Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-09-04 / 71. szám
4. oldal. KOMAROMI LAPOK 1937, szeptember 4. Képeslap helyett Egyszerűbb úti tapasztalatok A LEVES. ’ A TÁTRAI NARANCSOK. Az egyik gyógyszállóban nagy se. Lubló városka. A városka fölött, ledőlt tornyaival ázik az esőben Zamojskynak, Ruzsbach tulajdonosának vára. A városka piacán déli lassúság, néhány kereskedő szemléli az eget. A Tátráról elnevezett vendéglőben •állapodunk meg, délebédre, a sok között még ez a legbiztatóbb. Két öreg gorál fuvaros issza a pálinkát az ivóban. Az »uri« étterem-részben egy ntazó küszködik hatalmas kukoricacsővel. Végre előkerül a vendéglős. Délután félkettő van, a vendéglős csodálkozik a legjobban, hogy ilyenkor még vendégei akadnak. — Mi van ebédre? — Ebédre, hm!... — ráncolja össze a homlokát s kegyetlenül gondolkodni kezd. — Valamit enni szeretnénk. Láthatóan töri a fejét, gondterhes ábrázattal. Ebédre... Ejnye! Reménykedve, várakozástelj esen függesztjük rá szemünket. Ennyi fejtörés után biztos, hogy valami pompás ebéd fog kisülni. Hát gyerünk. Végre megszólal, úgy, mint aki a legbizlatóbbal ajánlja: — Hát leves már nincs, annyit mindenesetre mondhatok. S maga is megelégedéssel pislog körül, hogy ilyen jól elintézte a bevezetést. Sikerült vendégeit jól megnyugtatnia. LESZ-E ESŐ? Sokat esik ezen a nyáron az cső. Mi más is eshetne? Az élelmiszerárak biztosan nem, sem a cipő ára, sem az európai békehangulat barométere nem enyhül. Az eső, az esik. Hegyen-völgyön, erdők fölött s vizek partján, országúton s tavak mentén. Mindenki a szürke, viharos fellegeket nézi. reg »beutalt beteg van. Valamelyik betegsegélyző alap küld oda százával könnyebb betegeket. Jó dolguk van, pihennek, szórakoznak, esznek s flörtölnek reggeltől estig. A betegnek az a szokása, hogy panaszkodik. Vagy az ellátásra, vagy az ápolásra, az csőre, a napra, a drágaságra, vagy a közlekedésre. Ezek a betegek itt egyszerre a gyümölcsre kezdtek panaszkodni. Hogy kevés és nem zamatos. A gyógyszálló étterme beszerzett néhány láda narancsot s ebédhez mindenkinek egyet-egyet adott. A betegek tovább panaszkodtak. A narancs kevés. Kaptak ezentúl kettőt. Újból panaszkodtak. A narancs még mindig kevés. A gyógyszálló nagyot nézett, de nem akarta elveszíteni betegeit, a sok panaszt sem szerette, adott tehát naponta három narancsot. Az egész étterem narancsszagú volt már. Öt nap múlva jelentkezik a fürdőtelep kis élelmiszer bódéjának tulajdonosa s nagyszerű narancsot kínál, olcsón megvételre. Az igazgatóságnak kapóra jött az ajánlattétel, megvette a narancsokat. Úszott narancsban a szálló. Csak az volt a gyanús, hogy aránylag kevés narancshéj került a szemétre. Újra narancsról kellett gondoskodni, a kis bodegás tehát megint hozott néhány ládával. Honnan huzalja ez az ember a narancsokat? Némelyik fonnyadt volt. Egy-két beteg ismét panaszkodott. Fonnyadt a narancs. Második hete folyt a dolog a naranccsal. Ekkor jöttek rá, hogy a betegek pompás üzletet csináltak a gyümölccsel. Egyet megettek, keltőt eladtak a bodegásnak. A bodegás viszont eladta a szálló igazgatóságának. Hetek óta ugyanaz a narancs »forgott közkézen» s a szálló szépen visz - szavette mindig a saját narancsát. Rögtön visszaállították a napi egy narancs fejadagot. S csodálatos: most már nem panaszkodott senki. JÓKAI LŐCSÉN. Meg kell egy pillanatra állni s mint Szlovenszkón annyi helyütt, Lőcsén is áldozni egy percig a írni halhatatlan Jókaink emlékének. Mit tesz az irodalom ! Mert Lőcsén van világhírű szárnyasoltár, világhírű templom, pompás öreg városháza és az egész Lőcse a maga patinás épületeivel, Rákóczi-korabeli házaival, reneszánsz udvaraival, körbástyájával eleven múzeum, gyönyörű, pompás kis város, — mégis, aki csak Lőcsére kerül, az elsősorban a fehér asszony iránt érdeklődik. A lőcsei fehér asszony félig történelem s félig legenda. - Jókai a maga fantáziájával adta