Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-06-06 / 46. szám
»KOMÁROMI LAPOK« 9. oldal 1936. június 6. ASSZONYOKNAK. Ábránd és valóság. Az ifjú író mámorosán gyönyörködött első leközölt novellájában. Ült az íróasztalánál és nézte a tárcát. A tárca némán és unottan nézett viszsza rá. A fiatal szerző már nem is olvasta a novellát, mert kijött volna a könyökén. Csak nézte. Nézte és túllátott a sorokon, túl az egyszerűen berendezett albérleti szoba falain,— túl a háztetőkön és beton vázakon, — az ifjú író úgy érezte magát, mint egy távolbalátó készülék. Színes víziók jelentek meg előtte. — Látott egy gyönyörű arisztokrata hölgyet, amint kecsesen végigdől az ■aranybrokát huzatú recamieren, — a hölgy barackvirágszínű pongyolája lazán visszahull márványfehér karjairól, amint magasra emelve tartja az újságot és mohón olvassa a novellát. A fiatal novellista, első nyomtatásban megjelent elbeszélését. A pongyolás grófnő, — esetleg hercegnő, — olvas és közben mosolyog. Végtelenül tetszik neki a novella. Háromszor is megnézi az író nevét: — Fáy Péter Nagyon tehetséges! — suttogja nemesen ívelt eperajka. Szenzációsan tehetséges! Az új Jókai! — Nem! — az ifjú és ábrándozó novellista megrázta a fejét. — Nem! Annál modernebb. — Az új Gárdonyi! — Nem. — Annál urasabb. — Az új Rákosi! — Nem. — Annál szellemesebb. — Az új Dekobra! — Ez az. Ez stimmel. — Ez divatos, modern és nemzetközi tehetség. Szóval: — Az új De kobra! — suttogja a hercegnő és felvillanyozva ugrik a telefonhoz. Feltárcsázza tizenkét, — mondjuk, húsz főúri barátnőjét és lelkűkre köti: Olvassátok el az Esti Lap mai tárcáját. Ragyogóan jó! Fáy Péter írta. Az új Dekobra!... Újabb vízió tárul Péter szemei elé. Ünnepelt primadonna olvassa az Esti Lapot hátulról visszafelé. A kritikáknál kezdi; — Átfutja a híreket is: ki lett gazdagabb, ki lett szegényebb; a politikát unottan átlapozza. Megakad a szeme a tárcán. — Ach! Fáy Péter! — Uj név! — Lássuk csak! — Ünnepelt primadonna belemerül a novellába. — Már a bekezdésnél felkiált: Charmout! Bűbájos! Eredeti fiú ez az író! Ünnepelt primadonna csöpp rúzst mázol szét harmatos orcáin, — belibben többhengeres Rolls-Roycába és 90-cs sebességgel rohan az Esti Lap szerkesztőségébe: — Pá, főszerkesztők! Adják meg nekem gyorsan a Fáy Péter címét* vagy küldjék fel hozzám a fiút holnap négy és öt között, vele fogom íratni legközelebbi szerepemet! — Pá!... Péter annyira beleélte magát az ábrándozásba, hogy már ki is húzta az íróasztal balfiókját. Hat darab dráma, vígjáték, operett és vegyesfajú egyfelvonásos dohosodott benne. Választhat belőlük a művésznő! — porolta át minden eshetőségre számítva a kollekciót és be is fújta egy kis orgonakölnivel ... — Látott továbbá egy belvárosi fodrászüzletet, ahová betéved a Stúdió egyik rettegett lektora. Míg fehérkabátos mesterek rendezik fürtjeit, ő kézbeveszi az Esti Lapot. Természetesen a novellát kezdi olvasni. Homlokán a tetszés redője jelenik miejg s keze gépiesen nyúl a jegyzőkönyv és ceruza után. Beírja: Fáy Péter. — Fel fogjuk kérni, hogy tartson humoros csevegést a rádióban! — mormolja