Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-11-20 / 93. szám

í/y j / . iiuv leuiuei zu. — Mi az Isten csudája ez? — kelt föl az asztaltól Mocskos Zoli próba­­molnár. Kinézett az ajtón. A Dunáról tisztán hallattszott fel az újabb kiáltás: — Hűzd fel a macskát! Ereszd le le a kötelet! Mocskos Zoli becsapta az ajtót: — Kovács Béla nótázik Odabent. Biztosan két üveggel megint többet vitt be, mint ami a kerekek csikor­gása ellen tanácsos lett volna... S a cigány újra rátett a Molnár­­veszedelemre. Nem gondolta senki, hogy odalent a Dunán csakugyan ki­ütött a molnárveszedelem! Mert Kovács Béla bizony nem a jókedvéből kiabálta Sántha Ernőnek, hogy húzza fel a macskát s eressze le a kötelet. A radványi révben túl­terheltség következtében elsüllyedt a Paraizs Ferenc malma, elszakadt a tartó-lánca is és a sötét éjszakában veszedelmet ígérőén szállt alá a Du­nán Mocs felé. Nagyobb veszedelem nem érhet molnárt, mint az ilyen. Nem­csak azt, akinek a malma elsüllyed, hanem azokat is, akiknek a malma útjában áll az elszabadult malomnak, amelyet a Duna veszedelmesen sodor lefelé. A radványi malmon csak két fia­tal gyerek-molnár volt a veszedelem idején, az egyik kiúszott a partra, a másik rémületében a malom tetejére mászott fel. Annyira megijedt, hogy kiabálni sem mert, amivel esetleg jelt adott volna az előttük álló malmok­nak. Két malom állt a süllyedten sod­ródó malom útjában: a Kovácséké meg a Mocskos Sándoré, Zoli apjáé. Kovács Béla idejében észrevette, rög­tön fölszedte a macskát s ereszkedett a malommal lassan lefelé. Ez a leg­jobb menekvés, mert így elkerülhető az összeütközés. Azonban Mocskos Sándor malmát bizony elkapta a rad­ványi malom. Éppen az orra kapta el, a molnárok későn vették észre a dolgot, elszakadt a tartó-lánc is és a randányi vitte magával a Mocskosét —- lefelé a bizonytalanságba. Dunamocs alatt sűrű kövezések sza­bályozzák a Dunát 30—40 méternyire a parttól. Ha a malom rámegy egy ilyen kövezésre, menthetetlenül be­törik s elsüllyed. Kiabáltak is segítségért a bajba ke­rült molnárok, de a Szencziéknél úgy húzták a mohiárveszedelmet, hogy nem hallotta senki. A Paraizsék süllyedt malma men­tette meg mégis a Mocskosékét a vég­pusztulástól. Mire a kövezet elé ér­tek volna, annyira tele lett vízzel, hogy a feneke talajt ért s egyszer­­csak megállapodott. S megtartotta a Mocskosékét is. Isteni csoda volt! A mulató molnárok csak éjfél után tudták meg, hogy mi történt. Amij­­kor Mocskos Zoli állítólag háromszor is beevezett a malmukhoz, de soha­sem találta a régi helyén ... Ma már a két mocsi malom újra őröl ott, ahol előbb. Csak szegény Paraizs bácsié áll ott összetörve, süllyedten a mocsai zátonyon. A ben­ne való gabonát zsákszámra fogdos­­ták ki a karvai meg a süttői Duna­­szélében. Vájjon kiknek a gabonája lehetett? Ez az egy tudva vagyon. Mert a süllyedt malomból kivitte ám a víz a mázsát is. Szépen kisétált a mázsa a víz tetején a nyitott ajtón által. A karvai faluvégen fogták ki és — cso­dák csodája — rajta kinyitva ott fe­küdt a mázsakönyv. Még csak vizes sem volt! Nem kell spekulálnia Paraizs bá­csinak, kinek térítse vissza az elúszott gabonát... A nagyérdemű közönség szi­ves tudomására adom, hogy