Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-07-11 / 56. szám
1986. július 11. »KOMÁROMI LAPOK « 9. oldal. i ASSZONYOKNAK. Gyermeknevelés, leánynevelés Hellasban. Talán egyetlen történelmi nemzet életében sincs annyi ellentmondás, mint volt a régi Görögországban. Mai erkölcsi mértékkel mérve, szinte meg sem érthetjük, miképpen fért össze például mindeneket uraló esztétikájukkal és emberi nagyszerűségükkel az a kegyetlenség, hogy akár a legelőkelőbb, leggazdagabb családok újszülöttét is kilehették az uccára, ha a hatalmaskodó apa netalán sokalta a gyermekáldást, de főként ha a várt fiú helyett leánnyal verték meg az istenek. Az ilyen kitett gyermeket aztán bárki felszedhette, felnevelhette és rabszolgájává tehette. De megcsúfolhatta az ilyen szerencsétlen a véletlen gonoszság azzal is, hogy felnőtt korában saját vagyonos testvére vásárolta meg ,akár tudottan, akár tudatlanul és annak vált örökös rabszolgájává. Hosszú századokon át törvényhozóik szemet hunytak e szörnyűség felett, aminél szinle humánusabb cselekedetnek tetszik a kemény dórok Taygetos-r end szere, a vánnyadt gyermek elpusztítása, ami viszont Théba törvénye szerint barbárizmus. Törvény avatkozott máskülönben a házi nevelésbe, sől Spárta megszervezte a maga külön gyermeknevelését s az állam maga gyakorolta az apai hatalmat a családok felett. Különösen a fiúgyermeket vette kézbe: kemény harcosokat akart belőle nevelni a hazának. Dehát: e kemény dórnépnél a test uralkodott a szellem fölött. Általában: a kegyellenség és szeretet, durvaság és megható gyöngédség könnyen megfértek egymás mellett a görög lélekben. Szellemes maliciával gúnyolta ki például a tógájuk öblében kutya meg majom kölyköket hordozgaló, becézgető előkelő görög férfiakat Julius Caesár: vájjon asszonyaitok nem szülne-e gyermekeket? Az újszülött érkezéséről természetesen tudniok kellett az utcalesi városbelieknek. A kapus rabszolga a bástyaszerű udvarház nehéz tölgy ajtajára kitűzte a jelvényt: olajfagallyat, ha fiú érkezett, vagy színes gyapjúszalagot, ha leányt kellett jelentenie. Az anya leginkább maga táplálta gyermekeit, de a vagyonosabbak gyakran vásároltak dajkát. Nagy előszeretettel lakedaimoniai rabnőt, mert híre járt, hogy azok kitünően edzett, bátor férfiakat nevelnek a rájuk bízott gyermekekből. Az újszülött ötödik napján az egész háznép szertartásos és ünnepies tisztuláson esett keresztül. A hetedik napon pedig az összegyűlt rokonság jelenlétében áldozatbemutatás következett. A férfilakosztály legnagyobb helyiségében volt a szertartás, a házi oltár előtt. Ekkor adtak nevet is a gyermeknek. A görög édesanya nagy odaadással nevelte kicsinyeit. Sok házidolga mellől minduntalan be-benyitott a női udvarház kis bölcsős cellájába, hogy őrködjék álma felett és elkergesse a tehetetlen apróságról a szemérmetlen legyeket. Ha erősödött a kicsi, mézzel kedveskedett neki. Az anyaszeretet példaképének tartották Telemachost, ki fiának, Odysseusnak eltűnése fölötti bánatában halt meg. A leánygyermek különösen összeforrt anyjával. Ha egyszer elindult, állandóan nyomában is volt, utána tipegett az utcára, szomszédba és addig sírt, míg magával nem vitte, ha távolabbra készült is. A görög találékonyság sok kedves játékot eszelt ki az aprónép számára. A ma gyermekének sokféle játéka bizonyos formában szinte mind megvolt náluk. Labdájuk volt, abroncsuk, fából, égetett agyagból készült különféle állatuk, bábujuk. Lovagoltak faragott fűzfaparipán és csak olyan mulatságuk volt a bujócska, szembekötősdi, mint a mieinknek. A leánynevelés igen egyszerű volt és egyoldalú. Míg a fiúkat — hacsak nem Spárta szülöttei voltak, akiket az állam bizonyos korban kisajátított a szülőktől — valamelyik rokkant szolga (pedagógus) megtanította az írás, olvasás mesterségére és egyébre, a leány legfeljebb az anyjától tanulhatott. Feltéve persze, hogy az a háziteendőkön kívül egyébhez is értett. A gazdasszonykodást azonban alaposan megtanulta, hisz a férfi csak olyan feleséget kívánt, aki ügyes és jártas. * A serdülő lányka így már kész kis háziasszony volt. Szőtt, font, mosott, szüretelt, gyümölcsöt aszalt télire, ajmározgatta kis