Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-11-27 / 95. szám
1937. november 27. KOMÁROMI LAPOK 9 oldal. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Jókai kedvesen és jellemzően írja erről a csererendszerről, hogy neki Pozsonyban volt egy liebe Mutterja, Vilmosnak meg Komáromban egy kedves mamája. Mivel mindegyik marnia a maga fiát gondozta lés kényeztette a más fiában, a legnehezebb kérdés, a jó hely, a gondos felügyelet és a szerelő bánásmód így mindakét félre nézve a legtermészetesebben és okosan oldódott meg. Móric tehát ősszel Pozsonyba ment, .Vilmost pedig lehozták Komáromba. Komárom és Pozsony között ez a csere-rendszer egészen megszokott dolog volt. Azt lehetne mondani^ hozzátartozott a komáromi és vidéki neveléshez. Annyira általánossá vált, hogy még faluról is adlak cserébe gyermeket, fiút és leányt válogatás nélkül, csak azért, hogy egy kis más világot is lásson s egy kis német szó is ragadjon rá. Később már kitűnt, hogy ez a mindig sokasodó cseregyerek Pozsonyban mind egymásra talált, tehát nehezebben tanult meg németül, míg a falukban is szétszórt német gyerekek egészen jól megtanultak magyarul. így is, úgy is haszonnal járt mindakét félen s nem utolsó eredménye az is, hogy bensőbb és közelebbi viszony alakult ki a cserék szülői és környezőtök között. Különben Pozsony magában nem igen germajnizált s a XIX. század első felében, mikor politikai súlya is meg volt még és magyarsága gyarapodott, amúgy sem lett volna veszedelmes a magyar fiúkra, Móricra sem. A luleránusok líceumának akkortájt elég jó híre volt, tanárai között azonban egy sem volt rá különösebb hatással. Schröerről tudjuk, hogy a fiúkat rászorította a németre s kora szellemében mellőzte a magyar irodalmat. Jókai jól megtanult németül, ami hasznára vált s meglátott valamit, a pánszláv törekvéseket, ami sokkal inkább hevítette magyarságát, mint amenytiyit Schröer le tudott volna tompítani. Érdekes véletlen, Petőfinek is voll selmcci tanuló korában ilyen benyomása. A Szomorú napokban, mellyet még az Életképek számára friss emlékeiből kezdett írni 1848-ban, a líceum szlovák diákjainak életét s Bodza luteránus rektor pánszláv törekvését tapasztalásból és oly elevenen írta meg, mintha csak tegnap látta volna. Különben is, mikor Pozsonyról ír, pedig több Ízben visszatér regényeiben és elbeszéléseiben a régi koronázó városra, még mindig friss emlékek tolulmak tolla alá, bár ezekben sem az a melegség, sem az a varázs nem érzik, ami Komáromról való egyetlen sorát is átfűti. Nem is csoda. Két helyen élte le napjait, Zsigmondyéknál, akikre személyileg a legnagyobb szeretettel gondol és a líceumban, az iskolában, amelyről mindig tartózkodással szól. Jókainál ez a szembeállítás sokatmondó, mert. első benyomások embere és mindig őszinte volt, hallgatásában is beszédes tud lenni. A Komáromhoz képest iiyugoti és nagy város sajátos életét inkább csak meszsziről és külsőségeiben látta. Személyi élménye, ami jobban megragadta volna, alig lehetett, tárgyi és történelmi hatásában azonban inkább elmerült. A régi, a német Pozsony rajza (Mire megvénülünk) eleven is, friss is, de mégis csak háttér s az 1825-iki diéta (Egy magyar nabob) s az 1835-iki koronázás (Őszi fény) rajza is inkább történelmi, mint pozsonyi dokumentumok és sem itt, sem más ide vágó epizódjában nincs meg az a bensővé vált rokonszeny, amelyet különben oly keresetlenül tud éreztetni. A XVIII. századi Pozsony, Pálffy nádor udvara (Szeretve mind a vérpadig) talán azért gazdagabb, színesebb és élőbb, mert történeti levegőjében és korában szabadon, impulzusaitól mentesen, mondjuk így: személytelenül írta. Ezekben a leírásokban ami festői és színes a történeti érdeken és a festői város természeti és építési benyomásain alapul. Ezek alól csakugyan nem vonhatta ki magát s nem is akarta. A-város patinája egyszerűbb embereket is megragad, viszont merev polgári élete talán akkor sem vonzotta volna, ha módjában lett volna vele jobban megismerkedni, vagy