Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)

1937-01-30 / 9. szám

1937, január 30.

»KOMAKOMI LAPOK«

3. oldal

reket hurcolnak a börtönbe s rövid időn belül újabb árulóktól kell megmenteni a szovjetet. Mintha bizony a legfőbb elvtársak hulláin keresztül meg lehetne erősíteni azt a pozíciót, amelyet a Kreml urai elfoglalnak és maguknak megtartani igyekeznek! Mert ennek is vége lesz egyszer. S ahogy a forradalom történelme tanítja, mindenkire rá fog kerülni a Sor, s eljöhet az az idő, hogy az orosz nép, mely eddig szégyenteljes meghunyászkodással tűrte a méltatlan és igazságtalan elnyomatást, öntudatra ébred és mint a vihar, el fogja söpörni azokat, akik testvéreiknek millióit kivégezték, hogy a maguk részére biztosítsák és megtartsák a hatalmat a legvéresebb poklokon keresztül is. Az orosz nép végtelen szenvedése égre kiált, de van igazságos bíró a felhők felett!...

— Nagy tűz Naszvadon. Az egyik délután tűzriadalom támadt Naszvad községben. Barta Gyula gazda szérüskertje eddig még ki nem derített okból kigyulladt és a tűz veszedelmes gyorsasággal terjedt. A gyorsan megjelent tűzoltók derekas munkájának sikerült a tűz tovaterjedését megakadályozni, de Barta Gyula egész szérűje, szalmája, pelyvája és több értékes gazdasági gépe a tűz martaléka lett

VITEILO

FARSANGI FÁNK

50 dkg lisztet melegre állítunk, 3 dkg élesztőt egy kevés langyos tejben I föloldunk és ebből a liszt egy kis | részével élesztős-kovászt csinálunk, 1 amit meleg helyen megkeletűnk. I Közben 8 dkg cukrot 3 tojás sárgájával ősszehabarunk, majd egy § kávéskanál sót, egy kevés citromhéjat, egy kupica rumot és 8 dkg I olvasztott Vitello Deltkatess g Margarint teszünk hozzá. Ezt 1 a hátralévő liszttel együtt mind hozzákeverjük a kovászhoz, meleg | tejjel kalácstészlát csinálunk, aminek megint egy kevéssé kelnie kell. Azután kiszúrjuk a fánkokat, ezeket is megkeletjük és Ceres zsírban úszva szép aranyos-sárgára kisütjük. ■

unGY.

tyésegészsélJCS

Mindenki máskép nézi.

magokból készül a nagyértékü Perola

Mindenki máskép nézi. Ezt a havat.

Néhány nappal ezelőtt dús hótakar^ esett Komáromra s már-már azt hittük, hogy így is marad, egy kis téli örömnek. Persze, nem maradt így. Ellenben pénteken ránkzuhant az olvadás, az eső, aztán a havas eső, elolvasztotta a korcsolyapálya jegét, pocsétává változtatta az uccákat, feneketlen sárrá a Csallóközt.

Mindenki hozzá szólt a hóihoz s mindenki máskép véleményezte az égi lepedőt.

A hólapátoló felsóhajtott: «Csak minél több legyen, hogy legalább egy kis kereset hulljon az égből!«

A mezőgazda is örült: »Hálistennek, hogy egy kis puha téli takaró van a földeken, már régen kellett. Most az a fontos, hogy megmaradjon jó sokáig, védve legyenek a friss hajtások, aztán meg rengeteg nedvesség keli a földre tavasszal. Csak aztán túlsók ne legyen.. .«

A vadász ezt mondta: »Nem jó ez így. Ha sok a hó, megolvad egy kicsit a teteje s ez viszont később öszszefagy, akkor a fagyott réteg alatt elpusztulnak a vadászni való állatok!«

Aki sízni akart menni, azt mondta: »Csak legyen egy kis olvadás, aztán az fagyjon mieg s utána essen rá egy kis porhó: ez volna az eszményi...«

Ellenkező véleménye volt a vadászszal.

A cipőkereskedő ezt: »Csak essen, legyen víz, pocséta, minden, hiszen item tudunk eladni egy hócsizmát sem eddig s a téli cipőáru mind rajtunk marad. Csak legyen csúnya idő...«

A sportárukereskedő ezt: »Csak minél több szép téli időt, szilárd havat, jeget, hadd jussak hozzá egy kis pénzhez.«

Az autós ezt: »Csak már lennének az utak szárazak.«

Akinek szánja van, ezt: Csak essen miniéi gazdagabban a hó, hadd csengjen a lovacska és suhanjon a szánkó...«

A hajós ezt: »Lenne már valami tisztességes fagyás a Dunán, hogy megpihenhessünk, mi pedig fagyjunk be valami jó, nagyvárosi téli kikötőbe. Mondjuk Pestre, vagy Bécsbe...«

A hajóstársaság ezt: »Csak tartson Iki a Duna s (ne legyen rajta jégpáncél. A hajóknak menniők kell...«

