Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)
1937-05-08 / 37. szám
1937. május 8. KOMÁROMI LAPOK 9. ./oldal. Mai fölülctes társadalmunkban a kövér nő nem örvend népszerűségnek, sőt bátran mondhatjuk, hogy a gépek korának Hamupipőkéje. A modern építőtechnika egyáltalán nem veszi figyelembe, az új házak alacsony, keskeny szobái, a racionalizált konyha, a dióhéjnyi fürdőszoba mind egy-egy ellene irányuló tapintatlan sértés. A törékeny székekről, keskeny ágyakról tanácsosabb, ha említést sem teszünk. A divat kegyetlensége még felháborítóbb. Lenge, cérnavékony, fogpiszkálószerű bábok lepik el a divatlapok hasábjait; a színek, de főleg a szabásminták olyanok, hogy a kövér nő csak sírni tud egy divatlap láttán, öltözködéséhez tanácsot és ötletet máshonnan kell szereznie. Egyikmásik emberségesebb, helyesebben »kövérségesebb« divatorgánum utóbbi időkben mutat valamennyi halvány érdeklődést irántuk. Minden divatlap végén találunk két-három oldalt, ahol testesebb szépnembeliek részére alkalmas modelleket is közölnek, de nem számítva, hogy ezek a salakja, ä szemetje a többinek, szegény kövéreknek ráadásul egy újabb tapintatlanságot kell elviselniük. A szántukra fenntartott néhány lapon csupa éltesebb hölgy szerepel, ami durva meghamisítása a tényeknek. Minden korban szép számmal akadnak kövérek, ezt mindannyian jól tudjuk, abban tehát, hogy a tények szemérmetlen meghamisításával egyszerűen letagadják őket, nem láthatunk egyebet, mint az állítólagos sovány többség gyűlöletes despotizmusát. A sovány többség önkényuralma határtalan, minden képzeletet felülmúló. A táncokat sovány mesterek kreálják, így csöppet sem csodálatos, ;ha e táncok valamennyije olyan, hogy a vállalkozó szellemű kövért a legtöbb esetben általános derű, ha szerencséje van, csendes elnézés fogadja. A vendéglők kis adagja sem egyéb, mint durva megalázás. Korpulens hölgy nem vehet a kezébe étlapot anélkül, hogy a kis és nagy adag teljesen fölösleges megkülönböztetése eszébe ne idézné: »kövér vagy, kisemmizett, elnyomott kövér!« Sokan közülük nemes dacból mindig kis adagot rendelnek. Természetesen éhesen maradnak, mert a legtöbbször még ezt sem fogyasztják el, nehogy lápot adjanak gyűlölt és megvetett kiterjedésüknek, csak csipegetnek, látszólag unottan, valójában reszketve a visszafojtott étvágytól. Közben türelmetlen szorongással álmodoznak a boldog pillanatról, mikor otthon, élesrefent konyhakéssel a kezükben rohamra indulhatnak a kamrában függő sonka vagy oldalas ellen. Az elnyomatás szenvedései talán az uszodákban sújtanak le rájuk legkeményebben. Mert az uszoda manapság olyanszerű intézmény, mint az előkelő newyorki hotel, ahová színesek, értsd kövérek, nem tehetik be a lábukat. S ha nálunk az uszodák elé még nincs kitéve a figyelmeztető tábla: »Kövéreknek tilos a bemenet«, finomabb, de nem kevésbé hatékony módon a soványak mindent elkövetnek, hogy az uszodákat a nem kívánatos kisebbségtől megtisztítsák. Mélyen kivágott úszótrikók viselését teszik kötelezővé, melyet csak a legvakmerőbb kövér mer felhúzni, hiszen minden önfeledt mozdulata borzalmas következményekkel járhat. E mellett az