Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-11-20 / 93. szám

Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Irta Erdélyi Pál S típusokról szólván, ne feledkezzünk meg az uni­formisé« megyei és városi hajdúkról, a pandúrokról és végül a várbeli idegen katonaságról, melyben az egyén amúgy is elvész az uniformis és a rendszer merevsé­géljen. Az életnek e tarka sokadalmában első sorban a tí­pus ötlik föl, a fajta, foglalkozások, vidékek elütő ru­házatában, amely már magával hozza, hogy az egyes ember csak közelebbi viszonylatban kelthet érdeket. Azonfelül az állandósult típus mindig gyorsabban és könnyebben alakul szemléletté, mint az egyéni sajátos­ságaival elénk álló egyes ember. A komáromiak min­dennapi életében is ez a típusokra vonatkozó szemlélet rögződött meg. Nézd, ez izsai — mutatja az idegennek s még ha jól ismeri is, nem nevén, hanem faluján ke­resztül mutatja be. Egy Vencel nevű kutyapiecér, egy­úttal hóhér, nevét Benczlire változtatta s azóta annak minden utódját így nevezte, hittak bár az illetőt akár­kinek. A kályhás, a füstfaragó, foglalkozást jelentő ne­vek mögött a tulajdonnév kiesik a komáromiak tudatá­ból: hívjátok el a kályhást, vigyétek az óráshoz, szól­jatok a füstfaragónak stb. így beszélnek, elhallgatva vagy fölöslegesnek tartva a mesterember nevét. A pi­ros-pozsgás arcú, tagbaszakadt ember mészáros, a vé­­konydongájú szaljó, a szúr fos kezű csizmadia az ő sze­mében, még ha nem is az, de az lehetne, mert olyan, mint a mészáros, a szabó, a csizmadia (típusa). Ahogyan ő az őt környező életet nagy vonásaiban, embereit típusaiban ismeri meg és fogja föl, maga is komáromi ember, tehát típus akar maradni s marad is, akármerre megy. Pedig sokfelé jár, mert életmódja úgy követeli. Ez a típus kiszállott Komáromból embe­reiben; hajósaiban, akik őszi vásárokra egész sereg de­reglyével úsztak le, híres cserépedényeikkel és a ne­gyed! még híresebb káposztával, halászaikban, akik a Vizát Becsbe szállították; fuvarosaikban, hajóvonta­tóikban, akik Belgrádíg is lejártak; ácsaikban, akiket 'Londonba is kivittek. Ezek és más foglalkozások régi és folyton gyarapodó hagyományok alapján fejlődtek és mintegy történeti patinával borították be, hogy an­nál inkább kiemeljék a típust. A város őslakói és polgárai mellett a nemesség még történetibb patinájú, még jobban kidolgozott tí­pus. Salva guardiája mintegy külső jele a százados ki­váltságnak, mely ugyan messziről nézve elriaszt, de a valóságban nem olyan exkluzív. Komáromban nemes­polgárok is éltek, vagy polgár-nemesek. A Jókaiak is közéjük tartoztak, s időnkint mások is nyertek ilyen polgárjogot. Ezek tagjai mintegy átolvadtak az úgyne­vezett kaputos osztályba s áthidalták a nemességet és a polgárságot elválasztó vonalat. Ezek a tongeberek, tanult és művelt emberek, kikel megint Szellemi szín­vonaluk emel közösségbe, noha egyik polgár, a másik nemes s van közöttük póri eredetű, idegen fajtájú is, pap, katona, vállalkozó, orvos és tőzsér. Van, aki ne­mességet szerez, van aki vagyont, van aki hírnevet. A komáromi ember rendesen munkás, komoly, háza, családi élete harmonikus, szívesen jár társaság­ba, becsüli, akit megismert, de hamar nyelvére vesz olyant, aki megérdemli. Szívesen gúnyolódik, van ér­zéke a humor