Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)

1937-02-13 / 13. szám

1937. február 13.

»K0MAK0M1 LAJPOK«

9 oldal.

1

ASSZONYOKNAK.

I

A védtelen nő.

Védtelenségben az erői

A nőnek, a nyugati civilizációban legfőbb védelme mindig a gyengesége volt és erről a hathatós védőbástyáról napjainkban sem akar lemondani, mert érzi, tudja, hogy az egyenjogúsítás sokkal kevesebb védelmet biztosít, mint a védlelenség.

A mai nőnek lelkikonstrukciójában az első pillanatra valami logikátlanság mutatkozik. Azt mondja:

— Nem ismerem cl, hogy másodrendű ember vagyok. Tudományban, művészetben, munkában éppen úgy megállóm a helyemet, mint a férfi, tehát egyenlő jogokat követelek. Tessék engem — férfiszámba venni, tessék munkámat éppen úgy megfizetni. Nem alárendeltje, mellérendeltje vagyok a férfinak, egyenlő jogokkal az életben.

Ugyanakkor azonban mélyen megsértődik, ha a villamosra való felszállásnál a férfiak nem veszik tekintetbe női mivoltát. Ilyenkor udvariatlanságról panaszkodik s ha feljut a zsúfolt villamosra és nem akad senki, aki átadná helyét néki, a gyenge nőnek. akkor megállapítja, hogy neveletlen fickókkal utazik.

A hivatalban

valóban komolyan végzi a munkát és jó munkát végez, de a főnök, ha nem akar bárdolatlan és faragatlan fickónak látszani, a világért sem mondhatja egy rosszul sikerült munka, vagy súlyos tévedés láttán: Ön egy marhaságot csinált! — mert akkor a női alkalmazott vérvörös lesz, kirohan a szobából és zsebkendőjébe temeti arcát. Aznap már nem is •akar dolgozni. Pedig azáltal, hogy a férfivel egyenlő munkára vállalkozott, vállalta az egyenlő elbánást is. Sőt,

követeli. Persze, csak akkor, ha pozitív értelmű bírálatról, szóval dicséretről van szó. Kritikánál tapintatot,. gyöngédséget kér és egyáltalában nem találja soknak, ha a vezérigazgató úr ilyen formában adná tudtul rosszalását:

— Kedves kisasszony, ma valósággal úgy érzem, mintha családi gyász ért volna. Én tudniillik ma abba a szomorú helyzetbe jutottam, hogy kénytelen vagyok felhívni nagy becsű figyelmét arra a voltaképen nem túlságosan jelentős körülményre, hogy vállalatunknak jelentős kárt okozott. Jaj, kérem, azért ne vegye túlságosan szívére, az eset azért nem borzasztó, elvégre több is veszett Mohácsnál, de mégis tisztelettel megkérném, hogy a Linoleum gyár vezértitkárát, ha tietalántán ebben az életben mégis betenné ide a lábát, ne utasítsa el olyan ridegen, legalább is barátságtalanul, mint egy könyvügynököt. No, kérem, azérL ne ijedjen meg, semmi baj, a maga kedves egyénisége, higyje el, többet ér vállalatunknak, mint tízezer vagy húszezer korona, s hogy bizonyos legyen benne, mennyire nem neheztelek, fogadja el ma estére ezt a két színházjegyet s három heti ingyen “üdülésre szóló utalványunkat. Habár csak az utószezonban.

Ez van a hivatalban.

És otthon?

Otthon persze a nő ugyancsak egyenrangú fél, aki azonban végtelenül gyöngéd és szerelmes hitves is. Nem is él jogával, önként alárendeli minden lépését a férjnek. Szerényen és félénken kockáztatja meg kérését, de nyomban hozzáfűzi: de csak akkor, ha le is úgy gondolod, ha te is jónak látod. Ha a férj valamelyes hibáját akarja lefaragni, akkor így szól:

— Cicuskám, ha egy kicsit szeretsz,

nem mész soha többé sörözni azzal az utálatos Aladárral. Hidd el, hogy az nem igazán jóbarátod. És nem is hozzád való. Szoknyavadász. Én tudom, hogy téged igazán nem kell félteni, de tudod, milyen rosszhiszeműek az emberek. Ha vele láLnak, akkor azt hiszik, hogy te is... Na ugy-c, megteszed? A kedvemért.

Aladár nem nagyon fontos személy a férjnek, nem megy vele többé sörözni, egyáltalában nem megy sörözni többé, sőt leszokik a dohányzásról, a kávéházról, a felesége nélkül soha egy tapodtat sem tesz, a hivatalában kiteszi íróasztalára a felesége fényképét, otthon, ha kell, süt-főz, takarít, varr, mos, mindent arra az egyetlen egy Ids szerény kérésre:

— Ha egy kicsit szerelsz, akkor ennyit megteszel értem.