neki azt az alakját, amely a mai emberben él. A lőcsei fehér asszonyt valaki a múlt században lefestette egy deszkatáblára, a maga mulatságára csupán, s kitette kertje falának egyik mélyedésébe. A kép nem egykorú, nem hiteles, — inkább csak egy festő fantáziája s egy kerttulajdonos ötlete. De a képhez most zarándokolni járnak. A kép ma idegenforgalmi attrakció s az élelmes kerttulajdonos őrt állított melléje, egykoronás »nézőjegyet« szedet s a szaporabeszédű szakácsnő, aki üres óráiban a képet szájlátó idegeneknek mutogatja, rémtörténeteket mesél jámborabb családapáknak a lőcsei feliér asszonyról, három nyelven. S mindezt azért, meri egy komáromi géniusznak megtetszett a lőcsei vár törlénele. Ha nincs Jókai, a kutya se tud a lőcsei feliér asszonyról, a fatáblára festett képet elfelejtik, a kert begyepesedik, a szakácsnő nem mesélhet rémtörténeteket, Krasznahorka romantikája is elmúlik a feledésben s a lőcsei kert gazdája sem arathatja a sűrűn kopogó koronákat. Mit tesz egy kicsi, fényes szerszám: a toll! Szombathy Viktor. írás az Tischlerekről Sárgult betűk a város levéltárából — Lesz-e eső? — kérdezi a szállóvendég. A szállótulaj, vagy a házigazda mosolyog. Rejtélyesen mosolyog, vállait összehúzza s kél tenyerét kifelé fordítja, mint a középkori lovagok, mikor csupasz fegvverlelenséget akartak jelezni. — Eső... — mondják rejtélyesen, — eső... De többet ennél nem felelnek. Meddig tart? — adjuk fel másképpen a kérdést. — Meddig tart! — kiáltanak fel ők is, japán mosollyal. — Mik a remények? Ázunk? Felhunyorílanak az égre, majd sokáig tűnődve néznek maguk elé, lábukkal a homokot, a nedves, kicserzett homokot kaparják. — Hm, — szólalnak meg végre, hm... Az cső... Az esőnek az a szokása, hogy esik... S újból hunyorítanak; ez a legbölcsebb, amit egy vendéglős az esőről elmondhat. Ennél rejtélyesebben egy kínai diplomata sem nyilatkozhatnék. Ajkuk szegletén bágyadt mosoly húzódik s bocsánatkérően néznek az Az asztalosok, vagy mint közönségesen nevezték őket tischlerek, céhüket 1796-ban újították, ez időtől kezdve vezettek céh jegyzőkönyvet, melynek tanúsága szerint magukat három csoportba osztották és pedig: az épületes tischlerekre (épület asztalos), a ke«■ ményfás bujtor tischlerekre (bútor asztalos) és az vásározó ládás tischlerekre, mely iparág napjainkban már teljesen megszűnt. Céhjegyzőkönyvük 1796 február 18- ával kezdődik és 1871 végéig terjed. Céhgyülésiiket fertályesztendőnként tartották, mely generális, kántor, vagy közönséges gyűlés volt. Első gyűlésük jegyzőkönyvét Jókai János öreg céhmester és Bóday Mihály mint ordináris nótárius (jegyző) írták alá. Privilégium levelük nincs meg, de jegyzőkönyvükből az idők távlatán keresztül sok olyan dolog tűnik ki, mi a ma emberét bizonyára érdekli. Alakuló gyűlésük után 1797 december 21-én tartották első kántor ülésüket, melyen az »léginek félfogadásánál és elbotsátásánál« intézkedtek. Az érdekes jegyzőkönyv, az akkori fogalmazáshoz híven így szól: Anno 1797 die 21 decembris az tartott kántor gyűlésnek alkalmatosságával Strahler Józef Senator és ezen Betsüleíes Nemes Céhnek Comisarius Ura következendő fötséges parantsolatriak tériórát publicista és hogy szentül megtartassanak parantsolta úgy mint: »Először hogy az Kundschaft levelet*) ennek utána egyedül a céhbéli lávolt ez az asztalosoknál, mely mindenben a vándorkönyvet pótolta, dába ugyanabba melyben az fölséges céhbéli privilégium conservaltatik fen tartassanak és ha valamely légin innét elmennie és arra való Kundschaftját kivonná, mindentelen az céhbeli öregmester az ifjabbikkal együtt lévén, azt a céliládábul kiadgvák és mindenkor pi’otokolálják. Másodszor: hogy mindentén amikor edj légin új Kundschaítja adalódik az rigi Kundschaítja tőle elvétessék és a céhnél feutartassék. Harmadszor, az bejövő és elmenő léginek iránt protocolumra az leginnek az nevit, az helyei a hónán ide vándorolt, annak utána az mester embert akinél itt magát dologba tartóztatta, magába foglalja.