Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)
1937-01-16 / 5. szám
1937 január 16. »KOMAROMI LAPOK« 3, oldal Uj plébánost várunk. Hogyan is állunk a szlovák katolikusok nemzeti igényeivel? Válasz a Slovensky Juhnak. A komáromi plébánosi állásra kiírták a pályázatot. Mi ezt a kérdést a r. kát. hitközség belügyeként tiszteltük eddig és ezért a száraz tények) ismertetésén kívül egy szóval sem avatkoztunk bele. Nem így azonban a szomszédban megjelenő Slovensky Juh című, szlovák nyelvű laptársunk, amelynek a püspök pályázati hirdetménye is elegendő ahhoz, hogy nemzetiségi kérdéssé fújja fel azt és ez által gyújtó szikrát dobjon a komáromi katolikus egyházközség példásan békés beléletébe. »Katolikus sloválc« aláírással megjelent cikkét az írója — aki egyházi ügyekben való tájékozottságát lépten-nyomon elárulja — igyekszik ugyan a tárgyilagosság színeivel kendőzni, a cikknek a címe azonban nem hagy kétséget annak tendenciája felől. »Megkapják-e a szlovák és cseh katolikusok nemzeti jogaikat Komáromban?« Ez a címe ennek a cikknek, mely abból kiindulva, hogy a püspök pályázati feltételei a szlovák és magyar nyelv perfekt tudását elengedhetetlen feltételként kötik ki, annak a tudatára jut, hogy a szlovák) és cseh katolikusok Komáromban tulajdonképpen el vannak nyomva, az egyházközség életéből nem vehetik ki a részüket, mert sem az egyházközségi képviselő testületben nem nyertek eddig képviseletet, sem a komáromi plébánia templomban nem hallgathattak szlovák istentiszteletet és prédikációt, holott mindehhez jogot formálnak, mert ők is katolikusok és mert az egyházi adókat is viselik. Kívánják tehát az egyházközségben őket megillető viszonylagos képviseletüket és a plébánia templomban a szlovák istentiszteletek bevezetését. Anélkül, hogy a kát. egyházközség belügyeibe óhajtanánk avatkozni, indíttatva érezzük magunkat, hogy néhány tévedése tekintetében felvilágosítsuk t. laptársunkat. E tévedés elsősorban a jogcím megjelölésében nyilvánul meg. Az aut. egyházközség szabályzata szerint ugyanis képviselő testületi tagokká választhatók és e választásnál szavazati joggal bírnak azok, akik adófizetési kötelezettségüknek eleget tettek. Tehát nem mindazok, akiket katolikusoknak kereszteltek, hanem csak azok, akik az evvel járó kötelezettségüket is lelkiismeretesen teljesítették. Az egyházközség adófőkönyvi adatai szerint Komáromban az adófizetők száma 2301, ebből szlovák és cseh anyanyelvű 186, tehát mindössze 8 százalék. Ámde a 186 adófizetésre kötelezett közül mindeddig csak 34 olyan igaz találtatott, akik valóban fizetik is az adót, míg a többi 152 nemcsak hogy de facto nem fizet, hanem ebbéli kötelességét legtöbbjük határozottan és kereken megtagadja. Nem közömbös, hogy ez utóbbiak között éppen azok viszik a főszerepet, akiknek anyagi helyzete meg se érezné a rájuk kirótt csekély megterhelést, sőt olyanok is vannak köztük nem csekély számban, kiknek a polgári kötelességek teljesítésében ex offo elől kellene járniok. Amint tehát e száraz számokból is láthatjuk, a felállított követelések jogcíme körül baj van. De ettől eltekintve sem jogos a panasz. A legutóbb 1931-ben megtartóit képviselőtestületi választás alkalmával a többség a fenti adófizetési arányt meghaladó számban beválasztott szlovák nemzetiségű egyházközségi tagokat is. Evvel a választással azonban éppen a szlovákok és csehek közül néhányan nem voltak megelégedve és azt megfelebbezték. A püspöki hivatal a felebbezésnek helytadott, a választást megsemmisítette, azonban új választást nem rendelt el, hanem azt az utasítást adta ki, hogy az új alapszabályok életbeléptéig a régi képviselőtestület vezesse az egyházközség ügyeit. Nem az egyházközség tehet arról, hogy az alapszabályok még mindeddig nem nyertek megerősítést, de arról sem, hogy a szlovák és cseh1 hívek maguk fosztották meg önmagukat megfelelő képviseletüktől. Ami a szlovák nyelvű istentiszteleteket és prédikációkat illeti, rá kell mutatnunk arra, hogy az Isten igéit nemcsak a plébánia templomban hirdetik, a szentségeket