szempontból ez az ügy sokkal érettebb stádiumban van, mint azt sokan gondolnák. A legnagyobb kormánypártok már megállapodtak abban az elvben, hogy cserélgetni fogják a tárcákat. Ez a szocialistáknak és a cseh néppártnak Volt a követelése. A személycsere főleg a nemzetvédelmi, a postaügyi, közműnkáügjű és igazságügyi tárcák élén lenne, mert azokban már régen tart egy-egy párt uralma. A többi tárca élén még fiatal a pártbefolyás s ezért azokat nem bántanák. Egyébként csak tárcacserék lesznek, a kormány személyi összetétele úgyszólván a régi marad, mert a kormánytöbbségnek nem igen vannak más miniszter jelöl tjei. Píncekulcsok Irta: Nagytoronyay György. Hiába no, ahány ház, annyi szokás. A nagytoronyai hét szilvafásoknál — szegről-végről atyámfia valamennyi — az volt például a szokás, hogy bor csak akkor került az asztalra, ha vendég volt a háznál. A szögön ellenben ott lógott a pincekulcs, ebéd után pedig zsebrevágódván ezek a kulcsok, minden kabátos ember nagykomolyan elindult pincézni, ha ráért. Ott a pincék környékén azután találkozott a társaság és kezdték az első pincében, folytatták a másodikban, harmadikban, megesett, hogy a tizedikben. De nem kell mindjárt rosszat gondolni. Egy az, hogy ez a pincézés pótölla a kaszinót, s ott estek mindeneknek a megtárgyalásai. A másik az, hogy szépen bírták a bort valamennyien. Az is igaz viszont, hogy úgy maguk között sohasem ivódott nehéz bor (az ment mind Lengyelbe), hanem fogyott a ráspia, meg a polyhos. A mi két pincekulcsunk is ott lógott az ebédlőben, csakhogy Terebesen. Tréfásan roppant terjedelmük miatt már gyermekkoromban bizonyos áhítattal néztem arra a két kulcsra. Nagyságuk felől Budavára kulcsának is beillett volna mind a kettő. Az egyik a pince külső, vastag tölgyfaajtaját nyitotta és csak neki kellett egy kicsit veselkedni. Hiszen olykor hónapok is beleteltek, amíg pincenyitásra került a sor onnan messziről, Terebesről. A másik kulcs a belső, vasrácsos ajtóhoz szolgált, s ennek az ajtónak a kinyitásához a kulcson kívül Jakab András vincellérre, sőt annak az egészen sajátságos módon keresztbeálló jobb lábára is szükség volt. Meri miközben ez a belső kulcs fordult volna, nem előbb és nem később, a benyirkosodott ajtót azzal a görbe lábbal kelleti (ren-A Jókai szobor leleplezése Komárom, december 3. A vasárnap lefolyt feledhetetlen emlékű Jókai ünnepen elhangzott beszédekből a következőket sikerült még feljegyeznünk. Jaross Andor,; az egyesült párt országos elnöke a következő beszéd kíséretében tette le az egyesült országos keresztényszocialista és magyar nemzeti párt koszorúját: — Amikor Jókai Mór ércbemerevült alakja előtt tisztelegve megállók, és az egyesült párt képviseletében és a nemzet nevében koszorúnkat leteszem, a hálás ülőkor kegyeletes érzületével köszönöm meg Jókai Mórnak mindazt, amit nemzetének adott: a márciusi lobogó lángot, a világot megszépítő hatalmas képzeleterejét, a könyvtárakat megtöltő köteteket és a magyar embernek megszerzett világhírnevet. A ma újra nehéz sorsot élő, de töretlenlelkű és jövőt teremteni akaró magyarság öntudatában meleg fénvnyel ragyog a Jókai Mór szellemél>en kilejjesedett magyar nemzeti géniusz! JÓKAI SERLEGBESZÉD Elmondotta a szoborleleplezés alkalmával rendezett serleglakomán Schubert Tódor Még fülembe csengenek a mai nagy ünnepünk szónokának dr. Jankovics Marcalinak az imént elhangzott gyönyörű szavai, népünk nagy mesedes láb nem fért oda) nem innen, hanem amonnan megrúgni, azután nem erre, hanem amarra lökni egyet rajta s kél-három próbálgatás után akárhányszor már nyílott is az ármány os szerkezet. No csak jól, egész jól be van zárva az a pince! — Szombaton jön Czakó Kálmán bátyánk Pestről s itt lesz vagy két hétig. Holnap hál megyünk Toronyára és hozunk néhány fonott korsóval szomorodnit, mert ő azt szereti. Készülődés. A kis lengyelfutó szekérkének az ő gondos megkeneHetese, az ülések alá kötőfék, kerékkulcs, abrak. A két ülés közé gondosan kimosott és igen gondosan kicsurgatott fonott korsók, meg a pincetok. A pincetok most üresen ásító rekeszeiben hideg csirke, miegymás. Visszafelé itt már jóféle máslással töltőit üvegek fognak csücsülni. Este korán mondtuk jámbornak a gazdát (ma sem tudom, mi ennek az édesanyám révén Nógrádból átszármazolt jóéjszakát kívánságnak a genezise), s februárt írván jól bepakkolódzva a mi bokáig érő bundáinkba, reggel még sötéttel elindul lünk, m erthogy délre megint idehaza kell lenni. — Csörgőnek megyünk, édesapám? — Persze, hiszen a velejtei erdőn keresztül elakadunk ebben a nagy sárban. Inkább kerüljünk egy kicsit, csak maradjunk jó úton. — Persze, persze. A Britanikák