a lektor. — Éppen ez a fajta tehetség, akire tíz év óta hiába vár a Stúdió. — Igen! és elolvassa a novellát az Irodalmi Szemle főszerkesztője is, aki már tizenötször küldte vissza Péter kéziratait, — de most fejéhez kap és kopasz üstökét tépi: — Hol volt a szemem? Úristen! Hol volt az én híres irodalmi szimatom, mikor ezt a fiút elutasítottam!? A főszerkesztő kirohan a szerkesztői szobába és sajátkezüleg helyez el az ablaknál egy íróasztalt és egy párnázott karosszéket. Hegyezett ceruzát és töltőtollat készít elő és utasítja a titkárnőt: — Azonnal ajánlja fel ezt a helyet Fáy Péternek és szerződtesse le bármi áron!... — Ho-hó! De már ekkor valamennyi nevesebb újság valamennyiszerkesztője Péter tollforgató jobbkezéért eseng és Péter »zum Trutz« visszautasítja az Irodalmi Szemlét: — Eddig én nem kellettem neked, most te vagy az én szememben nulla! Ezek voltak Péter ábrándjai. Ezzel szemben a valóság ez volt: — A novellát elolvasta egy nyugdíjas kalauz, akinek egyéb dolga nem volt. Kötelességének tartotta, hogy ha már előfizet az újságra, ki is olvassa az ulolsó betűig. A novellát ugyanazzal az apatikus közönnyel olvasta, mint az apróhirdetéseket, vagy a tudományos rovatot. — No, nézd csak, mit ki nem találnak máM — volt az egyetlen megjegyzése, mikor nagy megkönnyebbüléssel befejezte... — Elolvasta egy férj, aki előző éjjel mutyiban lumpolt és emiatt haragban volt vele a neje őnagysága. Mivel haragban volt, nem szólt hozzá. (Megkukult! — a férj véleménye szerint.,) Hogy a gyerekek előtt ne legyen feltűnő a dolog, a férj magával vitte az ebédhez az újságot is és hogy némaságát leplezze, belemerült a tárcába. De csak imitálta a belemerülést, tulajdonképen nem olvasott el belőle egy szót se. Azt dudorászta magában, hogy .. .»az én rózsám vasutas, vasutas, vasutas «... és azon gondolkozott, hogyan is volt csak tovább ez a sláger? No. 3. Elolvasta egy vidéki titán,, akinek a novelláit még sohasem fogadta el az Esti Lap, — azzal a hivatkozással, hogy csak »beérkezett« írók írásait van módjában közölni, —nívója érdekében. Hah! — hördült fel a vidéki titán. — Fáy Péter? — Uj név?! — És leközölték a novelláját! — Hah! Nyomban leült és névtelen levelet írt az Esti Lapnak: »Ez a lap nívó, uraim?’ Névtelen senkik zagy vaságait kényszeríteni rá a gyanútlan és jóhiszemű olvasóközönségre?’ Hol vagyunk kérem, a sivatagban? Még egy ilyen novella és beszüntetem az előfizetést ! Egy felháborodott N. N.a No. 4. Elolvasta végül egy Kati nevezetű szakácsnő, akinek félkiló marhahúst csomagoltak az Esti Lap kérdéses hasábjába. A szakácsnő mielőtt feltette volna a marhahúst, keresztül könyökölt az asztalon és nekiesett a novellának. Sajnos, a vége le volt hasadva! Ebben a percben különben is kiszólt a Kati asszonya: Feltette már, Kati fiam, a leveshúst? — Igenis! — felelte Kati szemérmetlenül és hamar belenyomta a hátszint a fazékba. A novellával alágyujtott a húslevesnek, de még azért többször eszébe jutott a délelőtt folyamán: Ugyan mi lehetett a befejezése ennek a nyavalyás izének? GYERMEKEKNEK. Helyet Ábriskának. A beug Muki, le vele, lábát