Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-10-24 / 86. szám
10. oldal »KOMAROMI LAPOKt 1936. október 24. ASSZON YOKN AK. Divatlevél. A természet ősszel gyönyörűszép ajándékkal lep meg bennünket, az elképzelhető legpompásabb színekben gyönyörködhetünk. A természet hű utánzója, a divat az idén ősszel felvonultatja előttünk az aranyos, kicsit talán szomorú lombhullás fenséges 'Színskáláját. A lassan szállingózó levél minden árnyalata divatos, de közülük kiragyog, talán kissé kihívóan és mégis fenségesen az idei ősz és tél divatszine: a lila.- .Nem szeretem a lilát« —biggyeszti le ajkát őnagysága és mégis leveszi tengerzöld szemüvegét és barnárasült s hólyagosra evezett kezecskéjét a puha anyagból festői Fedőkkel hurkolja alakját. Bronzvörösre égett testét érdekesen emeli ki a ma még kissé szokatlan lila szin. Az angolos divat szerelmeseinek kedvez az új idény. Az övék fantasztikusak. Barnabőrből készült és feltűnő kutyafejekkel ellátott szabályos kutyakorbácsok, uj fajta hajlékony Mária-üveg alá helyezett centiméterek, térképek, tenyérnyi széles lakk escarpok, drappirozott szövetszalagok: ez az, amit az idén egyszerűen övnek hívunk. És a zippzárak! Pirosak, kékek, bachelitből vagy fémből készülnek. A zippzárak nagy közkedveltségre vallanak, hogy minden elgondolható feldolgozásban alkalmazzák őket, lehet oldalvarrások, nyaknyílás, sőt még a zsebek befejezése is. A vonal nőiesebb lett. Az eddig már túlzásbavitt T betűt utánzó széles vállak, fiús derekak és csípők már agyonunt egyformasága kezd enyhülni, merevségét elveszti, több lehetőséget nyújt a szabad mozgásnak, enyhe gloknivá szelídül az eddig »szálegyenes« szoknyaszabás. Ez a nagy és reménnyel kecsegtető változás — bármilyen bizarrul hangozzék is — a nyári általános nadrágviseletnek köszönhető. A tengerpartokon, sétatereken rövid vagy hosszú nadrágban sétálgató, sziklákat megmászó, vitorlaárbocnál álló »up to date dama« szabadságra vágyik, nem akarja mozdulatait ebben a szoknyának nevezett szűk börtönbe szorítani, amit őfelsége a Divat parancsolt rá. A nyárvégi kedvenc, a kazak kissé veszített nagy népszerűségéből. Igen szép fekete szatin modellt láttam: egészen szűk, magasan hasított szoknya fölé enyhén gloknis kazak borult. A nyakvonal magasított, ami úgy értendő, hogy egy-két spiccesz nyakrész zárja fenn a ruhát. Derék alatt férfimellényhez hasonlóan két spicc van, köztük folytatódik a szoknyarész, úgy hogy két tenyérnyi csík látszik ki hosszában a szoknyából. A téü kalap ihlető je, sőt jelképe a »cukorsüveg«. Az egyik kalap hanyag harántgyűrésekkel, a másik peckesen, keményen díszeleg, a harmadik meg előre felé alacsonyodó vonalat mutat. Kedves hölgyeim, még becéző gonddal szemlélgetjük a tükörben szép, rézvörös, nyári színünket, még karminpiros a rougeunk, még bennünk élnek a csodás, holdas nyári éjszakák, de már tagadhatatlanul itt van, megérkezett az ősz, hogy újabb divatmeglepetéseivel elkísérjen, sőt óvjon bennünket, »gyengébb« nemet abban a harcban — amit talán egy kicsit mindennek megszerzéséért is folytatunk — hogy minél több, színes, csillogó holmink legyen, amivel hozzájárulunk ahhoz, hogy folytatódjék az az édes, keserű, furcsa valami, amit úgy hívnak, hogy — élet! K.P. Vérmérséklet kérdése csupán. Végre egy ok, amelynek alapján a válást nem lehet kimondani: ha a feleség tízpontos hirdetményt ragaszt ki férje ajtajára. Igenis, a newyersei bíróság elutasította Mr. Dzson Buldoggot válókeresetével, holott eredetiben csatolta a Mrs. Buldogg által megszerkesztett és ugyancsak ő általa kiragasztott, tíz pontból álló hitvesi ultimátumot, amely alább következik: 1. Légy mindig kíméletes a feleségeddel szemben. 2. Ne tekints engem se játékszernek, se igavonónak. 3. Engedj nekem is szabadidőt. 4. Ha elmégy, mondd meg mindig, mikor jössz vissza. 5. Mondd meg mindig, hová mégy. 6. Soha se kritizálj engem másolt jelenlétében. 