iránt, türelmes, céhére, utcájára, há­zára büszke és féltékeny. Társaságos élete csupa szín, derű és zamat. Farsang és bál, installáció és restaurá­ció (tiszlújítás), szánkózás és kocsikázás, családi ün­nepek, újkenyér, újbor ünnepe, országos ünnepek, színház és szüret — mindez tarkán és vidáman, szí­nesen és gazdagon pereg le a város utcáin és falai között. Konzervatív társadalom ez, de nem maradi. Ez jellemzi a város okosságát, tehát politikáját és művelődési törekvéseit. Van még egy hagyománya a múltból: a vár, az idegen helyőrség és osztrák generálisai. Jókai gyer­mekkorában ez még teljesen a régi vágányon haladt. A folytonos súrlódásiok ugyan kevesbültek és enyhül­tek, de azért a magyar város és átkaroló várművek és zsoldos hadsereg ellentéte sohasem simult el, még a legújabb korban is ráfeküdt a városra az elnyoma­tás korának fekete árnyékával. Ezen a ködön Jókai szelleme sohasem tudott áttörni. Jókai városát csak észak és nyugat felől lehetett szabadon megközelíteni, amerre a város határa terjed és elterül, nagyobb részben a csallóközi rónán, kisebb fele a Vág-melléki síkon. Akkor még nem volt meg a Palatinus-linea, mely a sziget felső csúcsával át­­ellenben a pozsonyi kapunál indul és szabályos ne­gyedívben haladva zárja el a várost a győri Duna és a Vág között a szárazföldtől. A viszonyokkal ismerős nagyon jól tudja, hogy ezt a területet csak in contrario lehet szárazföldnek mondani. Régi térképeink Csallóközt kék (vizet jelen­tő) vonalakkal és foltokkal szövik át. A két Dunából táplált folyások, számtalan érben vesznek el s az amúgy is mélyföld csak itt-ott dombosodik ki az át­itatott talajból. Vak semlyékesek, szélesen lapuló ta­vak, alulról fakadó tocsogók, kisebb-nagyobb kopo­­lyák, sekély tisztásokból alakul ez a magyar ezertó Drszága. A mélyföldön álló vizeket sűrű miiérek kö­tik össze s a kiemelkedő partok mellett torlódó fo­lyásokban tűnnek el és belőlük másutt kiszakadva új vízjárást okoznak. A montvák alatt megsüremlett víz új medret váj magának vagy sarkantyútól törve más irányba csap. A buckák völgyeiben örvénylő tósze­mek alakulnak, mintegy különálló tavacskák, melyek azonban alsó fakadással a többivel mégis összetartoz­nak. A vizek melléke nádas, kákás, dzsindzsás, zsom­bék vagy rét, egyformán csalóka akkor is, ha víz alatt áll, akkor is, ha nem látni rajta vizet. A káka és nád­szigetek lába vízben áll, a zsombék víz fölött lebeg s látható vagy a növényzet alatt megbújó kopolyák messzire terjedve buja, zöld szőnyeget mutatnak. Kö­röskörül gazdag növényzet és tölgy-, szil-, topolya-, fűz- és égerfa erdők közölt tiszafa csoportok is látha­tók. Tavaszi jegesár, nyárvégi zöldár idején az egész határ víz alá kerül s a vizeket levezető árkok partján szűkölve remél a farkas. E,z a terület még nem szany, de nem is szárazföld. Titokzatos és érdekes, csalóka cs veszedelmes s csak a benne élő csíkász, pákász és halász nép tud rajta eligazodni. Emberei kivételesen edzettek és igénytelenek, flórája és faunája rendkívül gazdag, élete zárkózott s fölötte száz meg száz külö­nös esemény játszódik le, amely nótában vagy mesé­ben él tovább. A csúfolkodás ide talál, a benszülöttet azzal ugrasztja, hogy kezén és lábán űszóhártyával született, kukkónak nevezi, a kecskebéka hangját ulánzó