A szegény ember ezt: »Csak már május lenne...«

A gazdag ember ezt: »Egy kis finom porhó esetén szívesen felmennék a Tátrába, vagy Kitzbühelbe elutaznék...« v

A házmesterek ezt: »A fene ezt a sok havat...«

Az iskolásgyermek ezt: »Most fogunk hógolyózni s hóembert építeni...«

Egyszóval mindenki mást akar. Hogy okosodsz ki ebből a sok emberből, édes jó Istenkém... (szv)

rozskávé. A nehéz magokból mindent kivonnak, ami fölösleges a jó kávé elkészítéséhez, ezért olyan könnyűvé válnak, hogy '/, kilóra 22.000 szem jut. % kg Perola tehát 22.000 rozsmag értékes anyagait tartalmazza.

*V:-v 0**

Búcsúlevelet irt a papírzacskóra,

aztán megmérgezte magát

„Ha nem lehetek a feleséged, akkor inkább meghalok !u

Megrendítő öngyilkosság történt Köbölkúton, A szomorú történet áldozata Zsolezsán Anna 24 éves köbölkúti cselédleány. A leány szerelmes volt egy fiatalemberbe, aki úgy látszik, viszontszerette a leányt, de azért boldogságuk nem volt teljes, mert valahányszor a leány arra terelte a beszélgetést, hogy törvényesítsék szerelmüket és a fiatal ember vegye el a leányt, a férfi mindig kitérő választ adott. A szegény leány mindjobban meggyőződött arról, hogy őt csak szeretőnek szeretnék, de feleségnek nem. Ez annyira elkeserítette, hogy elhatározta, itthagyja ezt a szomorú földi életet.

Lugkövet vásárolt, abból erős oldatot készített és készült a halálra. Leült és előbb búcsúlevelet írt egy papírzsacskóra, még egyszer körülnézett ezen a világon, aztán megitta az erős mérget.

gyomrát s eszméletlenül bukott a földre.

Mire észrevették végzetes tettét és orvost hívtak, már menthetetlen volt, másnapra rettenetes kínok között kiszenvedett.

A szerencsétlen leánynak temetése igen nagy részvéttel ment végbe.

— Az autóutak egységes jelzése. A

Csehszlovák Turistaclub turistaútjainak jelzése szerint az autóutak távjelzései ezentúl szintén színesek lesznek.

— MOSOLYORSZÁG A LEGÉNYEGYLETBEN. Már csak egy hét választ el városunk legötletesebb mulatságától, a hagyományos legényegyleti báltól. Akik részt vettek az előző évek nagysikerű farsangi mulatságain

A maró folyadék rettenetesen öszszeroncsolta a száját, torkát, a

a Legényegyletbén, azok még most is szívesen gondolnak vissza azok szép sikereire. A Legényegylet vezetősége

gyorsan hat a végtagok izUletl fájdalmainál, I8ffi|ásnál és meghűléseknél. Legyen bizalommal a „Togal* iránt. Egyetlen kísérlet meggyőz. - Sok orvos tarácsolja. Minden patikában KC 12'—

és ifjúsága mindent elkövet, hogy idei mulatsága is megnyerje vendégeinek tetszését. A meghívók már szétküldés alatt vannak és az esetleges meghívó igénylést kérik a vezetőség bármelyik tagjának bejelenteni. Az érdeklődőknek készséggel szolgál felvilágosítással a bál rendezősége esténkint a Legényegyletben.

aztán az uccáról, míg ei nem tűnt előlük a sötétben és sikátorban.

Uj hold lett volna, vagy mi, a lényeg az, hogy csakugyan derengett némi világ a faluban. Ez volt a kurátornak a Veszte. Ez a derengés. Mert a szövetkezet előtt beleütközött egy emberbe, mindketten meghökkentek és azt mondták:

— Ni-ni I Csapó komám... — Azám, Cégény komám... hová-hovákómám? — s már karon is fogták egymást.

A kurátornak eszébe sem volt, hogy megmondja az igazat, az volna még kunéros dolog, ha megmondaná. Elég szégyen, hogy megfogadta az asszonyok szavát, mert mit is jelent egy ismeretlen kalap? Semmit sem jelent. Dehát, híjába beszél nekik az ember... szégyelte a kalap dolgát, de egy, a fejében, másik, a kezében, mit mond erre a koma, ha meglátja? Hogy meg ne lássa, megfordult és hirtelen megcserélte a kalapokat, az újat a fejébe, az ócskát a kerítéstetejére. így nézett a komával farkasszemet. Mert eleve tudja, hogy nem valami simán megyen végbe ez a találkozás. Mint ahogy nem is ment. Percek múlva már félliter bor mellett tárgyalták meg a szövetkezeti zárszámadást, néhány más percek múlva pedig összesúgtak, hogy éppen ideje volna már kibuktatni a bírót, hogy az elkövetkezendő percek alatt teljesen tisztázzák az ország sorsát is.