« Az első léteiben érintett ifjú mester ezidőben Kemenzky Sándor volt, ki az öreg céh mesterrel egyetemben az inasok félfogadásánál, azoknak becsületes bánásmódjáról, valamint a mesterségben elért érzékbeli jártasságáról gondoskodott. Az inasidő hárem vagy négy eszégre. Ilyet kérdezni! Üzletünket átépítjük. ideiglenesen a mellettünk lévő új helyiségben árusítunk mélyen leszállított árakon KINCS MÓR FIA üveg- és porzellán nagykereskedő Figyelje árainkat! 34 csatád méh kaptárban betegség miatt eladó Kománo, Tolnai u. 3. Dohai Mihály fcendő volt és az inasnak szegődése alkalmával két asztalos mester kezest kellett állítania, kik érte jólállván, biztosítékul 32 forintot fizetlek a céhnek ládájába, mii az alábbi közlemény is igazol. »Anno 1813 die 16 szeptembris. Szegőd lelte be az Belsületes Nemes Céh öreg Búza János úr inasát Bolti Andrást 3 esztendőkre. Lettének kezesek Tóth János és Bugár Sándor urak, mindenik kezes 32 f. solvét fizetve. N. B. Körösztlevele nints.« Szabadulás alkalmával az inasnak remeket kellett készíteni, melynek készítéséért és jóságáért a két jótálló kezes felélt s ha a remek bevált, »2 forintok fizetése mellett« kapta meg Kundschaftját. mellyel három évi vándorútra volt köteles, menni. A szabadító céhgyűlés mindig generális volt s a Szabaditást mindig évente egyszer a karácsony havi gyűlésen eszközölték. A felszabadított inas Já*1 nos evangélista mévelőestején (dec. 26.) társpohár*) keretében lett legény társai által legénnyé avatva, akinek egyúttal búcsúzója is volt, újév napjával megkezdvén a céhszabályok szerint előírt vándorúját. A céh 1796-ban 30, 1874-ben 54 mestertagot számlált és mint az akkor létező céheknél, itt is a vallásos mély érzés volt a főalap, melynek betartására féltő gonddal vigyáztak. így az inasnak félfogadása alkalmával lelkésze bizonyítványával kellett vallásos éleiét igazolni. Felszabaduláskor pedig a katholikusok gyónó céduláikkal, a protestánsok papjuk által adott bizonylattal igazolták vallási kötelezettségük elégtételét s az ünnepek szoros belarlásál úgy a legényekkel, mint a mesterekkel szemben, az ifjú mester ellenőrizte. Az asztalosok, bár egy céhet alkottak, de rendszabályaik az ipar három ága szerint alakultak és ezek szerint az épületes tischlernek nem volt szabad más legényt, mint csak »épületes lischler legint« felvenni, de szabad volt nekik a városon kívül más egyéb külföldön is munkát vállalni, ami-. *) Vándor levél, vagy könyv helyett *) A céhrendszer e szép szokása külön cikket érdemel, koron is a jegyzőkönyv szerint »az légin früstök és gyertya pénze az duplája légyen.« A keményfás bútor tischlerek ellenben csak az városban, az »bóttyukban vagy mihelükben adhatták el tsinálmányukat, melyekhez tartozott a koporsó csinálás is, még ha lágy fából volt is az. A vásározó ládás tischlerek csak lágyfából való ládákat készíthettek, melyek hossza a nagyobb, vagy »öregebb« ládáknál 3 sukk 1 col lehetett s amelyekből a pesti vásárra 80 darabnál. Vácra, Győrbe, Párkányba pedig 20 darabnál többet 50 forint vinkulum fizetésének terhe alatt nem vihettek a Nemes Céh 1823 szepl. 20. ülésének határozata szerint. Az épület- és butorasztalosság ma is élő iparág, de a ládás asztalosságot a haladó kor eltemette s véle együtt megszűnt az ülő szegkovács cigányok ipara is. Ok készítették a lulipántos ládákhoz szükséges pántokat, zsanérokat, szegeket és kapcsokat, de a ládás aszlalosság elvitte a »tarkázá asszonyok« seregét is, kik a kész ládákra tulipánokat, rózsákat és egjtáb más virágokat különböző larla színekben festették és tették a ládákat élénkszínű virágossá. Hogy az újonnan alakult céhnek névszerint kik voltak a céhtagjai, az a jegyzőkönyvekből nem tűnik ki, tisztikara azonban a következő volt: Jókay Sándor öregcéhmester, Vogner Károly alcéhmesler, Csiba János if-