Komärnoban, Klapka tér 9 sz. alatt modernül felsze­relt fogászati műtermet nyi­tottam. Kérem a nagyérdemű közönség szives támogatását. Schimek Oszkár fogtechnikus. NOVEMBERI RAKKOS urak vacsoráznak, tel­jes díszben, négyen összehajolva az egyik körúti, nagy értterem sar­kában. Kissé gyorsan esznek, sietnek valahová, — ami bizonyosnak is lát­szik, mert este félnyolcat mutat a nagy fali óra éppen s a frakkos urak al­kalmasint színházba készülnek. Lehet, hogy nem színház: talán valami mu­latság, vagy ünnepi fogadtatás, elő­kelő ceremónia, vagy ilyes. Kis bor­fiú szolgálja ki a halk és gyors frak­kos urakat. Az asztal négy oldalát fog­lalják el, szótlanul, csendben vacso­ráznak. Szeszes ital nincsen az asztal­ion, egyelőre szivarra sem gyújtanak rá. Biztosan, majd a fényes ceremó­nián ... Most valaki elkiálja magát a bal hár­mas asztalnál: — Józsi, fizetni: A frakkos úr lecsapja a szalvétát, felugrik az asztaltól s kiált: — Igen! S veszi elő a vastag pénzestáskát. Szétrebben mind a négy frakkos úr, fehér mellényével s fekete hátával, mint a fecskék, nyári vihar előtt. Ennél az asztalnál soha nem fizet senki. HÍRNÉV ilyenforma: Centrál kávéház, Pesten, az Egyetem uccában. Ez a kávéház a csendes, zene nélküli irodalmi kávé­ház, minden sarokban frakciók s tár­saságok ülnek. Irodalomtörténet pro­fesszorok a nagy ablaknál, siheder írók a túlsó sarokban, Karinthy két fiatal hódolóval s Féja Géza, vidéki vendégekkel. Pincér cikázik! s odaszól a főárnak: — Surányi alatt fizetni! Másik pincér, sebtiben el: — Zuboly is fizet, egy feketét... Döbbenten nézek szét egy pillanatig. Mi az? Szegény, jó Surányi Miklós felébredt s talán visszatért a harctéri ről Zuboly? Nem. Csak a bronzrelief néz le örök érdeklődéssel a falról: a Surányié itt s a Zubolyé ott. A kávéház falába il­lesztett kegyeleti emléktábla. Abban a pillanatban, amikor felerősítették az elhunyt író-nagyokat a falra, már be is vonultak a kávéház leltárába, a töb­bi asztalok, székek s pultok mellé, he­lyet jelölnek meg Burányival és Zü­­bollyal és Adyval és Petőfivel könnye­dén. A jobb kettesnek ezentúl ez a neve: Surányi és a közép egyesnek: Zuboly. Hatvan év előtt a világot egy szen­zációs, de nagyon kevéssé valószínűnek látszó hír járta be: Edison Alva Ta­más, a »Menlopark varázslója« olyan hangszekrényt szerkesztett, amely ál­lítólag emberi hangon szólal meg, énekel, dalol, szaval. Az emberek csó­válták a fejüket: az az ördögi Edison mit ki nem talál még? De nem na­gyon hittek a híresztelésben és a ká­véházi tamások ösztöne ezúttal he­lyesnek bizonyult. A fonográf soha­sem született volna meg egy névtelen (munkatárs nélkül, egy laikus nélkül, aki a nagy Edisonnak, a technika fe­jedelmének megadta a helyes útbaiga­zítást. Pedig akkor már Edison alaposan el­kényeztette a művelt világot. Edison ímindent tud — hitték az emberek. Nem lehetett elképzelni, hogy léte­zik olyan technikai probléma, ame­lyet az ördögi Edison előbb-utóbb meg nem oldana. A fonográf ötlete azon-CSAVARGÄS — Surányi alatt egy fekete s Zu­­bolynál három szivar volt. Ez is irodalomtörténet. A rohanó mának kávéházi kegyelete. EKETEBÄR. Ezt Olaszország­ban tanultuk, ezeket a kis es­­presso-kiméréseket, ezeket a