Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-11-17 / 92. szám
1937- november 17. KOMÁROMI LAPOK 5. oldal. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig Irta Erdélyi Pál 4 Visszajár a múlt családi hagyományokban, tárgyi emlékekben, hiteles följegyzésekben, egy-egy esemény elbeszélésében, mely idők folytán alakul, szépül vagy torzul, megnövekedve, majd kicsinyítve. így és úgy, de lél a mjuflt s ez a város hűen őrzi és érzi eleinek minden szenvedését, fiainak minden dicsőségét. Sajátos helyzeténél és történeti fejlődésénél fogva egy egészen különleges város, mely a legnehezebb körülmények között meg tudta védeni tősgyökeres magyarságát és a legnagyobb csapások és romlások után is hűen ragaszkodik ősei birtokához és erényeihez. Ez a város a legújabb időkig féltékenyen gondozta mindenben múltját s annak emlékeiben dicsősége és fájdalma él. Ez pedig azt igazolja, hogy itt mindig a történeti szellem élt, jövőjét a múlttá váló jelenben kereste. Ezért történelem- vagy regényírónak egyformán gazdagon ömlő forrást kínálhat múltjában s kínálhatott és kínált Jókainak is. Kínált és adott mást is. A hatalmas Duna mellett három nagy város emelkedik, Pozsony, Komárom és Pest, mind a három hatott Jókaira s nyomot hagyott szellemén, de egyik sem olyan mélyen, mint szülővárosa, Komárom. Jókai Pozsonyban két esztendőt töltött cseregyerekként Zsigmondy tanár házában, s 1845 óla hat évtizedet Pesten, illetőleg Budapesten. Sem Pozsony, sem Pest nem él Jókai költészetében. Pozsonyi emlékei is föl-föltünedeznek, Pest is megjelenik sokszor és sokképen tolla alatt, de egyikkel sem érzi magát rokonnak. Sem e városok helyi színét, sem történeti távlatát nem érzi s érezteti. Pozsonyból a specialitások még vonzzák, Pest, azt lehetne mondani, közömbös előtte. Erdély és Debrecen is több és mélyebb érdeket támasztott benne s több Szállal, s még milyen színes szálakkal fűzte magához, mint a főváros, mélynek csak rohamos fejlődését látta. Igaz, hogy amott csak két esztendőt töltött s azalatt vesztette el édes apját. Könnyein keresztül fátyolosabb a múlt és duzzadtahh a jelen. De Pesten, dicsősége, sikerei, küzdelmei 'és boldogsága városában: hosszú tizedek alatt miért maradt közömbös a város iránt? Pestnek, mikor Jókai odaköltözött, meg alig volt különleges jellege. A történelmi nimbusz Buda fölött lebegett, de a zeg-zugos Tabánt csak legújabban fedeztek föl, s polgári népe zárkózottsága sem vonzott. A Víziváros német lakossága alig különbözött a józsefvárosi burgerlől. Ezt a típust már ismerte Pozsonyból, a nemességet pedig Komáromból. Különben is őt akkor és ott néhány .N.ca s ház kötötte le, lakása, a Pilvax, a szerkesztőség és a Nemzeti Színház. Később a mai Budapest a szeme előtt bontakozott ki világvárossá. A Svábhegy és a Józsefváros jelentette neki Pestet, otthona a várost, mely részleteiben alakult át, őt a fejlődés részletei alig érintették, mélyebben nem hatottak rá. Mi más lett volna Budapest képe Jókai szemléletében, ha mai szépségében és nagyságában egységes képben s fiatal szemmel látta és ismerte volna meg! Komárom nevelő, formáló hatásában is szülővárosa és életiskolája. Itt nyert benyomásait mélyen véste emlékezetébe, késő öregségéig hűen őrizte s fiatal képzelettel szólaltatta meg. A Tengerszemű hölgy ide vonatkozó