nemcsak az úgynevezett plébániai főtemplomban szolgáltatják ki, hanem az összes többi, ugyancsak a plébániához tartozó templomokban is. Nincs olyan egyházi szabály, mely akár az igehirdetés, akár a szentségek kiszolgáltatásának érvényességét ahhoz kötné, hogy az a plébániai főtemplomban történjék. Nagyszombatban, a püspöki székvárosban, ahol pedig a magyar hívek lélekszáma bizonyára meghaladja a 8 százalékot, a plébánia templomban magyar szót, magyar istentiszteletet nem lehet hallani, ellenben más templomban tartják a magyar és másban a német nyelvű istentiszteleteket. Sem a magyarok, sem a németek nem találnak ebben mellőzést. És így van ez másutt is, sőt igen sok helyen teljesen beszüntették a magyar istentiszteleteket a hívek határozott tiltakozása és kérelmezése ellenére, amiről a lapokban nem ritkán olvashatunk. Semmiesetre sem panaszkodhatnak igazságtalanság miatt a komáromi szlovák katolikusok, mert boldogult dr. Máj er Imre, akinek a lojalitása ellen semmi kifogás soha fel nem merült, ezen általános szokásból kiindulva rendelte el, hogy a Rozália templomban, amely szintén szorosan a plébánia jog— január 15. A gyerekcsiny megkezdődik Néhány napja Komáromban mindenféle furcsa hírek kelnek szárnyra. A hírt suttogják s továbbadják, feldagasztják s a fantázia színeivel veszik körül. A hír úgy szól, hogy a komáromi árvaházban, — amely jelenleg a szociális nővérek kezelésében van, — »elkeseredett gyermekek felakasztották magukat«. A hír már magában véve is fantasztikus. A fantasztikuma ott kezdődik, hogy hat-hét éves gyermek, — bármilyen elkeseredett is, — nem szokta felakasztani magát, mert fiatal lelkében az elkeseredés és a felakasztással végzett öngyilkosság egymással nem érintkező fogalmak. Lássuk a tényekét: Múlt vasárnap, délelőtt, néhány árvaházi kisfiú, hét-nyolc esztendősek, az árvaházban a kályha mellett beszélgetlek. Olyan dolgokról, amilyenekről hatéves gyerekek beszélgetni szoktak: fantáziájuk csopongott. Többek között szó került arról is, ami a múlt hetekben annyira felizgatta az embereket, szó került az akasztásról, az akasztásos öngyilkosságról. Melyik gyerek fantáziáját ne fogná meg ez az »érdekes« dolog? Különösen két kisfiú eredt heves vitába^ aztán lassan kisomfordált mindakettő hatósága alá tartozik, mindén vasárnap 8 órakor szlovák istentisztelet és prédikáció tartassák, azonban néhány hónap után kénytelen volt ezt beszüntetni teljes részvétlenség miatt, mert éppen azok maradtak el a templomból, akiknek az amyanyelvén történt az Ur szolgálata. Mert — szinte hihetetlen — még anynyian sem jártak oda, mint amennyien adót fizetnek. Praktikus okokból sem volna tehát semmi érteimé annak, hogy a magyar híveket rövidítsék meg a plébánia templomban csak azért, hogy a nagy méretek mellett még jobban szembetűnővé váljék a részvétlenség. Sokkal helyesebb volna tehát, ha a cikkíró inkább hívei hilbuzgalmi életének fokozottabb kifejlesztésére fordítaná tevékenységét és adófizetési kötelességük teljesítésére buzdítaná őkel, semhogy a tények ismerete hijján felállított követeléseivel az egyházközség kebelében nemzetiségi ellentéteket szítson. Éppen ezért helytelenítjük annak többszöri hangsúlyozását is, hogy a köztársaság az övék. A köztársaság demokratikus államforma, amely nemcsak egyes nemzetiségeké, hanem nemzetiségre való tekintet nélkül minden állampolgáré, akár tetszik, akár nem. Nem akarunk ezúttal vitába bocsájtkozni a fölött, vájjon egyházjogi szempontból megállja-e helyét a szlovák és magyar nyelv perfekt tudásának elengedhetetlen pályázati feltételként történt kikötése. Ránk nézve elvégre nem döntő, hogy a leendő plébánosunk hány nyelvet beszél. Nem közömbös azonban annak nemzetisége. A cikkíró által is elismert majoritásunknál fogva joggal elvárhatjuk, hogy a 92 százalékos magyar hívek lelkiatyja nocsak bírja a magyar nyelvet, hanem lélekben és szívben is magyar legyen, mert enélkül nem lenne képes a magyar lelkeket megérteni és azokkal magát megértetni, tehát nem tudna megfelelni lelkipásztori kötelességének. Magyar