szóval. A falvak dombra épülnék s a menyasz­­szony móringleveléből nem hiányozhat a ladik. Uta­sok eltévedése, elpusztulása, versenytársak vetélkedé­se, szökött katonák elrejtőzése, baleset vagy gonosz­­ieít titka, az ismeretlen vagy rejtelmes vidék roman­tikája ül a táj és emberei fölött. Rendes szokása sze­rint nagyít és szájról-szájra adva — bővül, ismert dolgokat új színbe játszik át vagy szokatlannal kap­csol. A fantázia ilyen helyeken amúgy is élénk s köny­­nyen kap szárnyra. A magányt be kell népesíteni ese­ményekkel és azok hőseivel, beszőni álmokkal és sej­telmekkel, megvédeni erővel és okossággal. Az itt élő szemlélete kimeríthetetlenül gazdag, a fény és hang játéka s a magasságos ég csillagainak rezgő fénye, az időjárás szeszélye, a természet képeinek változatossá­ga ezer meg ezer színnel, fénnyel, alakkal és jelenség­gel látja el. A lélekben mindez visszaverődik és a hangulatok pazar változásával jár. Mindez ma már a múlté.*) Az Aranykert és tün­dérei a mese világába menekültek, a tájék megvál­tozott. Az árvédelmi és belvizek rendezési munkája nyomán a kék szín helyét a zöld foglalta el, a mocsa­ras táj növényvilága elszegényedett, állatvilága meg­fogyatkozott. A hód, teknősbéka, pelikán s a farkas kiszorul! innen, az erdőket kivágták, az élet nehezeb­bé vált s a romantika visszahúzódott. Ma már Komá­rom körül csak két folt emlékeztet a régi Csallóköz­re, a nagy Duna mentén a Csilizköz, de már az is megszelídült, s a Vág és Nyitra között Kingijes, Feszty Árpád búvó és pihenő tanyája. E foltokon még ma is élnek amaz erős szemű, erős lelkű, tisztán látó és élesen megfigyelő vizi emberek utódai, kiket a ter­mészet szeszélye, a klíma sajátos jellege, az életmód különössége sem tud kihozni sodrukból, de akik már mégsem olyanok, mint amilyenek voltak Jókai gyer­mekkorában a vadvizek közt élő és természetfölöUi­­nek, az átlagos embert jóval: meghaladni látszó, üstö­kös, befont hajú, fésűt viselő, romantikus alakok. Ilyen város és ilyen vidék vette körül a gyermek Jókait. A történelem és a természet különös hangu­lata, színe, romantikája, a múlt misztikuma s a jelen derűs ragyogása. Árnyék és fény mindenütt, emlék és hagyomány mindenen, históriai analoltság és ter­mészeti patina életen, intézményeken, embereken. A különleges és bizarr, az érdekes és festői, a típusban elvesző s a természet ölén fölmagasodó egyén élete, világa. Teljes fény és félhomály alatt vergődő város, természet és emberek — lehet-e alkalmasabb környe­zet egy leendő regényíróra? IV. Mikor ideje jött, 1831 őszén édesapja fölvitte a reformátusok jóhírű iskolájába. Első tanítója Székely János volt, ez elébe járt. Székely tehát apróra kikér­dezte, mit tanult, mit tud s feleleteivel annyira meg volt elégedve, hogy a haladottabb parvisták közé ke­rült. Az első próbán így esett át és tanítójának jósá­gát hosszú időn keresztül emlegette, a Negyven év visszhangjában is hálásan emlékezett meg róla. Külö­nösen azzal hódította meg, hogy első leckéje után haza is kísérte. Móric tehát iskolába járt, büszkeségére Eszter­nek, hogy immár a második fiú is kollégista lett, aggodalmára édesapjának, mert hiszen ő nem úgy járt iskolába, mint a többi, szabadon, kísérő nélkül. Őt kísérni kellett, mert félt az utcától, a kutyáktól s a