— Mán meg mán úgy hallom komám, hogy a német mozgósít, —

tért át merészen a törvénybíró a külpolitikára, s várakozva nézett a kurátorra. De egyszerre meghökkent, s hátradőlt a széken. Meglátta a vadonatúj, úri kalapot a tarkóján. — Ijnyes beh szíp egy kalapja van a komámnak, — mondotta, — mikor vette ezt a kalapot a komám?

— A német?... Vagyis, hogy a kalapomat kérdezi a komám? Hát igen, még régebben vettem vöt. Csakhát nem viseltem. Vagyis hogy nemigen viseltem — beszélt a kurátor, de immár nem lelte helyét. Ez a kalap itt, az idegen, az a másik ott, az övé, a kerítés tetején. Csak tán nem találja meg valaki, amíg ezt a kis bort megisszák?

Az idő múlt, a bor fogyott, a tűnő idővel egyre jobban nőtt a kurátor lelkiismerete. Mit mond az asszonynak, ha nem megyen be a papákhoz? Bizony, oda már be kell menni, el kell intézni a kalap dolgát... Beszélgetés közben ezen töprengett, de ugyanezen időben más ember is volt, akinek éppen elég oka volt töprengeni. Az új kántor. Aki már idejövet se találta meg a kalapját. Most ül a kedélyes társaságban, mert pár vendég is van az ő tiszteletére, a gyógyszerész, a tanító, és még más, a vacsora is jó. De a kántor egyre és egyre csak a kalapra gondol... amit elhagyott ebben az idegen faluban valahol. De nem tudja, hogy hol. Mintha egy irdatlan erdőben járna, úgy gondol végig az uccákra, házakra, ahol délután járt. Gondolt mosolygós, kiváncsi arcokra,

szívesekre, uccaajtóig kísérőkre, de a kalap nincsen sehol. Nem volna olyan nagy baj, ha egyáltalán másik kalapja is volna, vagyhogy pénze volna, hiszen ezt is úgy vásárolta részletre. Háromhavi részletre pedig. Milyen lelki és fizikai erő kell ahhoz, annak az árát fizetni, ami nincs. De miből fizetni. A havi ötvenből? Aj-jaj, de keserves út is a kálvinista káptorok útja.

így vívódott bizony, a vacsorán a kántor, mikor egyszerre valaki kopog az ajtón és egyetlen merész lépéssel belép a kurátor a szoba közepére.

— Jó étvágyat kívánok tiszteletes uram — azt mondja.

Csönd. Kis csodálkozás. Annyi szem nézi a kurátort.

— Tessék leülni, kurátor uram — ugrik fel a tiszteletes úr és széket próbál illeszteni az asztal mellé.

— Nem, nem, köszönöm, — tiltakozik rémüldözve — csakhát bejöttem, hogy nem hagynak békét az embernek ezek a disznó asszonyok... — s minden további nélkül leteszi a kalapot, az új kalapot, az árva, gazdátlan kalapot a cserépkályha párkányára. Meghajlik, köszön, s háttal kilép az ajtón.

Újra csönd. Minden arc a kalapra mered, aztán kitör az általános, őszinte nevetés. Nevetnek. Könnyeznek. Csak a kántor ül szikkadt szemmel, előrenyujtott nyakkal, mintha valami szörnyűséges falatot nyelt volna. Hogyne. Megvan a kalap. A kalap! Részletfizetés ... havi ötven... minden úgy kavarog benne, és ez a nagy irdatlan paraszt... A kurátor... ezt, ő nem látta egyáltalán még a faluban. Hogy is kerülhet hozzá a kalapja? Ez örök titok maradt, hiszen annyi titok temetődik el mindörökre a faluban. Lassan helyrebillent az asztal hangulata, tányérok csörögtek, poharak csengtek, mikor újra kopogtattak az ajtón.

Ki jöhetett volna más, mint a kurátor. Hiszen ezt úgyis minden ember gondolhatta volna. A kurátor volt bizony. Meggörnyedve, könyörgő szemmel állt meg az ajtóban, és azt mondta, szinte lágyan, szinte suttogva:

— Bocsánatot kérek, tiszteletes uram, de teccik tudni... én nem tudom, hogy hová lehetett a kalapom... Teccik tudni, a dolog úgy áll, hogy ezek az asszonyok nem hagytak békén, hogy így a kalap, meg úgy a kalap, mert ott találták ük ezt az asztalon... Na mán most ez még csak megjárná, de az enyém hova lett, na? Mán most hogy menjek én haza kalap nélkül. Mert teszem azt, ha kalap nélkül jöttem vóna el hazulról, vagy valami, hát mingyá más vóna, hogy minek is izéi bele az ember dógába az asszony... az asszony... — lábujjhegyre állt, levette a párkányról az iménti kalapot, fejébe csapta és kibillent az ajtón. Behúzta és hallatszott, hogy nehéz léptekkel kopog végig a folyosón.