adalékai üdébbek és színesebbek, mint a sokkal korábban írt Politikai divatok-nak megfelelő részletei. Ami szívének különösen kedves, komáromivá teszi, mint Laborfalvy Rózát Hargitay Judit alakjában (Politikai divatok). Jókai mindvégig komárominak érezte magát, dacára annak, hogy szülővárosában öszsze-vissza sem töltött egy negyedszázadot. De ezek az évek eltőrölhetetlenül rányomták a populus Comaromiensis sajátos bélyegét. Nem helyi színe, hanem altera natura az, ami rajta tükröződik. Jókai mindig megfiatalodva tért meg Komáromból s azok a művei, melyekhez színhelyet, témát Komáromból merített, mindig gazdagabbak és színesebbek. »Jókai sehol sem természetesebb és művésziesebb, mint midőn egy-egy komáromi vagy debreceni polgárt vagy polgárnőt rajzol.«*) Komáromi regényeiről mondja Mikszáth, hogy bennök mindig ragyogóbb és pazarabb. Maga az Aranyembert vallotta legkedvesebb regényének s a Tengerszemű hölgy-ben fiatalodott vissza tehetsége abba az irányba, melyet a nyolcvanas években szinte önfeledten elhagyott. Költészetében nemcsak egyes epizódok és alakok mutatnak vissza Komáromra, oda visszaröppenő emlékek, ott nyert benyomások, nemcsak történeti adalékok és történeti motívumok emlékeztetnek Komáromra, hanem nagy regényeiben is foglalkozik Komárommal. Fogékony fiatalságában • egy kis város élete, jelleme, népe, erkölcse, magyarsága, humora, nyelve hatott rá mélyen és maradandóan, s mindezt a benyomást magával vitte 1815-ben Pestre, magával vitte ott nyert és fejlesztett talentumát, ott kialakult életfölfogását vagy világszemléletét, ott tanulta gyönyörű nyelvét, az ott élő elmésséget és humort, melyről Komárom mindig híres volt, magával vitte Komárom anekdotáit, adomáit, furcsa történeteit, dekameronját. A komáromi nép humora és adomázó kedve legföljebb a közel múltban fanyalodott el, de Jókai gyermek- és ifjúéveiben még tisztán, emberi lélekben gyökerező és lé lekből eredő frisseségben pezsgett. Ez a sajátos yonás igen drágán szerzett öröksége a komáromi embernek, régi messze múltba nyúló gyökéren fejlődött s legtöbbször vergődő szívéből sarjadzott. Zsigmond Ferenc azt írja, hogy »Jókai késő öregségéig megőrizte a gyermek- és ifjúkor naiv 'világszemléleti módját« s ha ez a megállapítás igaz, 1 Gyulai P. Bírálatok, 1861—1903. Bp. 1911. 80 I. aminthogy igaz is, figyelemre kell méltatni Komáromot, ahol gyermek- és ifjúkora naív világszemléleti módját megszerezte. Ez a város, amint kitűnt, múltjában, annak történeti és tárgyi emlékeiben, mondáiban és hagyományaiban, történelmi szellemében gazdag miliőbe állította, tárgyat és színhelyet, alakokat és eseményeket kínált neki földolgozásra. De adott ennél sokkal becsesebbet is: romolhatatlan magyarságot, tiszta erkölcsi fölfogást, kálvinista puritánságot, amely szerénységből, megnyugvásból, reménységből és az isteni bölcseségbe vetett hitből tevődött össze. De adott ezeken kívül más értékeket is, amelyeket Jókai fölismert, megbecsült és pazarul osztott szét műveiben: színes, csapongó életet, melynek derűje besugározza a fiatal kedélyt, irodalmi levegőt, melyet ha egyszer megszokott valaki, mindig áhítozza, Mikor Komárom magyarságáról beszélünk, nem a népszámlálás adataira, hanem történeti fejlődésére hivatkozunk s azokra a küzdelmekre, melyeket az idegen katonaság