És mit ne tenne meg érte. Vőlegény korában a csillagokat akarta lehozni, tehát a legkevesebb, hogy a cseléd betegsége alatt meghámozza most a krumplit, mert az ő kezének nem árt. És mindezt a nő gyöngeségével éri el és ezen a téren, hagy így; kezdődik, nincs megállás. Mert ha a férje egyszer azt mondja:

— De a teremburáját, papucsot mégsem hagyok magamból csinálni és szelíden megjegyzi, hogy a szeretetében nem mehet annyira, hogy saját magából karikatúrát csináljon és az nem igazi hitvesi szeretet, amelyik tőle ezt kívánja, kitörnek akönynyek s kiderül, hogy ő a brutális férfi.

Az uccán

A védtelen nő sétára indul.

Séta közben látja, hogy valaki megveri a kutyáját. Az a valaki véletlenül egy díjbírkózó. Odalép hozzá, rákiált, megfenyegeti, rendőrt emleget, s ha mindez nem használ, kijelenti:

— Hagyja ezt a szegény állatot

békében, mert úgy képen törlőm', hogy csak úgy csattan.

Villamoson a védtelen nő nemcsak hangosan vitatja igazát, de félre nem érthető célzásokat tesz a kalauz szellemi képességének, vagy nevelésének fogyatékosságaira. Mert mi történhetik vele? Ő védtelen nő, őt nem lehet és nem szabad megütni, visszasérteni, védtelenségében ő az erősebb.

És talán ez a magyarázata annak is, hogy a nő kilencvenkilenc százalékban soha nem visz magával semmi olyat, amivel személyét igazolni tudná. Pedig az élet, különösen idegenben, vagy nagyvárosban, gyakran lepheti meg olyan helyzetekkel, hogy ez szükséges. De mégsem visz, mert elvégre mindenkinek látni kell, hogy ő tisztességes urihölgy. Arra nem gondol, hogy éppen a legnotoriusabb rendőrségi üldözöttek a tisztességes urihölgy álorcája alatt keresnek védelmet.

Mindez logikátlanságnak látszik és

— mégsem az.

A nő marad nő, aminthogy nőnek maradt évezredek során. A férfiakkal felvett versengés csak kényszerű szükségesség, s az, aki szükségesség nélkül bocsátkozik magasabb életcélért az egyenrangú esélyekkel biztató küzdelembe, nem tart számot nőiességének olyan értelmű elismerésére, hogy gyengébb.

A házassági jog mellérendeltnek tekinti az asszonyt, de a legvégső elhatározás jogát a férfi kezébe teszi. A férfi lovagiasságból viszont a ház úrnőjének adja meg a nyilvánosság előtt az első helyet. Ez a helyzet, amely mindkét félnek megfelel, s az az udvarias férfi, aki az élet minden területén ilyen értelemben szabja meg magatartását a nővel szeműién, s :azj a nő jár el okosan, aki ezt

— elfogadja.

GYERMEKEKNEK.-^—,

Mátyás igazságot tesz az állatok között.

Történelmi mese-Mátyás király ott vadászgatott a gödöllői nagyerdőben, mikor egyszer ~a fák között megpillantott egy szép nagy őzet.

Mátyás leeresztette a puskáját és kinyújtotta kezét, mintha tenyeréből etetni akarná az állatot. Az őz erre, lassan oda jött hozzá, tenyerébe fektette fejét, aztán megfordult és mintha hívná a királyt, lassan elindult az erdő mélye felé.

Mátyás király oda szólott hűséges 'vadászának, ki csodálkozva tekintett -az állat után, mely meg-meg állott -és vissza nézett a királyra.

— Ez az őz vezetni akar valahová, ülj le itt fiam, megnézem, mi a szándéka, majd mindjárt vissza jövök.

Az út mentén, hol az őz a királyt vezette, szamóca piroslott. Távolabb egy kis patak beszélgetett, melynek partját ellepte egészen a kék hefelejts. A Király egy szép nagy fát látott, mely telistele volt piros bogyóval. Olyan volt ez a fa, mintha piros gyönggyel lenne tele fűzve. A fának a tetején nagy madarak ültek.

Amint Mátyás a fa alá érkezett, a madarak, mintha üdvözölnék, nagy fenszóval kiabálni kezdtek, aztán felrepültek és mint az őz, ők is vezették a királyt.

— Úgy látszik, vártak rám, — gondolta Mátyás, amint nézte a feje fedett repkedő darvakat, sasokat. Egy pápaszemes bagoly is volt köztük,, ez pedig nagy csoda, mert az nappal aludni szokott.

Mire kiértek egy nagy tisztásra, Mátyást az erdő minden állatja kísérte és fogadta. A rét közepén pedig ott állott egy farkas, szemben vele egy vörös róka, kettőjük között pedig kétségbeesve, összehúzódva egy fiókbárányka.

Mikor Mátyás' király megérkezett az állatokkal, az őz és a medve leül lelték egy fatörzsre, mely olyan volt, mint egy királyi trónus. A szomszéd bokorból a vadgalamb szólott:

—. Isten hozott Mátyás király...

A mókus egy mogyorófáról mogyorót kapkodott, közben vígan makogta:

— Mátyás király ítél, hogy kié legyen a bárány.

Az állatok körbe állottak és a farkas, meg a róka közelebb léptek. A kis bárány ott reszketett tovább, ahol volt, dehogy is mert volna mozdulni, csak egyszer-kétszer sírva bégetett.