éppen belemerülni. Hazulról az iskoláig és vissza, egy-egy séta a városban, vagy kirándulás a hegyek közé, valami látnivaló, amit a város élénk élete nyújthatott, volt minden, amit Pozsonyban látott. De volt egy típus, amellyel minden lépten-nyomon találkozott, amely szokásaival és külsőségeiben fölötlött: a nyárspolgár, a város őslakosa, a hivatalbeli, kereskedő, kézmives és kapás, vagy bármi más foglalkozású, de mind polgár s hozzá német ember. E(z a típus új és ismeretlen volt előtte, természetes tehát, ha ezt jobban megfigyelte is. maradandóbban megőrizte. Ila elmondhatjuk is róla, hogy »a város képe elmoshatlanul élt lelkében élete végéig« (Alapy: Pozsony Jókai műveiben, Híradó, 1925. 7. sz.), viszont nem nőtt szívéhez s mikor onnan hazatért szülővárosába, nem kívánkozott vissza. Az ott eltöltött időnek, azonkívül, hogy mint említettük, németül jól megtanult, kitűnő iskolai bizonyítványát, a latin és görög nyelvekben tanúsított haladását, látóköre tágolását és szülővárosának forróbb szeretetét köszönhette. Mert bármilyen jó helye volt is Zsigmondyékfó! s bármilyen nemes barátság fejlődött is ki közte lés a Zsigmondy-fiúk között: a komáromi ház melegét, a régi ismerősök becéző szeretetét nem pótolhatta. Arról, hogy a pozsonyi éles levegő, a dévényi kapun tóluló nyugati szél megerősítette-e, megedzette-e, édesanyja nem ért rá elmélkedni, mert sokkal nagyobb .gond nyomta a lelkét, Jókay József súlyos betegsége. Móric Pozsonyból édesapja betegágyához érkezett Irta Erdélyi Pál vissza. Szemtől-szembe állt a halállal. Éjt napot a beteg ágya mellett töltve, vergődve leste az élet küzdelmét, mely végül is, minden ápolás és gyógyítás dacára, elvesztette édesapját. Az izgalom és fájdalom őt is ledöntötték és csak ia legodaadóbb szeretet tartotta meg az életnek. Eszter nénje, akit áldottnak nevez, mentette meg gondos és önfeláldozó ápolásával életét. Viszszaemlékezve arra é (gyengéd és meghitt szeretetre, melyet atyja részéről tapasztalt: az őt ért veszteség más, nálánál sokkal erősebb és egészségesebb gyermeket is megviselt volna. Igazán, csak az édes otthon és az áldozatos hűség mentette meg e törékeny testű fiút — az irodalomnak. A válság múltán még hosszú ideig lábbadozott és szó sem lehetett arról, hogy másutt, mint Komáromban folytathassa iskolázását. Ez amilyen természetes, olyan szerencsés megoldás is lett, mert a Kollégiumban megint egy kiváló tanárra talált, akit hálával emlegetni és később, mikor Esztert feleségül vette, rokoni szeretettel körülvenni soha sem szűnt meg. Ez a kiváló ember Váli Ferenc, a komáromi főiskola igazgató tanára, a tanulóifjúság barátja és jótevője, csupa szeretet és csupa igazság. Jókaiban hamar fölismerte a rendkívüli tehetséget és külön is sokat és állandóan foglalkozott vele. Három év alatt tőle tanult meg angolul, olaszul és franciául és tőle tanulta meg a rendszeres munkát és azt, hogy a napnak minden szakaszát okosan használja föl. Naponkint reggel öt órakor meg kellett jelennie Váli tanári szobájában, ahol az isiskolai dolgokon kívül másirányú tanításban is részesült. Jókai kitűnő tanítványnak bizonyult Váli órái alatt is és Váli a leggondosabb figyelemmel fejlesztette tehetségét. Jókai költészetének egyik hatalmas emelője tudományos ismereteinek gazdag készlete, melyet igen korán kezdett gyűjteni, de csak Váli hatása alatt kezdte rendszeresen földolgozni, mert mestere, ki maga is széleskörű tudományos ismeretekre tett szert, amelyeket szívesen osztott meg kiváló tanítványával, nem annyira ismereteinek csillogásával tűnt ki, hanem azzal, hogy megtanította Jókait a természet könyvében olvasni s megtanította az események egymásutánjában a történet logikáját fölismerni. Ami Jókaiban pozitívum, Váli rendszeres tanításából és puritán fegyelmezéséből származik. Kevesen tudják, hogy Váli Ferenc még akkor is tudott rá hatni, mikor már országos hírű író lett. Jókay Károly tréfálva emlegette, hogy a legnagyobb hatalom gyanánt Rózát ismerte, de Váli