7. Ne kiálts utánam helló-val, hanem szólíts nevemen. Mert ha feleséged vagyok is, mégis tiszteletet érdemiek. 8. Ne szidjad előttem a barátaimat. 9. Adjál nekem külön zsebpénzt és ne kérj róla számadást. 10. Ne csapkodd az ajtókat, hanem mondd meg őszintén, miért vagy dühös. Mint fentiekből is látható, a házastárs ellen elkövetett héklirozás vétsége jelen esetben nyilvánvalóan fennforog ugyan, s az, hogy a newyersei bíróság mégis elutasító végzést hozott, kizárólag az amerikai nőuralomnak tudható be. Ámbár én azt hiszem, ha Mr. Dzson Buldoggot történetesen Komondor Jánosnak keresztelték volna, nem is szaladt volna a bírósághoz, hanem még aznap kiragasztotta volna neje ajtajára a válaszjegyzékbe foglalt tíz ellenpontot, amint alább következik: 1. Légy kíméletlen barátnőiddel szemben, ha másfélóránál tovább gügyögnek telefonon.. 2. Ne tekints engem Állami Pénzverdének azért, mert véletlenül néhány korona dugpénzt találsz a kalapom bélése alatt. 3. Adjál szombaton éjfélig kimenőt és ne szaladj mindjárt a mamádhoz, ha egy-két órával később jövök haza, 4. Ha elmégy sapkát venni, ne gyere egy új kompiéval haza. 5. Ne emlegesd mindig az oldalamon eltöltött ifjúságodat, mert végül is észreveszem, hogy megöregedtél. 6. Ne hívj engem mások előtt kutyukámnak, mert úgyis tudja mindenki, hogy az orromnál fogva vezetsz. 7. Ne kiabálj, ha az erkölcsnemesítő asztaltársaság vacsorájáról ebéd után jövök haza. 8. Ne mondd minden barátnődről, hogy négy évvel feljebb járt Háládnál. 9. Ha új kalapot akarsz, ne kezd mindig azzal, hogy Rezecsekné boldogabb, mint te vagy. 10. Ne csapkodj tányérokat a fejemhez, mert mit fogsz csinálni, ha a porcellánszervizből csak a fürdőkád marad? Mert ugyebár, könyörgöm, az ilyen családi hangosfilmek mikénti letörgatása vérmérséklet kérdése csupán. A csontnyelü bicska. — Ha én meghalok, ezt a bicskát neked adom! A serfőző fehérarcú fiacskája mondotta ezt a mezítlábas parasztfiúnak, ki vele mindennap játszott az oszlopos tornácban, a nagy gyümölcskert pázsitján. Annál szebb csontnyelü bicskát nem lálott a parasztfiú. Reszketett a keze, mikor először fogta meg. Azzal szebben szóló fűzfa-sípot lehetett faragni, mint a kétkrajcáros fanyelű bicskával, amely minduntalan bekajladt és ide is görbült, oda is görbült, csorbát fogott, félrecsúszott. Azt hitte, hogy ha egyszer a lajbizsebébe dughatja, akkor ő lesz a legnagyobb úr a faluban. Még a kutyák sem merik megugatni, még a szipogó ludak is elkerülik. Azóta, hogy a fehérarcú fiú, a gazdag serfőző legkedvesebbik gyermeke, neki Ígérte a bicskát, még hűségesebb kísérője lett a mezítlábas. Úgy kísérte, mint az árnyék, csak a parádésszobába nem mert utánamenni, mert azt besározta volna. Elüldögélt órák hosszáig a téglaköves konyhában, míg kijön az úrfi, akit ő azért mégis csak Jóskának szólított az utcán, merthogy igen nagyon szerették egymást. Elment a fehérarcú fiú a mezitlábasékhoz is gyakran. Megette a fekete kenyeret, ivott a kerekhasú cserépkorsóból, hallgatta a mesélőkedvű fiúcskát. Azt is mondogatta: — Itt maradnék én mindig nálatok, ha a mama megengedné. Hanem a mama a világért sem engedte meg. Mindjárt ulánaküldöttt, hazahivatta. Nagyon íéltette, hogy a szomszédban betegséget szed föl, a hideg földre ül le, meghűl. Egyszer a mezítlábasnak azt mondták az úri konyhában, hogy csak menjen Laza, ne várjon az ürfira. mert az úrfi beteg, nem jön ki hozzá. A mezítlábas elment, nem szólott semmit. Leült a tornác alsó garádicsára és nézett a belső szobába vezető ajtóra. Melléje feküdt a kutya, annak a fejét simogatta, a kutya pedig nyalta a lábafejét. Együtt búsúltak ketten a fehérarcú fiú miatt, mert az volt az o legjobb barátjuk. A nagyúri asszony szalasztotta a cselédeket orvosért. Egyik hozott jeget, másik vastag pokrócot húzott a tornác-padlóra. Orvos jött, lovat nyergeitek, másik orvosért ügetett a kocsi a szomszéd városba. A