A farkas szólott:

— Emberek királya, az erdő vadjai azért vezettek ide téged, hogy igazságot tégy közöttünk, mivel az állatok királya messze földön, távol van mi tőlünk. Ezen a nyomorult bárányon vitatkozunk a róka komával, ki minden áron egyedül akarja megenni, mondván, őt illeti az egész pecsenye, mivel ő rabolta el az anyja mellől. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a róka soha se hozta volna el a bárányt, ha én meg nem ijesztem a kutyát és el nem kergetem a nyáj mellől. Mondd meg hát igazságos király, kié ez a nyomorult kis bárány.

Alig fejezte be szavait a farkas, mikor előre nyújtotta hosszú fejét a róka és mézes-mázos hangon ezt mondta:

— Igazságos fejedelem, nagy király, hódolattal hajolok meg ítéleted előtt, mivel tudom, hogy csak nekem kedvezhet az. Nézd meg ezt a nyomorult báránykát, én fedeztem fel, amint ott játszott az anyja mellett, én kaptam fel, mikor farkas koma szétszalasztotta a nyájat, én cipeltem a számban ide, erre a rétre. Mondd, igazságos királya az embereknek, lehet-e a zsákmány a másé, mint az enyém?

Az állatok előre nyújtották fejüket és várták, hogy mit felel az igazságos király.

— Állatok! — szólott erre messzi csengő hangon Mátyás király, — halljátok hát, mit mondok. Ezt a kicsi bárányt se a rókának, se a farkasnak oda nem ítélem, Mert ez a bárány egyiké sem, hanem az anyjáé, kitől elraboltátok. Azért hát elrendelem, hogy bántódása ne legyen, hanem vigyétek vissza oda, ahonnét elhoztátok. Halljátok meg. Ez az ítéletem.

A róka elégedetlenül ugatott. A farkas a fogát vicsorította. De a mókus vígan henger-buckázott örömében, mikor az ítéletet meghallotta. A sas pedig kiterjesztette széles szárnyát, oda repült a remegő báránykához, csőrébe kapta és vitte, keresztül a levegőn, a nyájhoz, hol a mamája búsúlt utána.

Mátyást pedig az erdő vadjai, madarai, lepkéi énekelve, ugrándozva, repkedve kísérték vissza a vadászhoz. Csak a farkas, meg a róka nem kísérte, mert azok, hogy a báránytól elmaradtak, egymással veszekedtek és birkóztak.

Jó tett helyébe jót várj.

Elluska nagyon jószívű kis lány volt és télen mindig magot szórt a kis madaraknak, hogy ne vesszenek éhen a kemény hidegben. Kemény hideg volt azon a sötétbe hajló délutánon, amikor Elluska haza félé igyekezett nagymamától. Egész úton hazafelé arra gondolt, aggodalmasan szemlélve a zuzmarás fákat, melyekre egészen ráfagyott a zúzmara, hogy nem-e húzódik meg rajta valahol fázósan egy Ids madár. Az út nagyon

csúszós volt és göröngyös s a megfagyott buckáktól nem tudott gyorsan haladni. Pedig egyre attól fél, hogy besötétedik, mire hazaér.

Útja egy olyan “kisebbfajta, befagyott tó mellett vezetett el. Elluskáékj azonban a tó túlsó felén laktak, melyet megkerülve, a tó mellett szokott haladni. Most azonban egyet gondolt: ha átmegy a tavon, sokkal hamarabb hazaér s így kevesebbet fázik s a sötétség sem éri utói. A tó úgyis be van fagyva erősen, hiszen már régen korcsolyáznak rajta. Nem érheti semmi baj. Neki is indult s óvatosan lépkedve, elindult a sima jégen. Majd lassan megjött a bátorsága és csúszkálva haladt tova a jégen, arra gondolva, milyen kár, hogy a korcsolyáját nem hozta magával.

Egyszer csak a tó közepe táján lenéz a lába elé, észre vesz egy kisi barna foltot a jégen. Mi lehet vájjon? Lehajol, felemeli, hát egy kis megfagyott veréb volt.

Megsimogatta, rálehelgetett, mire a kis veréb érezhetően megremegett. Él!... Él!... — örvendezett Elluska és bedugta meleg kis karmantyújába a verebet, hogy majd odahaza elhelyezi a kis madárházba és gondját viseli. Önkénytelenül is újra lehajolt, hogy nincs-e még a közelben több madár is, amikor észrevette, hogy tőle alig pár lépésnyire be van szakadva a jég és egy óriási üreg tátong előtte, éles jégszilánkjaival a szélén. A közepe csak vékony réteggel volt bevonva. Valószínűleg nem régen szakadhatott be. Ha észre nem veszi, menthetetlenül bele esik és olt is marad1, mert a kiáltozásait meg sem hallanák, oly messzi van még a házuktól.

Elluska hálát adott a jó Istennek, hogy észrevette és hálával gondolt a kis madárkára is, mely útjában feküdt, hogy saját testével védje meg Elluskát a halálos szerencsétlenségtől.