s az idegen telepesek ellen folytatott. Amit gyűjtött a Habsburgok előtt, meg tudta őrizni a Habsburgok alatt, amikor kereskedelmi jelentősége hadászati fontosságával arányban esett. Ez az ellentét a XVII—XVIII. században folyton élesedett s a városi jegyzőkönyvek megtelnek a zsoldosok garázdálkodása és a generálisok hatalmaskodása ellen emelt panaszokkal. A generálisok még az antireformációt is szolgálták, vak eszközei lettek Bécsnek, pártfogói a jezsuitáknak s üldözői a Huszár Gál alapította református egyháznak. Az idegen zsoldos had, a vallási háborúskodások, harcok, ostromok, a nagy tüzek és nagy vizek, a földrengések és ragályok nagy küzdelmekkel és nagy veszteségekkel jártak. S a komáromi magyarság létéért folytatott küzdelmek között mindig éber volt, mint a határaiban vigyázó darvak, szívósan erős, mint a felette lebegő sasok, folytonosan építkező, mint az évenkint visszatérő fecskék. E századok nemcsak lelkiháborúsággal nyomták, hanem tetemes károkat is okoztak. De mert erősek voltak magyar szivökben és hűek hitükhöz, megtartották annyi veszedelem között is. A komáromi ember megél a jég hálán is. Ebben a komáromi közmondásban Komárom szívóssága él, de benne él hűsége és okossága is. A XVIII. század végén Komárom aránylag rövid, de békés kornak útjára lép. Az 1809-iki nemesi fölkelés futó epizódját kivéve, kiesik a hadak útjából s mivel József császár elismerte a protestánsok vallási szabadságát és a szerzetes rendeket föloszlatta, a felekezeti béke intézményesen is biztosítva van. A városi polgárság a hit kérdéseiben türelmes volt, a császár parancsa a generálisokat fékezte »meg,. A napóleoni háborúk alatt az új várat még egy védelmi vonallal erősítették meg. Ez alkalommal néhány utcáját kisajátították és azok helyén megindult a forlifikáció. Ezzel sok pénz jött forgalomba, bőségesen akadt munka és kereshetett ki-ki tehetősége szerint. Ekkor lett a város gazdaggá s jóléte anyagi és szellemi virágzását idézte föl. Jókai gyermekkorában a Péczely-féle tudós társaság hagyományai még nem halaványodtak el, sőt a Komáromi Kalendárium körül hasonló mozgalom támad, melynek Czuczor a lelke és Weinmüller Franziska szalonja az otthona. A kultúr-könyvtár, a nemzeti játékszín, a kereskedelmi és hajóbiztosítási társaság s a korán alapított kaszinó, a virágzó gabona- és fakereskedés, a kézművesség szorgalma és élelmessége, az iparosok kiválósága anyagi és szellemi műveltséget jelent, pénzt hoz a városba s a város hírét meszszirc szélesztik, hajóvontatói és hajósai, fazekasai és ácsai, superjai és halászai, bábsütői és fémművesei. Ez a derék polgárság akkorra már magába olvasztotta a század derekán betelepülő rácokat s a korábban letelepített svábokat is és fölszívta egyenkint azokat az idegeneket is, akik a katonaságból, mesterlegények vándorlásából, más-más okból itt rekedtek s megtelepedtek. Magához édesgette és marasztalta azokat a jövevényeket, akik a vallási üldözések, háborús mozgalmak, elemi csapások idején védelmet kerestek és otthont találtak. így alakult meg az idegen katonai fönhalóság zárt keretében a Populus Comaromiensis, mely név egybefoglalva jelentette a városi polgárságot, a céhek társadalmát, a nemeseket és nemes-polgárokat, a vendégjogot élvezőket és a negyedik rend tagjait, a zsidókat és