szűk fe­ketekávé-bárokat, Velencében van­nak ilyenek tucatjával: a Márkus tér közelében ezüstösen csillogók, fénye­sek s illatosak, és kinn, a Frari kői­ről elhanyagoltabbak, halszagúak. Most bevonultak a nagyvárosokba is ezek a kis fekete-bárok, — volt ínár hasonló divat tíz évvel ezelőtt is, a »Diele«, berlini mintára, a »Liy kőrstube«. Az elmúlt. Hogy a fekete­bár megmarad-e, tovább él-e, ki tud­ná? A feketebárok megnyíltak, a ma­gas bárszékeken elfogyaszthatsz egy feketét, röptiben, két futás között. É^ már megjelentek a kávéházi nénikék is, kötőtűikkel s horgolásaikkal, indul a pletyka s a fiú s a lány megállnak/ egy pillanatba a pultnál, öt percük van egymás nézésére. Ez uj divat. Az olaszok hozták Kö­­zépeurópába. Bizonyos formában már Komáromban is állítottak fel egy ha­sonlót nemrégen, csakhogy Komárom­ban még tej orgiákat s csokoládé-ré­­szegségeket is lehet rendezni benne. ZAKALLAS ember a vonaton, Tatatóváros táján nyugtalankod­ni kezd. Ki-kipillant az ablakon, fel­néz a csomagtartó hálóba, kémleli az utasokat élénk szemmel. Később, hogy senki sem vet ügyet rája, óvatosan Le­vesz egy összekötözött dobozt a cso­magtartóból, hóna alá csapja s kivo­nul vele a folyosóra. A folyosón sem figyeli senki. Ide-odadöcögve ballag egy bizonyos kis fülke felé a csomag­gal s |az arcán leplezetlenül aggodalom. Tíz percre eltűnt. Aztán közömbös arccal kerül elő. A csomag már nincsen nála, a dobozt valahol kidobhatta a sötétben, csak nadrágja szára dudorodik veszedelme­sen a bokánál. A doboz tartalma már ott rejtőzik, a bokánál. Közömbös arccal vonul vissza s ár­tatlan képpel néz a levegőbe. Csak olykor vet gyanakodó pillantást bo­kája irányába s kutatva mélyed az uti­­társak szemébe. — Messze van még a hegyeshalmi határ? — kérdi nagysokára közömbö­sen. Kis, öreg, szakállas csempész. Most van a munkaideje. ban — az emberi hang megörökítésé­nek gondolata — bár az emberiség egyik legrégibb vágyálmai közé tarto­zott, .mégis inkább tetszetős fantáziá­­iásnak, mint realitásnak tűnt fel. Sikertelen kísérletek. Az Ur 1876. esztendejében a nagy amerikai felfedező uj kísérleti labora­tóriumot és műhelyt rendezett be a Menlo-parkban. Ebben az időben kü­lönösképen izgatta őt az emberi hang megörökítésének gondolata, de a kí­sérletek egyre-másra kudarcba fúltak. Kísérleti laboratóriuma lassan-lassan megtelt használhatatlan modellekkel, a blokkjegyzetek és számítások halomra Igyültek az asztalán, de a kísérlet semF tniképen sem akart sikerülni. A fonog­ráf imakacsul ellenállt, nem engedte fel­fedezni magát. Végül Edison csodálatos türelmének is végeszakadt. Sutba vágta a kísérle­teket, a legutolsó és használhatatlan A GRAMOFON HATVAN ÉVES Jubilál az újabb idők egyik legérdekesebb találmánya, a reprodukált emberi hang modelt sarokba állította és letakarta, egy kendővel. Már uj felfedezéseken törte fejét, amikor egy napon, mint Bt sors csodálatos ujja, meglátogatta őt egy újságíró, az egyik illusztrált lap riportere. William Harvey vagy Harley volt ax az újságíró neve, maga Edison sem em­lékezett már pontosan rá, amikor évek­kel később ezt a történetet meghitt barátainak elbeszélte. Pedig ő maga is lépten-nyomon hangoztatta, hogy egy ismeretlen