Katolikus. a fáskamrába, előhúztak zsebükből egy darab spárgát, — amely lovacskázás céljából majd minden gyerek zsebében ott van, — aztán az egyik kipróbálta az önakasztást... — Nem mered megtenni... — kételkedett a másik. — Én ne merném? — vetette át a hurkot egy létrán az első s beletette a fejét a hurokba. Azonban maga egy tuskón rajt maradt állva. A dolog jól sikerült s a kisfiú meg volt elégedve, hogy kitünően felakasztotta magát. A tuskón állva egyideig rajtalógatta a fejét a madzagon s miután minden ilyen nagyszerűen sikerült, dagadó büszkeséggel vonultak vissza a kályha mellé. A dicsekvés azonban nem maradt benne: — Én már felakasztottam magam! — mondta csakhamar. A többiek körülvették. Tapogatták a merész férfiút s nem hittek neki. Akadt egy kételkedő, akiről látszott, hogy a dolog különösen érdekli. — Semmi az egész! — mondta megvetőleg. Az, aki már túl volt az akasztáson, felfortyant: — Te ahhoz gyáva vagy! Te ezt igazán nem mernéd megtenni! — Mit? Én ne merném? — fortyant föl amaz, — hol az a spárga? Majd én megmutatom!... Gyere velem... Ez is eltűnt. Az egész jelenet gyorsan játszódott le, öt perc alatt, hiszen a gyerekek fürgék és ügyesek. Ez az utóbbi különösen ügyes volt. Dicső-Hoqyan szárnyal egy hír s mi a valóság? Meggondolatlan gyerekcsiny a komáromi árvaházban avagy dolgozik a fantázia, mig aztán a valóságra le nem olvad... gyeket az egészséges rozsmag, ha sarjad. Hatalmas erő rejlik benne - és 22.000 ilyen erős magból % kg Perola rozskávé készül. F-v mAr ÍAlont valamit! ségvágvtól lihegve dobta fel a zsinórt a létrára a csendes fáskamrában s beledugta a fejét a hurokba. Csakhogy ő többet is akart mulatni, nagyobb teljesítményre vágyott s hogy megmutassa, milyen vitéz, kirúgta a tüsköt maga alól. A hurok megrándult a kalimpálásban, szerencsére ott volt két asszisztens és ezek leemelték a kipróbált harcost a kötélről. A kötél vékony csikót horzsolt a nyaka köré a nagyszerű férfiúnak. Dicsősége teljes volt. Még áradóbb büszkeséggel lépett a szobába s kijelentette : — Én sokkal jobban akasztottam fel magam... De ekkor már a gondozónők is ott voltak s vége lett a játéknak. A gyerekeket ráncbaszedték s nem is lett volna semmi baj, ha a gyerek el nem dicsekszik hatalmas tettével s a hír különleges formában s ellenséges érzülettel szárnyra nem kél. Mi lett a játék híréből? Bizonyos politikai körök, — különösen az erődlakások körül, — alkalmasnak vélték a pillanatot, hogy az árvaház gondozónőivel szemben érzett averziójukat kimutassák. Noha éppen ezeknek a »köröknek« gyermekeit karolta fel az árvaház, gondozza a gyermekeket, neveli, jóra inti. (Meg kell kérdezni az iskolák vezetőit: jól haladnak-c az árvaházi gyermekek a tanulmányokban, foglalkoznak-e velük a nővérek?) Tendenciózusan fölrepítettek tehát híreket, amelyek szerint »a rossz bánásmód s a rossz koszt miatt«, elkeseredésükben fel akarták magukat akasztani a gyermekek. A szándék nyilvánvaló: a vallásos alapon álló szociális nővérek munkáját lehetetlenné tenni, őket rágalommal illetni s így munkájukban akadályozni. Csúf rágalmak özönét zúdították rájuk, sőt akadnak, akik nem restellik azt, hogy éjnek idején rázörgessenek a gyermekekre az árvaház ablakán s ott szítsanak ellenséges indulatot a vezetőség ellen. Mert hiszen naívság is azt állítani, hogy az árvaházi gyermekek, — akiknek sokkal jobb dolguk van az árvaházban, mint az otthoni szegénységben, elkeseredésük miatt »tömegakasztást« végezzenek egymáson. Gyerekcsiny, — amely politikai ízű manövrirozásra volt kihasználható. Akadt anya, aki ezt megtette, akadt anya, aki gyermeke gondozását, ellátását kockáztatta ezzel... Ezzel szemben ... Pénteken délben munkatársunk fölkereste a Heffler-féle árvaházat és saját szemével győződött meg az »árvaházi helyzetről«. Tizennégy gyermek lakik az árvaházban, félárvák ezek: anyjuk, gyorsan hat a végtagok izületi fájdalmainál, íölájásnál és meghűléseknél. Legyen bizalommal a „Togal" iránt. Egyetlen kísérlet meggyőz. - Sok orvos tanácsolja. Minden patikában KC 12'— i
