Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-05-23 / 42. szám
1936. május 23. »KOMAHOMI LAPUK« 9. oldal ASSZONYOKNAK. Hullámvonal. Amikor a csinos fiatal dáma bridgeparti végén óriási retiküljéből előkotorja apró erszényét és a lezajlott apró szórakozás váltságdíjául közönyt mímelő kényszermosollyal óriási összeget fizet le, — partnerei, kárörömet leplező hamis vigasztalással így szólnak hozzá: nem is illenék, hogy ilyen szép asszonynak szerencséje legyen a kártyában! Vágj’ tréfába öltöztetett gyanúsítással ilyképpen kötekednek: nan — az a fess barna monoklis, akivel múltkor láttunk a zserbónál, nagyon is gondol rád! Ha véletlenül jelen vagyok az ilyen vereségnél, titokban, őszinte részvéttel szorítom meg a vesztes kezét és odasúgok neki: nem baj, ez is lezajzik, holnap majd felhív a nagy Illető, akkor majd visszajön vele együtt a pénzed is és egyszerre minden jó lesz, — ígérem! Honnan tudod? kérdi a kis rajtakapott, reménykedő hangon. Hullámvonal, — mondom én, értelmes dodonai fogalmazásban és sietve odébb állok, mielőtt kiderülne, hogy misztikus látnoki képességeim nem egyéb, mint józan megfigyelés. Jóslataim nem látják a jövőt, hanem a múltat nézik és előérzeteim egyszerűen régi tapasztalatokra épülnek. Mert nem igaz ■— úgy-e hölgyeim, nem igaz? — uraim, maguk úgy se vallanák be! — hogy a végzet igazságos mérlege egyensúlyban tartja pluszt és a mínuszt és pontosan adagolt beosztás a harmónia csendes vizein ringatja életünk sajkáját. Épp ellenkezőleg! Fékezhetetlen hullámok dobálnak ide-oda bennünket, a tehetetleneket. Néha felkapnak a magasba és amíg a hullámhegy tetején vagyunk, büszkén nézhetünk fel a nap sugaraiba, nézhetünk le a távoli örvény mélyébe, tág horizont integet felénk és kézzelfoghatóvá válnak a végtelen lehetőségei. Amikor a nálunknál hatalmasabb erő a hullámvölgy legaljára sodor, elborul a világ körülöttünk, nem látunk mást, mint áthatlan falat, elzárt reményt, elérhetetlen szabadságot, a helyzet foglyai vagyunk ós a körülöttünk sűrűsödő szürkeség börtönében nem látjuk az utat újabb világosság felé. Ez az én hullámvonal-elméletem. De ne legyünk tragikusak. Ez a kormányozhatatlan fel-és lesiklás valódi, hétköznapi életünkben nem jelent sem nagy boldogságot, sem végzetes csapást. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy szabálytalan időtartalommal, de szabályos törvényszerűséggel váltakoznak a jó és rossz korszakok körülöttünk és bennünk. Néha egy napig tart a ciklus, néha egy évig, de azon belül kézenfogva, megbonthatatlan láncban sorakoznak a különböző jellegű, de egyértelmű események. Tekintsük meg közelebbről, hogy is van ez mindenféle korú és rendű egyéneknél. Kezdem — szerényen — magamon. Felkelek és látom, hogy esik az cső, pedig millió utam van délelőtt. Leülök teámhoz, amely túl fekete lett, mert egy hosszú, hangos telefonbeszélgetés hereiében lemondott délutánra kedvenc bridge-partnerem — rekedtség miatt. Feljavítom rummal teámat, amelynek savanyúsága pillanatokon belül elárulja, hogy szobalányom elmúlt este összeveszett vőlegény-jelöltjével. Ezért úgy elvesztette a fejét, hogy tévedésből ecetet töltött a rumosüvegbe. Enyhén szidom össze, mert