zselléreket. Természetes, hogy mindezek szívben és nyelvben magyarok s a Sodalilas Comaromiana, a polgárilag szervezett város, saját törvényei, szokásjoga szerint élt és annak egyes osztályain belül rendjei) saját módján szerveződött és települt. Ebben a belső rendben demokratikus szellem s megértő lélek dolgozott, a rideg formákat ugyan megtartotta. de soha nem erőltette, inkább a rend és a szabadság védelmére kulliválla, de sohasem más osztály elnyomására. Ez a szabadsághűség okozta azt, hogy a város hamar meghódította a jövevényt és hamar magyarrá telte az idegent. Ez a szolidaritás még ma is él a városban, ennek eredményeként az akárhonnan jöttét leköti, az akárhova elkerült komáromiakat öszszetartja és visszavárja. íme, itt a társadalmi közösség alkata is más, az emberek is mások. A polgári önérzet nem sértő, mint például Debrecenben, a kasztok elkülönülése nem éles, mint a hazai burger-városokban; vallási, vagyoni, műveltségi ellentétek nincsenejk s amennyiben mégis mutatkoznának, azok élét a közös szenvedés és az egymásrautaltság eleve letompította. Tehát békés együttérzés, kedves otthon és megférő különbségek olvadnak összhangba a komáromiakban, ez teszi nyugodttá, vonzóvá és barátságossá a város életét. Ha azonban távolról nézzük ezt az életet, merev tagozódási látunk. Az ősfoglalkozást űző földmívesek, itt szekeresgazdák, a hajóépítő superok és az ácsmesterek, a molnárok és révészek, a kereskedő rácok, a vármegye urai, az iparos kispolgárok, a kertészek, a halászok, mind külön-külön telepednek meg, együtt laknak, egy blokkot alkotnak. A mesteremberek céhekbe tömörülnek, minden céhnek külön zászlaja, jelvénye (szimbóluma), ünnepi ruhája és szalagja van; s az egyes céhbe tartozók is lehetőleg egymás mellett települnek, mint a szappanosok, mészárosok, gombkötők, tímárok, csapók. A cigányok pérója itt is külön áll s egy kiveszőben lévő hagyomány szerint a zsidók csak a várövön kívül telepedhettek. Az egyes felekezetek is élesen elválnak, templomaik rajonjában laknak, felekezeti iskolákat tartanak^ mindegyiknek külön van temetője a temetősoron. A város lakói így markáns típusokká válnak s ezt külsőleg is éreztetik. Minden rendnek meg van a maga hagyományos utcai viselete. Az a mondás, hogy nem a ruha teszi az embert, a régi komáromiakra annyiban talál, hogy a ruha különbözteti meg az embereket egymástól. Magyar viseletűket máig megőrző szekeresgazdáink sötétkékben, ezüstgombos mellényt, ezüstláncos mentét, galambfészkes gazdag paszomántját ezüst gomb díszítette, ezüstsarkantyús csizmába vont magyar nadrágot viseltek, prémes sapkájukat ezüst forgó díszítette. Asszonyaik kerek aljú, prémmel szegeit rövid bundát, kerek pillangós fekete selyem főkötőt, hosszú fekete szoknyát, valamivel rövidebb kötőt és csizmát hordtak. A leányok ugyanígy, de világosabb színben, pártával, szalagosán jártak. A mesteremberek ruhája magyar szabású paszománttal rakott, sötétbarna, szürke posztóból került ki, asszonyaiknak viklerjük volt, A polgárok sima kabátban, az urak egyenes szabású dókában, testhezálló atillában, kardosán, sarkantyústul, asszonyaik rátaszoknyában, testhez álló, prémes, kurta bundában, ingvállban parádéztak, több-kevesebb zsinórozással és ékszerrel. A kalmárok fekete posztó kaputrokkot húztak, nyakukra többszörösen