testvéreit és e tekintetben nem volt különbség szegény és gazdag lány közölt. Legfeljebb annyi, hogy a gazdagok női konyhában nem végeztek olyan munkát, mi féltve ápolt arcbőrüknek kárára lehetett. Tüzelés, főzés a rabnők dolga volt. Viszont a hőskori délceg királyleány, Nausika a folyóra járt mosni szolgálóival, a szépséges Árlakié pedig a kútról hordta a vizet. Időnkint ki-kivette azért részét a szórakozásból is. Kitűnő ritmusérzékű volt, tehát szerette a zenét, táncot s leánypajtásaival elmulatozott, labdázott, énekelt, táncolt a mezőn, vízparton. Férfival azonban a legritkább alkalommal jött össze. A fiatalság leginkább szertartásos családi ünnepeken találkozott, — azért örültek fiatal önzésükben még a temetéseknek is, — de ilyenkor a lány fátyolt hordott. Férfival magányosan nem mutatkozhatott, mert jó hírnevének ártott volna vele. Ez az általános leánynevelési módszer azonban nem vonatkozott a spártaiakra, hol akkor, mikor Attika nőinek mégcsak nézniük sem volt szabad a nyilvános testgyakorlatokat, versenyeket, hajadon lányaik részt is vehettek Lenne. Igaz, hogy ez a szélesre taposott szabadosság meg is ártott nekik, mert a törvényileg engedélyezett össze-vissza szeretkezés végül is kiölt belőlük minden természetes szemérmet és erkölcsi romlást eredményezett. (A mi hisztérikáinkat ott andromániásoknak nevezték volna.) A művelt leány nagy ritkaságszámba ment Hellászban. Sőt a kedves is. I)c hiszen elzárkózóttságukban milyenekké is válhattak volna, mint komor kis vadoncokká, hallgatag félszegekké. Ezért volt olyan nagy valami ha feltűnt egy-egy bájos, szellemes leány, akit is e szegény hamupipőkék a nyelvükre vettek. De ha bensőjük kiképzését a kor megrögzött szokásai meg is hiúsították, annál nagyobb gondot fordítottak külsejükre. Sőt érdekes, hogy a nő [ szépség ápolására maga Athén szabott törvényt. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a görög férfi általában szebb volt a nőnél s szépségüket, ellentétben a nőkkel, öreg korukban is megtartották. így a legelőkelőbb »kiseladók«-nak is iparkodniuk kellett, hogy cpinosak legyenek, mert a vőlegények még azokat is vásárolták. A vételár akkoriban meglehetős magas volt. Iphidamis pl. 100 ökröt, 1000 kecskét és juhot adott apósának feleségéért, de »sokajándékú«-nak emlegették Andromachét is, Hektor szépséges asszonyát. Néha a vételár helyett nagy tettek végrehajtását kívánta az apa. Mint ahogy Aetolia királya is tíz hőstettet kívánt leánya, Dejainira kezéért Heraklestől. Viszont a leány hozománya csak peploszókból, övékből, gyapjutakarókból állott. Persze, a szív nem igen szólalhatott meg a leányi keblekben. Pátriárkába családi életükben az anyáknak kevés beleszólásuk volt a házassági ügyekbe, tehát kedvencüket nem is pártolhatták túlságosan. A fiatalok számára, ha szerelemre gyúltak egymás iránt, sokszor nem maradt hátra más, mint a szökés. A leányrablás különben is divatban volt. Házasságot főként holdtöltekor és télen kötöttek. A mennyegzői ünnep a vallás szertartásai szerint és imák közben történt, de pap nélkül. Legfőbb mozzanata az áldozatból állott, melyet ‘Zeusnak, vagy Hérának, esetleg Aphroditének mutattak be. A menyasszony saját lakodalmán nem szórakozhatott kedve szerint. Elkülönítve, leánytársaival mulatott. Viszont ez volt az egyedüli alkalma arra, egész életében, hogy idegen férfiaknak fátyol nélkül megmutathatta arcát. r-Szúnyog és a hal. Életemben de sok felé jártam, Életemben de sok mindent láttam. Láttam súlyos beteget, Aki másnap nevetett. Üvegből szép új ruhát, Láttam sokféle csudát. Törpét is meg óriást, öregasszonyt és madarat, Mindakeltőt bóbitást. Aki tegnap utolsó volt, Mára első lett bizony, Hőst is láttam, akit egyszer Elfogott egy nagy iszony, Mert egy pók hullt a képébe, Hernyó a kávéscsészébe. Egyet azonban nem láttam, Pedig de sok felé jártam: Szúnyogcsípést a hal testén. Lehetetlen is kedveském, A szúnyog a víz felett, A hal meg a víz alatt, Látják is egymást, nézik is, Hisz mindegyik jó falat Lenne a másik számára. Szúnyog jut a hal szájába, De a szúnyog nem csíp halat, Inkább csípi a nyakadat. Csalafinta Katica. Élt egyszer messze, nagyon