uszodákban szinte egyébről sem folyik a szó, mint hízásról és soványodásról. A soványak vad dühvei dolgoznak, hogy a zsír és a hús utolsó maradványait is lekoptassák magukról s még csonttá aszalódva is nyögdicsélvé panaszolják, milyen »undorítóan kövérek«. Ez okozza a legembertelenebb szenvedést, mert ha egy 160 centiméter magas és 48 kilós lény »undorítóan kövér«, milyen jelző illethet meg egy 90 kilót nyomó, másfél méter magasságú hajadont? Jelentékeny bővítéseket kellene eszközölnünk szókincsünkön, hogy ezt ki tudjuk fejezni. A gépek korának a kövér nő a Hamupipőkéje. Kövérnek lenni anynyi, mint bánatban élni. Ami élénken megcáfolja azt a soványaktól származó állítást, hogy a bánat fogyaszt. Ez nem egyéb az uralkodó többség szemérmetlen hazugságánál, amelynek segítségével meg akarják akadályozni, hogy az elnyomott kövérség fellázadjon ellenük. Gazdasági szempontból a kövér nő szerepe szinte fölbecsülhetetlen. Neki köszönhetjük a világszerte oly nagyszerű lendülettel virágzó fűzőipart, mely annyi embernek ad kenyeret, a masszőrök szinte kizárólag belőlük élnek, a kozmetikusok ugyancsak. A kabarélátogatók zömét ők alkotják. Lényegesen több cipőt és ruhaanyagot használnak el, mint a soványak. Érthető okokból tágas, többszobás lakásokat bérelnek s ezeket a legtömörebb, egyúttal a legdrágább keményfa bútorral rendezik be. Biciklire sohasem ülnek, inkább autót vásárolnak. Ők a cukrászdák legbiztosabb támaszai. Sóhajaik igen gyakran pótolják a sokkal költségesebb ventillátort. Dicséret és hála illeti őket, nem gáncs és gúny. Hamvas, lágy, üde bőrüket szeplők, pattanások, mittesszerek csak a legritkább esetben éktelenítik. Hangjuk lágy, behízelgő, szemük mélabús és ragaszkodó. Rendszerint szerényen és csendesen ülnek, nem hajlamosak a veszekedésre, kedélyük sohasem nyomott, szájuk mosolyra áll, lelkűk közlékenységre. Szerelemben rengeteg sok előnyük van. Nehezebb megunni, mert nehezebb megismerni őket. Az ember egy szigetre könnyebben ráun, mint egy kontinensre. Szeretnek otthon ülni, jól enni és szeretik a kényelmet. Aki kövér nőt vesz el, bizonyos lehet benne, hogy a munkából hazajövet otthon találja feleségét, nem kell dühöngenie rossz leves, hús vagy tészta miatt. Kényelmes sezlonon végezheti emésztését, puha, széles ágyban aludhatja álmát s ha az asszonyra néz, büszkeség tölti el: neki több van, mint másnak. K. G. E. Cuki csacsi hű maradi A mi Sárikánk igen szépeket szokott -álmodni. Csikó, boci, tyúk, pulyka, galamb, mind-mind jóbarátja, játszani szokott velük, sőt elbeszélgetett is, mert — akár hiszitek, akár nem, megérti őket. Különösen kedves pajtása a Cuki nevű csacsi. Ez, mihelyt meglátja Sárikát, odaszalad hozzá, barátságosan nvihog neki, kecsesen meglengeti füleit és letérdel az első lábára ,hogy kis gazdasszonya könnyen fel tudjon ülni a hátára. Sárika pedig felül és szamaragol vidáman... No, de most elmesélem, hogy mi történt egy szép tavaszi hajnalon Sárikával és a ház jókedvű állatnépével. Talán az álomnak is szerepe volt ebben a dologban, de én úgy hallottam, hogy szóról-szóra igaz volt. Hajnaltájban Sárika mintha felserkent volna mély álmából