nagyobb volt. Komáromi iskolázásának e második szakasza három esztendőt tett ki s ez idő alatt teljesen Váli hatása alatt állott. Az otthon és az iskola, ismerősei és rokonai társasága, egy-egy színi előadás, séta és kirándulás, némi írói kísérletek, sok ábrándozás, a szigeti kert és a református temető hangulatai közt lefolyt három esztendő elteltével, további iskoláztatása érdekében Pápára vitték. • A reformátusok híres főiskolájában tárult ki előtte az élet előszöjH s a maga kendőzetlen valóságában. Társaiban a Dunántúl magyarságát, a Kollégiumban az igazi deákéletet, a városban ismeretlen környezetet és a komárominál elevenebb, nyíltabb társadalmat, az iskolában kiváló tanárokat, az ifjúsági egyesületben a szabad versenyt, az érvényesülés lehetőségét, az írói becsvágy melegágyát találta föl és ismerte meg. Még mindig a szorgalmas diák, a szerény, visszahúzódó és félénk ifjú alakjában jelenik meg, de lassankint és barátai által bele éli magái a kollégiumi é'ilágba, különösen a képző társaságba. Itt is szerencséje volt, Tarczyban mentort, néhány kiváló társában jó barátokat szerzett s ezek közül Petőfiben azt az impulsiv barátot, akinek önként meghódolt és aki őt később a maga erős akaratával vitte magával és előre. Jókai életírói pápai éveit elevenen és részletesen rajzolják, színes képben és nemes verettel azokat a fiatalokat, akiknek szívében a nemzet jövendője lobogott és akik megálmodták, szívökbe zárták és megcsinálták az új Magyarországot. Ezek között a jövendőnek nem egy kitűnősége rejtezett, Jókai már itt kötött velők ismeretséget, itt szőtt barátságot. E viszonyok közül egy sem lett rá elhatározóbb, mint Petőfivel kötött barátsága. Szívok és sorsuk nem itt fonódott ugyan össze, de ismeretségük itt kezdődött s lassan itt fejlődött ifjonti barátsággá. Mintha Petőfi megbabonázta volna, mintha benne ismerte volna föl saját magának ellenképét, benne látta a tüzes fiatalság eszményét. Petőfi maga volt a tettrekészség, Jókai meg az ábrándozás. A képzőtársaságban elért sikerek, talán azt is mondhatnék, írói dicsőségök ragyogása sugárzott rájuk s az itt szövődött viszony életök későbbi’ folyásában nyert különös jelentőséget s az itt megálmodott dicsőség koszorújához Pápán nyíltak az első virágok. Véletlen-e, vagy szükségszerűség, hogy Petőfi egy másik költői géniusznak, Aranyénak is, tüzes barátságot fogadott? Hogy azt az irodalmi hármasságot, mely a nemzeti irány bontakozásában oly fényes diadalt aratott, a nemzet epikusát és regényíróját ez a lobogó lírikus foglalta egybe? Pápán az élet már ízelítőt adott a jövendőből és körülvette őt jó tanárokkal, kedves társakkal és lassan melegülő barátokkal. Ebben a környezetben az életnek indulás nem is látszott olyan kockázatosnak és nehéznek. Ez a környezet nem vette őt körül olyan szeretettel és gyöngédséggel, mely pótolni tudta volna az elhagyott szülői ház melegét, 7 • de természetes és reális diák életbe sodorta. Ez időben Jókai egészségi állapota is kielégítő lévén, úgy szólván semmije sem hiányzott ahhoz, hogy boldognak érezhesse magát. Az iskolai év végén. kitűnő« bizonyítvánnyal, a képző társulat dicsőségével és aranyával, kinyílt fiatalsága örömével érkezett haza és ezt a boldogságot teljessé tette Petőfi látogatása Komáromban, az édesanyai háznál, aki Orlay társaságában kereste föl. E látogatás örömét és bensőségét Jókai mindenkor a legnemesebb érzések hatása alatt mondja el. Emlékezzünk meg itt arról, hogy mind a hárman hamis fényt kergettek: Orlay nem lett regényíró, Petőfi nem vált be színésznek, Jókai kezéből kihullott az ecset. Az ifjúság ábrándja, ha nem valósult is meg, de a talentum érzése, mely az ábrándot tüzelte, őszinte és így jogos is volt. Petőfit e látogatása alkalmával Jókayné megszerette. Talán nem anynyira első lírai sikereiért, mint inkább meleg baráti szívéért, amelybe az ő gyönge Mórickáját annyi szeretettel belefoglalta. Ekkor még senki sem gondolta volna, hogy ez ,a két jó barát egyszer el fog hidegül(ni s hogy ebben Jókaynénak is része lesz. A boldogságnak e rövid néhány napja hamar elfutott, Petőfi is hazaindult, Orlay is velement, Jókai otthon maradt — az édes anyjának. Az édes anya szeme meglátta, hogy fiának viszonylagos jó egészsége csak leplezi szervezete gyöngeségét s bizonyára arról is tudomást szerzett, hogy mellfájása és köhögése Pápán is meg-megújult. így a viszontlátás örömébe a jövendőért való aggodalma ürömöt kevert. Jókai maga alig titkolhatta baját, hiszen még mindig oka volt attól félni s mint még mindig képzelődő ifjú, talán komolyabban is Ítélte meg. Ezért a következő évben nem Pápára adták, hanem Kecskemétre vittékjogot hallgatni, ahol távolabbi rokonuk, Karika professzor, gondozására bízták. Gyenes városi főmérnök háza lett otthonává. Ez a nyílt szivű, eleven szemű és testben-lélekben egészséges, művelt magyar úr igen sokkal több lett Jókaira, mint szállás adó gazda. Ha szabad így fejezni ki magunkat: második apját találta föl benne. Az édes apa gyöngédsége mellé a nevelő apa egészséges szeretetét kapcsolta. Megtanította arra, hogyan kell magát edzenie, testét ellenállóvá, egészségét állandóvá tenni okszerű és helyes életmóddal, testgyakorlással, az időjárás szeszélyeinek okos ellensúlyozásával. Kivitte magával a falak közül a gazdag város terjedelmes határába, melyet gyalogszerrel és kocsiháton ismételten bejártak. Nyári nap hevét tűrni, téli förgeteggel dacolni, bojtárokkal, csaplárosokkal, pusztai népekkel barátkozni tőle tanult. S mindezek hegyibe általa ismerte meg a kecskeméti pusztát, Bugacot, Szikrát, az alföldi őserdőt, a vándor homokot, a tiszai öntés lápvilágát, a tanyákat és embereit, az Alföld természeti szépségeit és rejtezett költészetét. Amit Komárom vidékén, hogy úgy mondjuk, üveg alatt, panorámában látott: Kecskeméten a maga valóságában, élő életében, az alföldi horizont teljes fényében, kendőzetlen természeti állapotában ismerte meg, személyi tapasztalat, közvetlen hatások alatt tette sajátjává. A természetnek ősi ereje és játékos kedve csillant meg előtte a vihederben és a délibábban; a magyar fajtának nomád ereje és okossága a tanyai ember öntudatában és eszejárásában; a tanyai élet érintetlen tisztasága a tanyai világ nyelvi és költői kincseiben és kendőzetlen hite erkölcsi és vallási fölfogásában. Jókai a Kis-Alföld világát is látta, a Nagy-Alföldét is. De milyen nagy különbség volt abban, ahogyan amazt és ahogyan ezt látta és megismerte. A mohó szem vágyával fogta át amazt, a gyönyörködő szem öntudatával szívta föl ezt. Tehát ott inkább a szemlélet külsőségeiben, itt a fölismerés és megértés benső értékeiben látta meg a két magyar föld és nép világát és életét. Benyomásait azon melegében írta meg a Hétköznapok-ban és első regényének Kecskemétre vonatkozó részletei, a regény milieuje, a természeti képek pazarsága és alakjainak reális rajza nemcsak annak bizonyítványa, hanem egyben hálája is kecskeméti életének. Ilyen bensővé vált élménye jóval későbben a hortobágyi kirándulás is, melynek eredményle a Sárga rdzsa-ban áll elénk és arra eszméltet, hogy Jókai pontosabb megfigyeléssel és még mélyebben merült bele Hortobágy megkapó világába, mikor a két bojtárban a típust és mind a kettőben különkülön egy-egy egyént tudott élesen megrajzolni. Ez a pusztázó élet szemét, lelkét, kedélyét, egészségét egyformán jótékonyan formálta s talán nem csalódás azt hinni, hogy kecskeméti tartózkodásának Gyenes hatása adta meg igazi jelentőségét. Itt lett emberré, mint maga vallja s itt lett poétává, amint emlegeti. Az a félénk, szőke fiatal diák, aki Pápán még mindig a komáromi otthon elkényeztetett urfijának folytatása gyanánt tekinthető: Kecskeméten alakult át fiatal emberré. A jogakadémia és a város társadalma különben is más világ, mint a gimnázium és a féltő szülei ház, meg az idegen Pozsony és a konzervatív Pápa diákvilága. Önállóságra kényszeríti és az életbe állítja még az olyan szelíd ifjakat is, amilyen Móric volt. (Folytatjuk.)