meszsze, a piripócsi kenderázlatón túl, egy hatalmas király s az olyan rettentő hagy úr volt, hogy ha egyet prüszkölt, az egész ország harsogta, hogy »adja isten egészségére! Egy reggel — happeii! — megint nagyot prüsszentell a király. De bizony abból nagy baj kerekedett, mert- a bíró legkisebb lánya semmi pénzért nem mondta rá, hogy egészségére. Nosza, vitték a király elé tüstént Csalafinta Katii, mert úgy hívták a kislányt, de az is hiába nógatta. — Nem mondom a Herkópáternek se! — kötötte meg magát, — csak akkor, ha feleségül vesz engem a király. , — Mit beszélsz, te kecskebéka! — kacagott a nagyúr. — No, jól van hát, idehallgass: La háromszor ki tudsz rajtam fogni, én nem bánom, feleségül veszlek. Hej, megörült Kati. Attól kezdve folyton ott kódorgóit a palota tájékán. Amint éppen ólálkodik, leselkedik, látja, hogy a kövér szakács cipel egy nagy tálat. Telisden-teli volt pirosrasült fánkkal. — Hallja-e bátyám, hivatja a király — kiáltott rá hirtelen Katica. No, az szegény se hótt, se eleven nem volt, a lány markába nyomta a letejes tál fánkot s futott a királyhoz. Az meg majd kiverte haragjában a mcggyfa-pipaszárral. Hivatott a tatár, te semmirevaló — szidta, mint a bokrot. De mivel a szakács igen bizonykodott, hogy még most is kint áll a lány, aki ideküldte s tartja a Iái fánkot, elhitte a király. Elment hát, hogy maga is megnézze. De akkorra már nem volt se lány, se sütemény, csak a konyhaajtón virított az írás: Itt jártam, itt voltára, Rajiad király kifogtam. Én jártam itt. én hiz a’ Csalafinta Katica. Becsapott a huncut, — dohogott a király s nagy mérgesen felkocogott a palotájába. Másnap reggel, alighogy megvirradt, Katica már megint ott ődöngött s éppen nyitva volt a pince vaspántos ajtaja, hát bekukucskált rajta. A király csaposlegénye lent szöszin ötölt egy százakós hordóval. — Hallod-e hékás, — kiáltott le a lány. — Nyargalj szaporán, mert hivat a király. — Tvű, — ugrott a csapos nagyot. Csapot-papot otthagyott és szaladt, ahogy két lábától tellett. — Hivatott a szösz, te boroskancsó, — mordult rá a király, mikor beesett az ajtón. De mivel sejtette, hogy Katica izenget, hát lement a pincébe, megnézni, hogy mit mókázik vele. Hanem ott majd szétvetette a pulykaméreg szegényt. A sok drága tokaji bor úgy folyt, mint a Duna, mert mind el voll eresztve s a legkövérebb gönci hordón ott állott az írás: Itt jártam, itt voltam, Rajtad király kifogtam, Én jártam itt, én biz a' Csalafinta Katica. Elsárgult a király, mint a kikiricsvirág, a rettentő haragtól, mikor ezt meglátta. Katica meg alig várta a következő napot. Úgy délebéd táján harmadszor is bcsutty ant a kertbe s meg sem i Ült az ara nvalmafáig. Egy öreg kertész st rázsálla épp a fát. — Hallja, bátyám, — kiáltott rá Kati -- siessen, mert hivatja a király. Nősz a, elhajította a csőszpuskái az öreg s loholt a kastél lybá. Nem telt belé egy minuta, már is nyargalt vissza magával a felséges királlyal, hogy megfogják Katicát. De hol volt az már akkor? A sok szép aranyalma egy szálig le volt verve s a fa ágán meg ott lógott az írás: Itt jártam, itt voltam, Rajtad király kifogtam... Tovább el se tudta olvasni a király, olyan rettentő beteg lett a hirtelen haragtól. Majdnem meghalt szegény, a hideg is kirázla, kilenc felcser forgatta a puha, pelyhes ágyba, végre csak meggyógyult s hogy szavát se szegje, a Csalafinta Katát feleségül vette. Örök harag. Huh, de mérges ez a Jancsi! Mint a bors, meg paprika! Ugyan miért sértődött meg Olyan nagyon Karcsira? Jaj, tudom már! Mert a Karcsi Kinevelte őt, szegényt, — Nem tudta az iskolában Elfújni a költeményt. Bezzeg, most jól megtanulta! Szóról-szóra tudja is. Ha álmából felriasztják, Belekezd s már fújja is. S ni, csak mostan veszi észre, Mily jó érzés, mily csodás, Ha a lecke úgy megy, mint a Mederben a vízfolyás! No, akkor meg nincs is ok rá: Haragosnak látszani! Bizony, átmegy Karcsiért és Együtt fognak játszani. Oh, nem is kell menni érte! Itt jő már a kert alatt — Szervusz, pajtás! — békül a két Méregzsák egv perc alatt. Karcsi is szól: — Sohse fogok Rajtad többé nevetni! Szebb is, jobb is, édesebb is Egymást híven szeretni! —