és félálomban kopogtatást hallott az ablakon. Odanézett, hát látja ám, hogy a Manci nevű szép kis barna tyukocskája áll ott, az kopog, de nemcsak kopog, hanem meg is szólal, imigyen: Hopsza kontyom, selymes toliam, Gyerünk a tanyára! Meguntam az udvarodat S tégedet is, Sára!... No, képzelhetitek, hogy elcsudálkozott Sárika! Még, hogy az ő kedves, szelíd Manci tyúkja itt akarja őt hagyni! Hát lehetséges volna ez? Hiszen olyan meleg barátság van közöttük már régen!... De hiába csudálkozott, álmélkodott, Manci kotkodácsolt gőgösen még egyet, azután illa berek, nádak, erek, — elszelelt nagysebesen. A mi kislányunk pedig még föl sem ocsúdott nagy meglepetéséből, már a pulyka jeleni meg az ablakon és nagy lub-lubolással kiabált befele. S képzeljétek: ezt kiabálta: Szép vagyok én, mint a virág, Szűk már nekem ez a világ!... A városba, ha bemegyek, Ott a legszebb magam leszek!... '• Ezzel aztán, se szó, se beszéd, tovább, nagy garral, felíuvalkodva kisétált a kapun s ment a vasútállomás Jelé, hogy a reggeli gyorssal elutazzék... Sárika egyik ámulatból a másikba esett, összecsapta a kezét elképedésében s már éppen kiáltani akart anyukájának, hogy jöjjön és csudálkozzon ő is, amikor elhomályosult az ablak, mert megjelent ott kitárt farkával a szépséges, gőgös páva. a7 udvar becézett ékessége. De most ez se azért jött ám. hogy jóreggelt kívánjon, hanem ez is búcsúzott! Én is megyek Sára lelkem, Ne gyönyörködj te már bennem! Ezután már leszek másé: Tündérek közt a királyné! Ezt mondta a haszontalan, gőgös jószág s még megcsillogtatta a gyönyörű, ékes farkát, majd leeresztette s uszályként húzva magaután, királynői előkelőséggel kivonult a pulyka után, nyilván a vonatra igyekezve ő is... Ez azonban már sok volt Sárikának. Magához is tért már ámulatából. Odaugrott az ablakhoz s elkiáltotta magát: — Megbolondultatok? De kiáltására nem felelt senki, nem jöttek vissza a hűtlenek. Nem bizony, ellenben még a liba is előlépdelt most baromfiudvar felől s magasratartott csőrrel ezt gágogta: Nem kell nekem istálló, meg pajta, Az én fajtám előkelő fajta, Szép rokonom hattyú őnagysága, Én is vagyok előkelő dáma!... — Dodi! — kiáltott Sárika a libára, mert így hívták. — Hát te is hűtlen vagy?... De hát hova mentek és miért? Beszélj már, te bolond! Hiszen sehol se lesz ilyen jó dolgotok, mint itt nálam!... No de beszélhetett akármit, a liba is eltűnt már a szeme elől. S totyogva jött most a totyakos kacsa, de kihúzta magát s líőle igazán szokatlan hetykeséggel ezt szavalta: Talpra kacsa! Tó vizében Úszkálhatunk vigan, szépen, Elég sok port nyeltünk már itt! Meg is untuk a kis Sárit!... Erre most már nagyon megsértődött ám Sárika, meg el is szontyorodott, mert rosszulesett neki, hogy őt megunták kedvenc állatai. Nem is tudta elhinni, de mégis el kellett hinnie, mert a kacsa is, meg se fordulva, hátra se pillantva, elcsámpáskodott a többiek után. S mit gondoltok, miféle háziállat következett most a hűtlenek sorában? Bizony nem más, mint a szép, fehér galamb! Még ő is a hűtlen barátok közé állott s már éppen elfelé igyekezett. Csak úgy csőrhegyről szólt oda kis gazdasszonyának: A toronyban