sajnálom őt — de eléggé ahhoz, hogy rémületében a frissen mosott flakont a friss rummal együtt földhözcsapja. Mivel szegénynek (nem a szobalánynak, hanem a kristálynak!) ezüst foglalatja van, előre tudom, hogy pótolhatatlan. »Legjobb hangulatban iszom meg az immár kihűlt fekete és rumtalan löttyöt, közben három kellemetlen hírt olvasok az újságban. Ha volna eszem, nem kezdenék bele ma semmibe — de nincs. Elindulok tehát kommissziózni és sorba tudóim meg, hogy a fréz düftin elfogyott, a aranylamé mind zöldes, a megrendelt cipőm túlsötét és oldalt eláll, a kalapom nincs készen, veszek egy kesztyűt, melyről otthon derül ki, hogy helyenként felrepedt a varrás és ráadásul észreveszem, hogy a töltőtollam, lelkem jobbik része és írói tehetségem (ha van!) alapköve kiesett a táskámból. Hogy most mit csinálok? — Isten bizony, ceruzával írok, mert reménykedem, hogy a hullámvonal tetején ismét megtalálom ősrégi, drága Watermanomat. Ebédnél közölnek velem két konfúzus telefonüzenetet, amelyekből súlyos komplikációk lehetnek, egyidejűleg kislányom szemérmes mosollyal mutatja be új szoknyáját, amely érthetetlen módon, de legláthatóbb helyen elhasadt. Most már megadással várom a további fejleményeket. Nem lep meg, ha vesztek az amúgy is unalmas bridge-partin és ha este váratlan vendéggel fogadnak otthon, amikor pont ezen a napon akartam spórolni az igen szerény vacsorán. Folytassam? Minek! Mindenki tudja, hogy ha törési korszak üt be egy házba,( legalább három értéktárgy követ el öngyilkosságot egymásután: mert ki hallotta már a bejelentést, hogy eltörtem egy tányért? A helyes fogalmazás ez: kezemben maradt a fele, vagy leugrott a mosogatóról. Én már türelmetlenül várom, ha egy baleseten túlestem, a másik kettőt és hálaimát rebegek, ha pár koronás átlaggal megúszom. Mindenki tudja, hogy ha lemondási periódus van, eltolja a varrónő a ruhapróbát, nem küldi a könyvkötő megígért dátumra az ajándéknak szánt könyvet, megbetegszik a társaság fővendége, nem jön a várvavárt pénzes postás, elmegy a villamos az orrom előtt és elkerüli az álom gondterhes agyamat. Jó napon mindez megfordítva van, minden sikerül, minden simán megy és szinte el se hiszem, hogy néha milyen nehéz az élet. . Hány szorgalmas diáklánytól hallom: tegnap remekül ment a tanulás, tíz oldal disszertációt írtam csodakönynyen és képzelje, Kaszanandra néni, este felhitt a Feri és voltam a Bellevueben táncolni, először az aranyszandálomban, isteni volt és rém tetszett neki az új ruhám; ma nem is félek a szigorlattól és Prof oly cuki volt, úgy biztatott... Ugyanez a gyerek esetleg már holnap fekete kétségbeesésében vergődik: nem megy be egy szó se a fejembe, meg fogok bukni, senki se törődik velem, utálok a tükörbe nézni... Pedig semmi sem történt, csak ő siklott le a hullámvonal aljára. És ti, akik hivatalba jártok, miért unatkoztok oly szörnyen ma, pedig tegnap még egész vicces volt angolul levelezni és miért csillog a főnök szeme egyszerre oly rideg szigorral, pedig nemrég még megdicsért és szomszédotok miért oly irigy hirtelen, pedig máskor hű társatok volt? Mert vagy minden jó, vagy minder rossz. Mintha csak telefonon érintkeznének egymással a kalaposnő, a bridgekártya ós az udvarló, a villamos, a főnök és a virágváza, az időjárás, a postás és hangulatunk. Mi nem látjuk, csak érezzük, ők nem tudják, de megteszik, hogy engedelmesen sorakoznak a hullámvonal mentén és siklanak fel és le, javunkra vagy kárunkra és sodornak bennünket életünk tengerén egy felsőbb hatalom parancsa szerint. Ezért a legjobb kívánság, amit a közelgő pünkösd felé küldhetünk, az, hogy emeljen bennünket egyenként és összesen, kicsiben és nagyban, kedyező hullámainak legszebb magaslatára és lehetőleg kíméljen meg a reménytelen mélység szomorú örvényétől. Mikádó a vásárcsarnokban. Mikádó nyuszi télvíz idején a nagyvárosban kereste megélhetését. Sok mindennel megpróbálkozott, de valami nagy sikere semmiféle mesterségben nem volt és a baj a nyomába szegődött. Eredeti foglalkozását: a festést, mázolást, már rég elhagyta, sőt nagy nyomorában a bögréit és ecseteit is eladogatta, amikor egy szép napon levelet kapott apjától. A levelet egy öreg varjú hozta be, s amikor Mikádó meglátta a varjút, tüstént megvakarta a jobbfüle tövét. — Teringettét, ez a postás rossz hírt hoz. Nem tévedett, a levélben ez állt. »Drága fiam! Benned van egyetlen reményünk, msrt már utolsó ákáclevelünk is elfogyott és a pénzt isamit küldtél, föléltük utolsó garasig. Az erdőben cudar az állapot, mert ami ehető kéreg fákon, bokrokon van, azt az őzek és szarvasok eszik el előlünk, a vaddisznók meg feltúrnak minden ehető morzsalékot s mi már csak a talpunkat nyalogatjuk. Azonkívül két testvérkéd.is póruljárt, mert nagy éhségükben messzire tévedtek és belekerültek a vadászok hajtásába. Mire e levelemet megkapod, az ő gerincüket már szalonnával spékelik valamelyik nagyvárosi konyhán, egyéb részeiket meg paprikássá aprítják. Anyukád itt sír mellettem és azt imádkozza, hogy bár akadna annak a torkán a falat, aki az ő fiaiból lakmározik... Most már tizenhármán ülünk délben az üres asztal körül, s jóllehet, nem vagyok* babonás, de nem szeretem ezt a számot. Egyébként Róka adóvégrehajtó úr is itt cirkál a környéken, hogy tél van, nem lehet azt kívánni, hogy üssön belé a sistergős istennyila! De azért mégis ezt kívánjuk neki... Nem tudom, hogy megy sorod, drága fiam, de ha lehet, küldj valamit. Úgy olvastam a »Nyuszihíradó«-ban, hogy a pesti vásárcsarnokokban és a piacokon rengeteg hulladéklevél akad..« Mikádó nyomban a fejére ütött s abbahagyta az apai levél olvasását. — Teremtúgyse! Hogy ez nem jutott az eszembe! — és rohanni kezdett a város felé. — Hé! — károgta utána a varjú — hát mit üzensz? — Majd küldök! Csak várj türelemmel — makogta vissza Mikádó. Futott, futott, de nem tudta hirtelenében, merre is van valamelyik vásárcsarnok, azért, ahogy az első rendőrt meglátta, odament és útbaigazítást kért tőle. A rendőr jól megnézte. — Mondd csak, fiam, nem te voltál az a biciklista, aki a napokban a Köröndnél szabálytalanul közlekedett? Mi? j — Én, biztos úr? — és Mikádó olyan ártatlan pofát vágott, amilyen csak telt tőle, pedig ő volt az a huncut. — No, no, annak is ilyen hosszú füle volt! — jegyezte meg a biztos úr. — Ebédeket cipeltél vagy négy ételtartóban, s amikor »tilos« jelzés volt, át vágtál egy autó előtt... Hej, nem felejtettem el a képesfeledet, koma! — s fülön akarta csípni Mikádót. De Mikádónak is volt magához való esze, gyorsan hátracsapta a fülét, s azzal, mint a szél, keresztül a biztos úr két nagy csizmája közt, nekiszaladt a világnak. Most próbálja csak megfogni valaki! Nem is fogták meg. — Hej, a nemjóját ennek a világnak, — gondolta magában — még dutyiba zárnak, mielőtt jó szüleimnek és testvérkéimnek küldhetnék valamit. De ebből aztán nem lesz semmi! Az egyik villamosmegállónál vastag néni cipekedett a batyuival. — Segíthetek talán? — kérdezte Mikádó udvariasan. — Jól van, lelkem, de én a csarnokba igyekszem. Elbírod addig? — El én, néni! — s már a hátára is vette az egyik batyut, egy garabolyt meg a kezébe. Nem sokáig vitte, prüsszentenie kellett, mert olyan jó szagok áradtak a garabolyból. Persze, krumpli volt benne, meg kelkáposzta. Nem is állta sokáig Mikádó, megkóstolt egy faláskát ebből is, abból is, mert maga is éhes volt bizony. A kofanéni észrevette, hogy Mikádó orra egyre mozog. — Mit csinálsz, hé? — Csak nem eszed meg, ami a kosárban van? — Dehogy is! — szabadkozott Mikádó. — Azért tetszik ezt gondolni, mert mozog az orrom? Á, családi örökség ez nálunk. A mi famíliánkban mindenki örökké mozgatja az orrát... — No, szép család lehettek! — dörmögte a kofanéni. — Bizony szép! Apám épp ma írta, hogy már csak tizenegy öcsém van, kettő a napokban... izé... elhúnyt. — Elhúnyt? S egyszerre kettő? Hát mi van nálatok, tán kolera? — Lehet. Nem olvastam végig az apáht levelét — s már szedte is elő, hogy megmutassa a kofának. De a kofa rettentően megijedt. — Erigy azzal a kolerás levéllel! Még megfertőzöd az egész holmimat, aztán elkobozzák! Jaj, de szerencsétlen vagyok, hogy ennyi egészséges ember közül pont ezt a nyavalyást választottam ki!... Úristen, ha megtudják! ... Add ide tüstént azt a garabolyt, aztán takarodj! — kiáltotta, és már feléje nyúlt. De meggondolta magát. — Különben üsse part, maradjon csak nálad a garaboly, hiszen lehet, hogy azt már meg is fertőzted, de a batyumat elviszem és sose lássalak többé! — s azzal lekapta Mikádó hátáról a batyut. Nem voltak már messzire a csarnoktól s Mikádó csak azt várta, hogy a kofanéni elfüstölögjön, nyomban az ajtó mellé állt. — Nem tetszik egy kis olcsó kelkáposzta? Egy kis finom krumpli? — Hogy adod? — kérdezte egy bácsi. S ott nyomban vásárt csaptak, mert Mikádó még a garabolyt is áruba bocsátotta. Aztán kiállt a térre s éleset fütyült. A varjú, mivel nyomon követte Mikádó útját a városban, egy-kettőre megjelent. — Itt a pénz, vidd haza szüleimnek — mondta a varjúnak. — Aztán gyere be néhány nap múlva, akkor talán már többet is adhatok. Azzal bement a csarnokba, hogy kitanulmányozza a helyzetet. Közben a hulladékokból csakugyan jóllakott. — Hejnye, ha valahol ügyesen elbújhatok, akkor ingyen szállásom is lesz, meg kosztom is — gondolta. — Nappal meg majd csak akad valami munka. És estére egy tojáskereskedő szalmával bélelt ládájában aludt el. KOMÁROMI KOMÁROMI KOMAROMI KOMÁROMI KOMAROMI KOMÁROMI KOMÁROMI I KOMÁROMI KOMAROMI KOMÁROMI LAPOK KOMA] LAPOK1 ÍOLVASD • elterjeszd LAPOK/ LAPOK lapok FIZESD ELŐ LAPOK ■ i LAPOK KOMA|