csavart tompafekete nyakkendőt kötöttek és pantallóban jártak. A cigány tarkán, mint mindig, de magyaros szabású ruhadarabokat hordott. »Még én is találkoztam azokkal a múlt századbeli szenátorokkal, akik a copfot megtartották, csakhogy a nyakravalójukba kötve viselték. Még én ismertem azokat a magyar embereket, akik az arcukat simára borotválták, de hozzá kuruc öltözetben parádéztak. Hát azokat a polgárokat, akik egyenruhában jártak, hogy az öltözékükről meg lehetett őket ismerni: ez a szabó, ez a molnár, ez a csizmadia, ez a takács!«*) Visszaemlékezéseiben ime, maga jelzi, hogy őt a szokatlan, az ellentét, a típus érdekelte már akkor. Amit itt mintegy jelez, regényeiben kidolgozott: az öltözködés tipológiáját s ebben lappang az a valóság, hogy őt a típus mindig inkább megragadta, mint az egyéniség. Ezért jó tudni azt, hogy Komárom népe rajzában nem az egyén, de a típus a fontos. Ez a típus uralkodott a városban és vidékén, melynek lakosai szinte földrész, vidékek, sőt faluk szerint is más-más féle viseletben jártak. Á régi jó világban a komáromi heti-, főként az országos vásárokon keleti gazdagsággal, élő néprajzzal lehetett megismerkedni. A dunántúli tót és sváb falvak lakosai és típusban is elülő magyarjai úgyszólván faluként is más-másképpen öltözködtek s annyira egyformán, hogy igazában véve alig érdekelt valakit az egyes ember, mint inkább a faluja. A kalayos mocsai, a süveges neszmélyi, a sipkás ácsi, a kapatos tatai, a janklis szőllősi, meg a gubás oroszlánig azt lehet mondani, mind egyformán öltözött. A sokadalomban csak az tűnt föl, ki hová való, tehát a típus, az egyén magában nem érdekelt. A csallóköziek között a ‘knrtanemes, a zsellér, a vízien élők és a falusi gazdák már csak foglalkozásuk szerint váltak el, egyik falu a másiktól alig tért el ruházata szerint. Annál gazdagabb, színesebb, változatosabb a Vág melléke népének falunként önállóan fejlődött és megtartott viselete. Azizsaiak száz-szoknyás asszonynépe hosszúderekú, kurta szoknyájú, magasszárú cipellős, főkötős ruháját, a szentpéteri asszony pruszlikus, hosszúszoknyájú, feketecsizmájú viseletét még a vad-idegen is azonnal meglátja. A finomabb változatokat mulató udvardi, szentpéteri, gyallai, bagotai s a kuruc hagyományokat őrző érsekujvári és vidéki magyar viselet nagyjában ugyan azonos, de részleteiben, főkölő, kötény, szabás, csizma s ezeknek színében és szabásában, meg viselése módjában már elütő változatok vannak s így különbségek alakulnak ki, — megannyi típusok. S mivel Komárom élénk kereskedelmi és forgalmi pont volt, nemcsak vásári alkalommal, hanem egyébként is sűrűn látta a távolabbi vidék lakóit is tipikus viseletében s idegen kalmárkodók s mindenárusok képviselőit messzire elülő ruházatában. Lócsiszárokról, miskárolókról, hajósnépekről, drótos-, üveges-, kanalas- meg tut a jóslótokról, zsidó kereskedőkről és becsi (így nevezték a német árusokat — ez is típus) házalóktól kezdve a szántói-vizes Mór kocsik, az olaj káros szamaras-kordék, a gyalog vont faszenes laftikák emberei, a medvetáncot tató oláhhal, a majmos olasszal, a pántlikás, vásznas, kulacsos, kékfestős, porcclános s miegyéb árusokkal mind azok a típusok vonullak föl, kiknek foglalkozásuk, fajtájuk és külsejük mögött az egyén teljesen háttérbe szorult. (Folyt, köv.)