ide ne tegye! — rázta az öklét Kuncogi szomszéd a többiekkel együtt. Ábris meg felpattant az asztal tetejére. — Érdemes választó polgárok! — cincogta keményen. — Halljuk, halljuk! — zúgott a kiváncsi tömeg s hegyezte mindenik a fülét. Ábris nagyot köszörült a torkán s tovább folytatta: — Sajton él az egér, ha van a kamrában — tartja a közmondás, s ha visszatekintünk a dicső ©gérmultba, láthatjuk, hogy őseink is azon kövéredtek. — Én azt hiszem — tisztelt polgártársak — hogy helyes úton járunk, ha apáink nyomdokait követjük. Ifjú koromban sokat foglalkoztam a sajttal s nem egyszer kockáztattam érte zsenge életemet. De mióta külországot jártam s megkóstoltam Eidám piroshéjú sajtját, azóta az egérélet legmagasztosabb céljának egyes-egyedül a sajtrágást tartom. — Szép, nagy, kerek, édesízű, pocakos sajtot rágni — tisztelt választó polgárok ccc... ccc ... csettintett a nyelvével Ábris — az élet teteje, az élet Csimborasszója. (Úgy van, úgy van! Ez a mi egerünk! Élénk helyeslés minden oldalon.) — Ha mellém álltok élesre köszörült fogakkal, én lehetővé teszem, hogy erre a Csimborasszóra mindnyájan feljussatok. — Meg fogom szervezni a Sajtkilla ló Irodákat s a kamrákban található egész sajtmennyiséget nyilvántartásba vétetem és mindenkori szükségleteikhez mérten az utolsó morzsáig néktek juttatom. — Éljen a sajt! Éljen az azt rágcsáló derék Cincogó nemzetség! — fejezte be nagy lendülettel ékes programmbeszédét Ábris. — Éljen a mi szeretett képviselőnk! — kiabálta a jeles gyülekezet 3 olyan melegen ölelgették jobbrólbalról, hogy majd agyonszorították lelkesedésükben. — Jól kivágtad a rezet öcsém, — düllesztette a mellét Pocok tanító úr. — Nem hiába nyüttem el rajtad annyi mogyorófapálcát. Azt mondom, megérte. Derék legény vált belőled, fiam — veregette meg az Ábris vállát. — Hej, Dávid! Még egy üveggel a javából, mert vigadni akarok! — kurjantott az öreg. — Hozom, kremássan, hozom! — sürített Maus uram a kottyantós üveggel. Pocok úr meg tovább parancsolt: — Száz szál gyertyát izibe! Te meg more gyere ide! — intett a cigánynak s nékieresztette a hangját. Véle fújták a többiek is, hogy: Hej, aki mindig sajtot eszik, Cin-cin-cin, Az folyton csak kövércdik, Cin-cin-cin. De, akik rákap a cukorra, Sej, annak megnyúlik az orra Cin-cin-cin. — Nyúlik bizony a kigyelmedé, vén fogatlan salabakter! — ugrott be a kocsmaajtón Muki, mert odacsalta őt is a muzsika. — Tudom már, honnan fúj a szél. Mivel kigyelmed nem tudja megrágni a cukrot, hát most pocskondiázza. — Lassan a tesLlcl ecsém, — szökkent mellé Ábris — öreg egérrel tisztességgel beszélj! — Úgy beszélek, ahogy akarok. Te sajtkukac! — hetvenkedett a másik s közelebb jött egy lépéssel. Szikrázó szemmel nézték, méregették egymást. Olyanok voltak, mint két berzenkedő kakas a szemétdombon. — Mit mondtál, te cukorpusztító? — ordított rá ábris. — Lódulj innen, mert a füledre lépek, s hirtelen derékon kapta Mukit s nagyot lódított rajta, de az se hagyta magát. Lihegtek, fújtak, úgy forogtak egymás körül, akár a motolla. A komák a falhoz lapulva lesték, hogy mi lesz; a cigányok meg usgyé — ijedtükben