kecskeszakállas, kaftános zsidóktól. Apja szokta kí­sérni, kivált rossz időben, téli fagyos reggeleken, ha­vazás idején. Máskor Károllyal ment s ha másképpen nem, Eszternek ki kellett állnia a kapuba s onnan ki­sérni szemmel, míg a kollégium zöld rácsos kapuján be nem fordult. így szokta várni a lecke után is, mi­kor sietve tipegett hazafelé. Ha képzelődései elővet­ték, bizalmatlanul indult el hazulról s rebbent szív­vel sietett haza, keresve tekintetével a kapuban váró Esztert, vagy más valakit a ház népe közül. Micsoda nagy félsz lehetett ebben a kis fiúban, hogy azon a rövid úton, a kollégium alig volt tőlük néhány hajítás­­nyira, halálos félelmek között kellett járnia-kelnie. Haza menvén, apját kellett megnyugtatni, hogy tudta a leckéjét, hogy nem hült meg, azután édesanyját, *) Jókai kései sóhaja ide kívánkozik: »Romemléke harci időknek! Elpusztult, kiszenvedett város!<.. Hajh, nem ilyen voltál te hajdan!.,'.. Az idő fut, egymásután vlesznek a múlt napok s velők a múlt dicsőség. Elmúlt a jó kedv, a hír ragyogványa, a tündöklő álmok.« (Komárom.) iVajjon hogyan siratná el városát ma? 5 hogy sem be nem piszkolta, sem el nem rongyolta ruháját. Eleinte így ment ez, ilyen szertartásosan, később és lassankint ő is beleszokott, mint a többi kisdiák, hogy ne kísértesse magát. Megszokta a rövid utat, csak a Szombathy-ház vártája zavarta még egy ideig, mert mikor azon túl volt, már nem láthatott végig az utca során. Ez a várta tudnivalóan a ház utcai vona­lából kiugorva, a gyalogjáró egy részén emelkedett. Egy nagyobb ablaka az utcának átellenbcn eső sorára nyílt, két kisebb ablakán keresztül ki lehetett látni az utcára alá és föl. Minden ablakán sűrű vasrostélya is emlékeztetett arra, hogy ezek a kémlő fülkék régi városainkban védelmi célból készültek. Azután ezzel is megbarátkozott s a ház is megnyugodott abban, hogy a kollégiumig nem történhet semmi baja. Jókaiéknál egy darabig ezek a külsőségek jártak fölösleges izgalommal. Közönségesen semmiségek, de a képzelődő gyenge fiúcska életében mégis bizonyos, jelentőségre emelkedtek. Ami más családban aggoda­lomra adhatott okot, hogy a gyermek jól viseli-e ma­gát, tanul-e szorgalmasan — náluk kérdésbe sem jött. Móric engedelmes, jó fiú, szorgalmas; már otthon töb­bet tanult, mint más gyermek az iskolában. írni, ol­vasni, számolni tudott már, ismerte a bibliai szent történeteket, meg más történetet, énekelte a zsoltárok egy részét. Az iskola hamarosan kedvessé vált előtte, mert amit hazulról hozott, a tudás-szomjúságát, azt iskola, főként Székely János ügyesen fokozta és ered­ményesen fejlesztette. Maga írja tanítójáról: Lecke után sokszor ott tartott s mesélt nekem szép régi ado­mákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolond­járól, találós meséket, amik közül egyre emlékezem.