vígan füstölögtek, a lovacskák még vígabban kocoglak. Nem volt semmi baj. A Mária tanyánál odaszól édes apám Andrisnak: — Itt fordulj be az erdőbe. Ezt vártam. Mindig is az volt tudniillik a szándék, hogy Csörgőnek megyünk, de mert igen nagy lett volna a kerülő, a Mária tanyánál, ahol elágazott az út, majd mindig megváltozott a program. Hanem azért megkérdeztem nagy kajánul: — Nem akadunk el ebben a nagy mondójáról Jókai Mórról és szemünk kel olt látjuk az áldozatos közadako zásból ércheöntött alakját a legtisz tább etikájú, a legragyogóbb fantázia sárban az erdőn keresztül, édes apám? — Ezzel a két lóval? Ugyan már. Elhúznák ezek a cerkót is. No jó. Hiszen a kátyúkat ismertük személyesen; ott egy kicsit nekihajtunk a meredek partnak s ennyi az egész. Kicsit felborulhatunk ilyenkor, de az megesett máskor is. Bátor igaz, hogy más a lugas és más a lugzó, mint Edelényben mondják. Más tudniillik hintóbán menni könnyű ruhában és más lengyelfutóban haladni, amelyik hasának oldalt nincs kivágása. Sajátságos kis jármű az ilyen. Jóravaló fehérnép például idegen férfi szemeláttára a világért sem kecmeregne be az ilyen alkalmatosságba, mert nagyon útjában volna a viganó. Ha egy hinló borul kifelé és bunda sincs rajtam, olyan nyájasan és oly méltósággal lépek ki belőle, mint egy apátpléhános. De ebből a szerkérkéből, bokáig érő bundában, a demizsonok meg a pinoetokok közül? Ejhaj! De megszólal csendes humorával az öreg úr: — Ne busulj Gyurka, hiszen nagy bunda van rajtad, puhára esel hát. Ha meg ránkborul ez a kis szekérke, hát hiszen a kocsissal hárman vagyunk hozzá, a szekérke meg másfél mázsa ha van. Hát nem búsultam, nem is borultunk ki még a kőbányánál sem. Egy kicsit sáros a szekérke is, a két bunda is, meg a lovacskák is, de hiszen nem veszi azt zokon Jakab András. Valahol a Péter bácsiék kőkerítése mellett megint hallom: — Bezzeg megjárjuk, ha András bement Ujhelybe. Az ő görbe lába nélkül hogy nyitjuk ki a pinceajtót? — Az bizony nem volna jó, mert akkor dinamit kell ahhoz a két ajtóhoz. Úgy Koncék táján megint megszólal édes apám: — Te, Gyurka, ugye nálad vannak a pincekulcsok? — Nálam nincs, édes apám, én azt jú s legszebb nyelvű magyar írónak s most itt állok a szent névvel megszentelt serleg előtt az ünnepi lakomán, hogy megilletődve, de lelkesült szívvel teljesítsem a reám lnzoll megtisztelő feladatot és szóljak önökhöz Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magyar kultúra e pompás palotája előtt ott áll immár Jókai ércbeönlöll alakja és hirdeti az ő soha el nem múló dicsőségét. De vájjon elegei tettünk-e nagyjaink iránt tartozó kötelességünknek, ha ércbeöntjük alakjaikat és dicsőségük magasztalására tereinket feldíszítjük vele?! Vájjon megérzik^e a járókelők, vagy az áhítatos lélekkel idezarándokoló magyar testvérek, hogy mit mond a mai kor itteni magyarjainak? Vájjon nem -csupán a dús fantáziájú, szép nyelvezetű, szórakoztató írót látják-e benne honfitársai; vájjon tudatában vannak-e annak, hogy mit jelent számunkra hittem, hogy nálad vannak. — No, a kis késit, mi ugyan megjártuk. Végigkutatjuk valamennyi zsebünket, meg még a sarkig érő bundák bélését is, hiába. Hiszen amúgy sem valami kis penecilus az a két nagy kulcs, hogy az ember nem találná meg a zsebe sok cókmókja között — ha olt volna. Semmi. Akár fordulhatunk is vissza. De legalább fújjanak a lovak egyet Pista bácsiéknál. Az utolsó percben elősániikál Jakab András. A lába rossz volt tudniillik őkelmének, de a szeme elég lett volna három sasnak, ö már akkor meglátott bennünket, amikor a templomnál kapaszkodtunk felfelé. ’Köszön. — No, András, baj van Köpecen. Otthon felejtettük a pincekulcsokat. — Semmi az kéremalássan, majd idehívom a cigányt. — Cigányt, azokhoz a zárakhoz? — Ne tessen félni, tekintetes úr! És előkerül a cigány. A kezében egy jó hosszú darab vas, de olyan vastag, mint a hüvelykujjam, a vége kampós, mint a Selig kocsmáros orra és hegyes. Egyébként teljesen reménytelen jószág. És krikk-krakk, kinyílt a külső ajtó. Megint krikkkrakk és kinyílt a belső ajtó is. Itt van ni, én meg dináradról ábrándoztam. ördögöt, még csak a Jakab András görbe lába sem kellett hozzá. És hogy bízott abban a két kulcsban valami öt generáció! Egészen mellékes most már, hogy amikor előbogarásztuk a pinoetokból a hideg csirkét, akkor ráakadtunk a másik rekeszben a gondosan becsomagolt pincekulcsokra. Becsuktuk hát a pincét cigány nélkül is, hanem az illúzió, a pincekulcsok nimbusza az meghalt. Le is kerültek szegények az ebédlő kiváltságos szögéről, s attól kezdve csak a kulcsos kosár sok mindenféle profán kulcsai között kellett meghúzódniok.