zengenek a harangok, Ott laknak a legfehérebb galambok. Én is megyek, mert unom már magamat, Hallgatom a szépen szóló hangokat. Ezután már azt lehetett hinni, hogy a baromfiak hűtlenebbek, mint a derék négylábú barátok, de jaj! — Sárikának azt kellett tapasztalnia, hogy ezek se különbek! Kényeskedve ügetett elő a Muci csikó, csak úgy könnyedén nyerített egyet s kijelentette, hogy ő se marad már itt a csendes, békés falusi életben. S még hozzátette: Én is megyek, táltos leszek, A hátamon huszárt viszek, Kocsit húzni kedvem nincsen, Elvágtatok mindjárt innen!... És el is vágtatott azon nyomban! Csak úgy porzott utána az út. Sárikának még ideje sem volt utána kiáltani valami haragosat, mert persze haragos volt, már megjelent a boci is, a Rézi boci, aki rendesen olyan jámbor szelídséggel szokott a Sárika szemébe nézni és kérődzeni. Most ez is hányaveti módon illegette magát s a csikó után rugaszkodva szólt vissza: Szép hangom itt nem dicséri senki, Jobb lesz nekem a városba menni. Nem is megyek én oda hiába, Bőgök egvet az operaházban. Erre már majdhogynem elcsordult a Sárika szivecskéje. Még a Rézi is elhagyja!... No, most már nem is maradt semmiféle állatja, elhagyta őt mind, mind... De nem! Még a Cuki jtsacsi itt van, az még nem ment el a többi után. Még nem, — de már ihol ni, az is távozni készül!... Mert a csacsi csakugyan odaszaladt az ablakhoz, ahol Sárika szomorú szemmel nézeti a kapura. Takaros füleit haragosan előre meresztve így kiáltott a Cuki csacsi: Nohál ez már szemtelenség! Aki akar, menjen, tessék! Én maradok Sárikával, Az én kedves kis gazdámmal! Végre, végre! Csakhogy akad egy igaz, hű barát, — ezt gondolta Sárika és meghatva ölelte át hű kis csacsija nyakát. Akkor hangos kukorékolás hangzott fel a közelből. A tarkalábú kiskakas kukorékolt vidoran, mintha gúnyosan kacagna. Ezt kukorékolta: — Április! Április! Április!... A nagykapu pedig kitárult s az imént kivonult állat-nép röppent, szaladt, ugrott, szállott, lépkedett viszszafelé. Tyuk, liba, pulyka, páva, csikó, boci, mind, mind ezt kodácsolta, gágogta, nyerítette: — Április! Április! Április! Most derül tki, hogy április elseje volt azon a napon' s az állatok összebeszéltek és becsapták Sárikát. Csak a csacsit nem vették be az összebeszélgetésbe, mert mint mondták, a csacsi olyan csacsi, hogy idő előtt elárulná magát... Pedig most .az derült ki, hogy ők voltak az igazi csacsik, nem a Cuki csacsi. Mert Sárika egy kicsit mégis csak megneheztelt rájuk, bezavarta őket a baromfiudvarba, csak a csacsit nem engedte, hanem megvendégelte egy egész marék kockacukorral. Sórkányereszlés Tibi, Jancsi és Lacika Együtt játszanak naponta: Csinálnak malmot s taligát, Harisnyából fulballabdát. S ha megmozdul a levegő, S lesz belőle egy kis szellő, Még sárkányt is eresztenek, Meg is nézi azt sok gyermek. Mert nincs annak vitorlája, Sem száz lóerős motorja, Mégis felszáll a magasba, S érkezik ott ide-oda. Döncike is oda tipeg Nagytatival nézni őkét, Mint eresztik fel a sárkányt, Miből csinálták a farkát. H!a a szél megcsendesedik Sárkányt ismét leengedik. Épen jókor, mert anyuka Várja őket uzsonnára.