nagyúri aszszonv szemei hullatták a könnyet. És a mezítlábas parasztfiúcska kicsiny szíve úgy elszorult. Este hazasompolygott, másnap reggel megint ott volt a tornác alsó grádicsán. Nem állott ő senkinek útjában, csak azt várta, hogy kijön hozzá a játszótársa. Mert az nem lehet, hogy őrá ne gondoljon. Eszébe jut szegénykének, hogy mikor ő nagybeteg volt, a fehérarcú fiú a reggeli kalácsát lopva elvitte neki, aztán hazafutott, hogy a mamája meg ne tudja. Hozott falovat, melynek sörénye is volt és kantárja. Babrált a kavicsok között. Keresgélte a piros színűeket, meg a tarkákat s mikor tele volt kicsiny marka, akkor ölbe rejtette és várta... várta, hogy kijön az ő pajtása, nekiadja majd a szép kövecskéket, akkor meggyógyul örömében. Hanem a nagyúri asszony benn, a konyha mellett levő szobában erősen zokogott, majd fuldokló-síró hangon kérte a doktort: — Mentse meg, odaadom minden vagyonomat, csak őt mentse meg! Mikor ezt meghallotta a mezitlábas, akkor felállott a garádicsról, nagy bátortalanul fellépett a második, harmadik fokra és elmerészkedett a tornácról benyíló ajtó küszöbéig. Ott lekuporodott és megint várt. Hirtelen felugrott, a kerekes kúthoz ment, a vályúból vizet merített a jobb tenyerével és megmosta az arcát, az ingeujjával megtörülközött. A libafürösztőben megmosogalta barna lábacskáit, aztán egyenesen az ajtónak nak tartott. Mintha valaki azt súgta volna neki, hogy most őt beeresztik mezítláb is a parádés szobába. Kijött a nagyúri asszony, kezénél fogva bevitte őt azokba a gyönyörű szobákba, melyek még a templomnál is cifrábbak voltak. Elvitte a hófehér ágyhoz, melyben feküdt a fehérarcú fiú. A kis mezítlábas megállott az ágy előtt, nem nézett a doktor urakra, a nagyúri asszonyra, az aranyrámás képekre, csak az ő kedves pajtására. Nem is szólott semmit, csak kirakta mind a vörös, mind a tarka kövecskéket a selyempaplanra. Halkan susogta: — Neked gyűjtöttem, Jóska!... És a szép fiúcska mosolyogni próbált, sírt is... örvendett is egy futó pillanatra. Szólott is, de csak enynyit: — Mamám... a bicskát neki... A nagyúri asszony a fiúcskának odaadta a csontnyelü bicskát. — Te, kedves fiú, ő adja ezt neked! A kis fiú megcsókolta az uriasszony kezét, aztán a bicskái, majd áhítatosan összefogta a kezét, mint ahogyan édesanyja tanította és olyan szép alázatosan állott ott, mintha imádkoznék. Imádkozott is. Elkísérte a lelke az ő kis pajtását fel, fel az égbe. * Mikor pedig a hófehér halott a fekete ravatalon feküdt érckoporsójában: eljöttek az írnak s az úriasszonyok. Keseregtek a harangok is mind. Sokat beszélt a pap az ártatlan angyalfiúról, énekelt a kántor. Valahol ott a kút kávája mellett kuporodva sírdogált a mezitlábas fiúcska, kire az édesanyja tiszta inget adott és a nyakára egy szinehagyott barna nyakravalót kötött. Nem látta őt senki a gyászoló urak és úriasszonyok közül, hanem az elköltözött pajtás odafent bizonyára látta. A kis pajtást pedig nem a temetőben temették el, hanem a nagy kertből kihasítottak egy részt, azt körülvették feketére festett faráccsal és ott hántolták fel a sírját. * A mezitlábas fiúcska mindennap bekéredzkedett a nagyúri asszonytól a sírdombos "kertbe. Azt mondta, hogy nem nyúl ott semmihez, csak Jóskát akarja meglátogatni. Meg is látogatta mindennap. Elővette bicskáját, azt a szép csontnyelűt és faragott, faragott, hogy a homlokáról is csurgóit az izzadtság. Ugyan mit faragott?... Húszszor is megvérezte a kezét, inig elkészült vele. Egy ügyefogyott sírkeresztet csinált. Cserébe a szép csontnyelü bicskáért. MI EZ? Mint a tányér, annyi csupán, Ha rátekintesz este s korán. Csakhogy nagyobb a tálnál is, Bármily nagyot találnál is. Olyan, mint a vándorlegény, örökké megy, halad szegény. Körben, körben fut az útja, Maga bizony nem is tudja. Szüksége nincs soha reád, S róla gyakran szól az imád. Vájjon mi ez? Tudod-e le? Ha nem, gondolkozz felette!