felszöktek a búbos tetejére. Ott reszkettek, mint a nyárfalevél. — Nyissátok ki az ajtót! — rikkantott Ábris. Azzal megmarkolta Muki katufrékját s kiheppentetle rajta. Az meg repült, mint akinek szárnya nőtt s olyat puffant, akár egy krumplis-zsák, mikor földet ért az árva. Majd hirtelen felugrott s körülnézett. Le se porolta a nadrágja hátulját, csak loholt hazafelé veresre gyűlt képpel. Szörnyen restelte a dolgot, hogy őt, a híres verekedő Cickányt csakúgy egyszerűen kidobják az ajtón. — Nem, — ezt nem viszed el szárazon! Megállj, lesz még szentjánoskenyér ,jön még Ábris rád is dér! — rázta az öklét a kocsmaajtó felé. Olt most újra zengett a muzsika, úgy látszik, lemásztak a morék a búbos tetejéről. De muki nem hallott abból semmit. Hosszúra-nyult orral baktatott haza a sötét Szalonna-uccába. * A programm beszédet követő napon Ábris Ígéretéhez híven, megszervezte a sajtkutató irodát s a hivatalban lázasan folyt a munka. Százával széledtek széjjel a környéken a megbízható egérhonfiak, hogy beosonva a kamrák sötét zugába, kiszimatolják az ott rejtőző sajtot. Á'm az első napon nem jártak valami rózsás eredménnyel. Hiúba lótottfutott a társaság, egy morzsányi sajt nem sok, bizony annyit sem találtak. Ábris olyan arccal rótta az iroda padlóját, mint aki tücsköt nyelt. — Hm-hm, nyomasztó a gazdasági helyzet, — sóhajtott s folyton az ajtót leste, hátha jobb hírrel kopogtat valaki. Egy reggel aztán, ajtóstól rontott be hozzá Kuncogó koma: — Képviselő úr!... Jaj, képviselő úr! — lelkendezett, — akkora sajtot leltünk, mint a teli holdválág. De többet nem tudott szólni, úgy elfulladt a nagy gyönyörűségtől, rótt mellé Ábris, —aztán merre, hol? Bökje már ki szomszéd! — A sarki boltos polcán — lihegte Kuncogó. — ■ De meg se bírtuk moccantam, pedig egynéhányan nékiveselkedlünk — törülgette felhevült orcáját. Mintha csak fülön csípte volna a szerencsét Kuncogó uram, attól kezdve egymásután jöttek-tódultak jobbnáljobb hírrel a komák. Csakúgy csapkodta a markát örömében Ábris. A szorgalmas Írnokok meg csámcsogó szájjal pingálták nagy térképekbe a sok kisebb-nagyobb sajtot. Hamarosan megalakult a sajt^elgurító-bizottiság a Kuncogó vezetése alatt elindultak, hogy elszállítsák a boltból a kiszimatolt óriási sajtot. Sötét éjszaka osontak, óvatosan, vigyázva, nagy göngyöleg kötelekkel felszerelve, a kalandos útra. Egy lélek sem kószált az uccán. A hold a felhők között bujkált, csak egy cirmos szeme parázslód a ház tetején. Ez kissé meghökkentette a bizottság tagjait, de hirtelen halál tmegvető bátorsággal besurrantak a küszöb alatti lyukon a boltba. Ebben a pillanatban előbukkant a holdvilág s jmintha csak segíteni akart volna nekik, bekukkantott a bolt ablakán a kerekképű sajtra. Egyszeribe olyan ragyogó világosság támadt, hogy a legapróbb mogyorószemet is meglehetett látni. Ebben a pillanatban észrevették az egerek, hogy a háztetőn lévő macska sompolyog utánuk és hogy az életüket megmentsék, úgy széjjel szaladtak, élükön Ábrissal, a képviselővel, hogy talán még ma is szaladnak. Hirdetéseket jutányos áron felvesz lapunk kiadóhivatala.