újságíró volt a gramofojn tulajdonképeni felfedezője. Amikor Harvey megjelent a labora­tóriumban, arra kérte Edisont, mondja cl, mennyire haladt előre kísérleteiben. A nagy feltaláló kedvetlenül utasítot­ta el az újságírót, aki azonban addigi erősködött, amig Edison kénytelen­­kelletlen magyarázni kezdett. A sa­rokban álló készülékrőlTeemelte a ken­dőt és körülbelül ezt mondta: — Figyeljen ide. Amint láthatja, a készülék fő alkatrésze egy érzékeny membrána. A hanghullámok ezt a imembránát érik, amely össze van köt­ve egy tűvel. Eziek a vibráló mozgások oly érzékenyek, hogy ha az 'ujjunkkal kitapintjuk, mint szavak és mondatok: fognak jelentkezni. Az újságíró elképedt: — Tehát nem lehet hallani az em­beri beszédet? — Nem, — rázta a fejét kedvetlenül Edison. — Ez még egyelőre a jövő ze­néje. Most csak ott tartunk, hogy a hanghullámokat a membránnal fel tudjuk fogni. Az ember idővel olyan gyakorlatra tehet szert és az ujjai olyan érzékenyek lesznek, hogy úgyszólván az ujja begyével hallani fog. Egy laikus ötlet. Az újságírót nem elégítette ki ez a magyarázat. Ő csak laikus volt és nem hitt a találmány gyakorlati jelentősé­gében. Mindazonáltal hazament és egy nagy, színes riportban számolt be ta­pasztalatiról. »A konzervált emberi hang« — ez volt a fonográf feltalálása-» ról szóló első tudósítás címe. Az új­ságíró nem elégedett meg a tényekkel* hanem a tudósításba belcszőtte saját fantáziájának »naiv« elképzeléseit. — Vájjon — írja Harvey —- miért ne haladhatnánk ezen az utón és fej­leszthetnénk ugyanilyen elgondolás alapján a találmányt. Ha ugyanis meg­maradunk amellett, hogy a membrána felfogta a hanghullámokat, a vele egybefüggő tű pedig átveszi a hang­­hullámok rezgését, miért ne lehetne ezeket a hanghullámokat megrögzíte­ni? Erre a célra alkalmasnak látszik például a kormozott olajos papír. Edison elolvasta a cikket és nyom­ban magához hivatta az újságírót. — Mondja csak, Mr. Harvey, hogy képzeli maga azt azzal a hanghullám^ rögzítéssel? Tegyük fel, hogy lerögzít­jük a hangot, mit érünk vele? A cél. az, hogy a lerajzolt hanghullámot ismét vissza tudjuk fejleszteni hangenergiává. Az újságíró eltűnődött egy dara­big. — Ennek — mondta gondolkodva — az lenne a módja, hogy a membráin tűjét a hanghullámokon végigjáratjuk. Csakhogy ehhez már nem felel meg az olajozott kormos papir. Valami pu­ha anyagra lenne szükségünk, amely később megkeményedik. Azt hiszem* az agyag alkalmas lenne erre a célra, ra. — Nem — felelte Edison — aZ agyag szemcséi túlságosan durvák, a tű nem adja vissza pontosan a hang­­hullámokat. A viasz jobban megfelelne. És a nagy felfedező ismét elővette a sarokból a letakart, használhatatlan modellt. Hatalmas iramban látott neld a munkának és a következő évebn* 1877-ben, tehát épen most hatvan esz­tendeje már benyújtotta a szabadalmi pátenst a fonográfra, amely most már végül megszólalt. És e nagy találmány jubileumán bi­zonyos szakmai büszkeséggel gondo­lunk arra, hogy a fonográf gondolata tulajdonképpen az újságírói fantázia* ötlet és leleményesség eredménye. Apró hirdetések Csallóközben 32 hold szántó olcsón eladó. Komlós Ingatlanforgalmi Iroda* Komárom, Magyar u. 3. Telefon 145.

Next

/
Oldalképek
Tartalom