*)« Talán nem kell külön megemlíteni, hogy a leckére adott ezek a ráadások mennyire vonzották őt, hogy az olt hallott történetek és adomák mennyire, mond­juk így, stílusosak voltak, illettek abba a keretbe, melyben már odahaza elrakosgatott történeteket és. adomákat. Hasznosan és kellemesen eltöltölL órák emléke édesíti az iskolázás heteit, hónapjait s e tekin­tetben Móric igazán jó órában került a híres kollé­giumba, mert nemcsak Székely, hanem többi tanítója is éppen neki valónak bizonyultak. f Gyermeknek az iskola élet, felnőttnek az élet iskola. Ez axióma szerint Jókai nem jól iskolázott. A kollégium tanuló hellyé lett, az iskolai élet rá más irányban, az élet irányában alig vagy nem is hatott. Ekkor még pajtásai sem voltak, magába vagy félre vonult; társainak mulatozása, játékai, csínyjei, vere­kedései inkább csak emlékeiben élnek, de ő maga ben nők nem élt, nem vett részt bennök. Sohasem volt fölírva a verekedők között. Hogyan történhetett ez? Elkényeztették születésétől kezdve s a szomszédi« kollégium is még úgyszólván az aggódó otthon szom­szédságában maradt. Azonkívül, amit képzelődéseiről tudhatunk, jegyezzük föl ide, hogy egy rögeszméje igen soká kísérte: félt az élve való eltemettetéstől s végrendeletét, melyben azt kérte, hogy szívét holta után szúrják keresztül, övére varrva éveken keresztül magán hordozta. Izgatott lelkű sokszor ágyacskájában sem tudott elcsitulni; olvasmányai, a hallott esemé­nyek s a hozzájuk fűzött vagy velők kapcsolódó gyöt­rő képzetek miatt. Másnap fáradtan kelt s ilyenkor a család is lehangolódott: féltették egészségét, mert gyönge tüdejű, keskeny mellű fiúcska volt. Az a re­ménységük, hogy az iskola megedzi, a pajláskodás el­szórakoztatja, az új környezet kiemeli koraérettsége s képzelődése vizéből. — nem valósult meg. Egész ko­máromi diáksága idején félszeg és zárkózott ma­radt s ebből azután sem tudott teljesen kibontakozni. Tartózkodó volt mindig, mint kisdiák korában. Hanem ami előmenetelét illeti, kevés jobb deák járt a komáromi, s már most hozzátehetjük, a pápai és kecskeméti kollégiumokban. Nem elégedett meg az iskolai tanulni valóval, magánúton tanult rajzot, nyel­veket s mindenféle hasznos tudnivalót, amit az alka­lom vagy a véletlen kínált. Érdekelte még olyasmi is, aminek más ember alig tulajdonított értéket s őmaga is aligha vette hasznát, összeszedegette a fák, virá­gok leveleit, órákig mélázott azoknak különös alakján, csipkézetén, más külső tulajdonságain. Fölöslegesnek látszik megjegyezni azt, hogy mindvégig első emi­nens. Nem is lehetett más, mert Móric, ha nem is cso­dagyermek a szónak mai kopott vagy lejáratott értel­mében, de kivételes tehetség, amit ő maga is sejtett vagy érzett. A környezet hódolása tudattá fejleszthette ezt a sejtelmet és e tudatban bizonyára már a hiúság csirái is sarjadoztak. Ez a tudat mintegy kötelezte őt folytonos munkára, hogy elsőségét megtarthassa és. maga is boldognak tudta magát, hogy megtartotta. Minden gyermekben van hiúság, mi lenne, ha nem volna, de az övét a megkülönböztető bánásmód jobbam . fejlesztette. S ha már élete delén nála hiúságról csak cnm grano salis lehet szó, mindig érezte kiválóságát, ami őt fölszabadította minden lámpaláz alól, mintha egyenesen a nyilvánosság számára született volna. Mégis nem szabad iskolai előmenetelét csak becsvágya eredményének tekinteni. Ez is hozzájárult, de valója* ban azon a szomjúságon alapult, mellyel az ismeretlen nektárt szürcsölte; továbbá szorgalmán és pompás emlékező tehetségén. (Folytatjuk. )j , 1) A találós mese: Az eleje mindig fúr, a vége lányt előtt csipkedi s szúr. lka kitalálod is furcsa, ha nem ta­lálod is furcsa. (Negyven év visszhangja.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom