Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-05-16 / 40. szám

1936. május 16.

• KOMAROMI L AJTÓK«

9 oidal

ASSZONYOKNAK.

A meg nem értett

A' meg nem értett asszony régi ismerőse az irodalomnak és a való életnek. Könnyes, busuló alakja köré ragyogó költői gondolatok, hatásos színpadi beállítások kerültek, a való életben pedig övé volt a részvét, a sajnálkozás, az érdeklődés. S nem ritkán a csábítás olyanok részéről, •nagy lobogással ígérgették, hogy — megértik őt.

Különösen a múlt század utolsó évtizedeiben hemzsegett ez a költőket és egyéb érzékeny szíveket megihlető típus. Talán a XIX. század termelte ki őket?

Nem. Mindig voltak és valószínűleg mindig lesznek. A valakit meg nem értés nem egyes korok árnyoldala. Nem kórtünet. Nem faji, éghajlati, kulturális jelenség. Még csak nem is egyes nemre szorítkozó hiány. Általános hiba és a szenvedő alanyok nemcsak a nők közül kerülnek ki.

Legalább annyi meg nem értett férfi szenved a világban, mint ahány meg nem értett nő. A különbség csak az, hogy a női egyéniség könnyebben, észrevehetőbben tükrözi a szenvedés!. Hogy úgy mondjuk: kirakatba teszi szive bánatát. Kötött, passzív élete — a régebbi évtizedek asszonyainál különösen — az életküzdelmektől távol álló útja igen alkalmas volt, hogy a meg nem értés miatt keletkezett fájó érzelmek, állandó levert kedélyhangulat feltűnjön a kívülállónak. A sok szabad óra alatt aztán mesebelien nagyra nőhetett az elkeseredés, a meg nem értés okozta fájdalom.

Ezzel ellentétben a harcra, a kenyérkeresetre nevelt férfi, a meg nem értés miatt rázúduló gyötrődést már a fizikai idő hiánya miatt sem vihette piacra. Ez a fájdalom olyan volt benne, mint a fa gyökerén rágódó féreg. Mélyen, eltakartan emésztette és csak az tudhatott róla, aki nagy emberismerő volt és röntgenszemeivel belátott a szív, a lélek rejtett mélységeibe, Szomorú emberi sors, hogy ilyen szívig látó tekintetek soha sem azoknak a képességei, akiktől a megértést várják a meg nem értettek.

Hogy melyik szenvedett és szenved többet, aki kimutatja, vagy aki eltakarja a bánatát? Ez olyan kérdés, amelyre minden esetre szóló feleletet nem lehet adni. Amint arra is hiába kérne bárki is választ, hogy ki részvétre érdemesebb: a meg nem értett nő, vagy a meg nem értett férfi? Erőszakolt skatulyázás, az embereket női vagy férfi mivoltuk szerint beosztani. Az szenved többet — függetlenül faji, nemi és értelmi nívóbeli hovatartozandóságától — aki kevésbé teherbíró. A lelki teherbírás pedig idegek és érzékenység kérdése.

De nem is az fontos, hogy eldöntsük, ki érdemel nagyobb szánalmat, hanem inkább az, hogy hogyan tehetjük a meg nem értett embereket megértettekké.

A meg nem értett férfiak ügyében ugyan hol beszélhetnénk jobb helyen, mint a nők előtt? Ők azok, akik a meg nem értett, férfi boldogtalanságát megértésükkel el tudják oszlatni és ezzel őket boldogtalanból boldoggá tudják változtatni.

Mint minden dologban, it' is első és legfontosabb a jóakarat. A jóakaró igyekezet, hogy a »másik szemével nézzük a dolgokat, az életet, az egyes törekvéseket, célokat. Mert a magunk szemével és eszével sok olyan dolgot láthatunk hiábavalónak és feleslegesnek, esetleg rossznak, amelyért a hozzánk kapcsolt élettárs talán egészéletét tette léi. De ne mondjunk ilyen nagyot. Ne az egész életet állítsuk tétnek. Elég, ha sóvárgott időtöltéseket, ha különös, de kárt nem okozó. mindössze furcsa szokásokat bélyegzőnk meg, szólunk le vagy tiltunk el. Sorsdöntő dolgok és aprólékos kis örömök egyformán fontosak lehetnek és egyformán megütközést válthatnak ki abból, akinek hozzájuk való ragaszkodását nem tudjuk vagy nem akarjuk megérteni.

Egy művész élettárstól azt kívánni, hogy mondjon le a szereplésről, sikerről, csillogásról, azért, mert szerelmet adunk neki cserébe, épp oly helytelen, mint egv orvosférjtől azt kívánni, hogy ne a beteghez menjen, ahova hívták, hanem velünk, aki a felesége vagyunk; vagy egy hadvezértől, hogy hagyja abba a háborút és jöjjön haza, inert unjuk az egyedüllétet. Életcél, hivatás, eredményelérés mind olyan vonzóerők, amelynek mágnese egy életen át fogva tartja, azaz fogva tarthatja az embereket. Természetes dolog, hogy olyan irányban igyekezünk, amely felé belülről hajtó erő késztet bennünket, vagy amely külső hatalmas vonzásával húz maga felé. Nem ritka eset, amikor a kívülről ható erők és a belülről áradó erők együttesen viszik az embert. Ilyen vonzástól, vagy belső erőktől, vágyaktól cselekvésre lendült ember és célja közé állni, célját vagy cselekvését leszólni, miatta jeleneteket rendezni — meg nem értés. S mindegy, hogy arról van szó csupán, hogy valaki szei-et papucsban és házikabátban az asztalhoz ülni, vagy arról, hogy valaki nagy öszszegeket ad porcellánokért, festményekért, ritka könyvekért vagy úgy élet csak az élet számára, ha kutya van a háznál, vagy pedig, ha a felesége nem avatkozik még kérdésekkel sem a hivatali dolgokba. Komoly ügyekben és apró dolgokban egyformán nehéz a megértés. Ha megvan, akkor békés, zavartalan a két ember közötti élet; ha hiányzik, igazi földi pokol az együttélés. A zavarok kezdődnek szóváltással, leszólással és nem ritkán végződnek — elválással. A meg nem értett fél, ha kevés türelemmel rendelkezik, vagy nem bírja a rossz hangulatokat, a kétféle nézettől izzó otthoni légkört, fut kellemetlenségeinek, szenvedésének helyétől és személyétől. S ha valaha csalhatatlan erők kinyomozzák a gyilkosságok okát, nagyon sok olyan esetre fognak bukkanni, ahol a revolvert, kardot vagy tőrt a meg nem értés feletti elkeseredés vág}' harag adta annak a szerencsétlennek a kezébe, aki ú,gy akart nyugalomhoz jutni, hogy háborgatóját kiirtotta, némává tette.

III. Mohamedről jegyezte fel a történelem, hogy mikor hadat akart vezetni Magyarországba, az anyja azon volt, hogy a sereg vezetéséről lebeszélje. Mikor nem ért célt, rávette a hárem legszebb odaliszkjét, a szultán kedvencét, hogy igyekezzék otthonmaradásra bírni a szultánt. A szép odaliszk meg is próbálkozott a lebeszéléssel, de vesztére. A harcias szultán dühében, hogy nem akarják győzelemszomjúságát, harci kedvét megérteni, saját kezeivel megfojtotta a szép odaliszkot.

A múlt század asszonyai meg nem értésüket könnyekkel áztatták, sorvadoztak és keseregtek. Minden korok meg nem értett férfiai igyekeztek az őket meg nem értő nőktől szabadulni. S olyanokat keresni, akik értéknek látják azt, ami után ők futnak, szépnek látják, amit ők szépnek látnak és örülnek annak, aminek ők örülnek.

Megértés! Nem az, hogy úgy tegyünk, ahogyan a másik cselekszik, hanem megengedjük, hogy kedve szerint cselekedjék. Higyjük, hogy céljai, vágyai, módjai az ő egyéniségének a legmegfelelőbbek és helyesen tesz, amikor azok felé és úgy megy, ahogyan teszi.

Megérteni, hogy ami az egyiknek nem tetszik, a másiknak elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy kedve szerint éljen.

Cseresznyevirág.

Élt egyszer Kínában, a zöld vizű Hoang-ho mentén egy selyemkereskedő. Lien-csu-nak hívták, egyetlen leányát meg Cseresznyevirágnak.

Jómódú, gazdag ember volt Lienes u; volt neki díszes bambusz házikója, tömérdek rizsföldje és annyi arany Tael egy kis Fűlikában, hogy szinte számát se Ludta. De minden kincsénél jobban szerette gyermekét s mióta felesége meghalt, úgy őrizte a halványarcú Cseresznyevirágot — mint a két szeme világát.

Egy napon így szólt hozzá:

— Ide hallgass leánykám. Nekem a városba kell mennem portékával s mivel nincs telihold, csak reggelre fordulhatok vissza. Addig ki ne mer j menni a házból. Zárd be jól az ajtót s bárki zörgetne, a világért ki ne nyisd, nehogy Csing, Cseng és Csöng beosonj anak raj ta.

— Jaj apácskám, ki az a furcsa nevű három idegen? — kérdezte ijedten Cseresznyevirág s milyen nagyra csak tudta, olyanra nyitotta ferde széni ecskéit.

— Sohase hallottál róluk? Három gonosz manó, akik megszokták büntetni a szófogadatlan gyermeket — felelte a tiszteletreméltó Lien-csu s nagy halom zizegő selymével kifordult a gyékény küszöbön.

A kislány úgy tett, ahogy az apja parancsolta. Bezárta gondosan az ajtót, majd kimért egy garmada rizst, hogy lisztté őrölje unalmában.

Dong-bung... — bongott a rizstörő mozsár, de Cseresznyevirág hamarosan ráunt a munkára. Kinézett az ablakon. Még ragyogott a nap s a kis kert olyan szép volt, mint a göngyöleg virágos selyem, amivel Liencsu igyekezett a város felé.

— Csak éppen a kapuig megyek — alkudozott a leikével a kislány. — hisz abból nem történhetik semmi baj. — Óvatosan kinyitotta az ajtót és surr, — már kint is volt a kertben.

— Óh itt sokkal jobb, mint a sötét szobában s még hozzá egyetlen manót se látok - nézett körül boldogan Cseresznyevirág. A kis patak kacagva futott el mellette s az ágon egy madárka énekelt olyan édesen, mintha a Kötő ezüst húrjait pengette volna valaki.

— A patakon túl nyílnak a legszebb virágok s én úgy szeretnék bokrétát kötni. Pár lépés az egész és csak a hídon kell átszaladnom, igazán nem fenyegethet semmi veszély. — Azzal klipp-klapp ... — facipői már a görbehátú bambusz híd közepén kopogtak.

Ezt várta csak Csing, a gonosz kis manó. Megragadta a jávorfából való gyönyörű cipőket s jaj, szegény Cseresznyevirág moccanni se bírt. Egy darabig még vesződött véliik, végül is kilépeti a makrancos cipőkből s mezítláb futott a rétig. Tarka selyem öve, mint egy nagy pillangó szálldosott utána.

Több se kellett Csengnek, mert ő is nagyon haragudott az engedetlen lányra s kezdte tépázni, szaggatni derekáról a drága hímes selymet.

— Mekkora szél támadt — fogta össze kimonóját Cseresznyevirág, de bizony az cafatokra szakadt a testén.

A nap már a folyóba zuhant s a hold sarlója ezüst cérnán lógott a bambusz híd fölött, mire hazafelé indult. Egy fehértörzsű nyírfánál leste Csöng, a harmadik manó s rákiáltott:

— Engedetlen gyermek vagy, tudod-e? — s kikapta kezéből kis cifra legyezőjét.

Most jutott már eszébe a szigorú

parancs, hogy ki ne merjen menni a házból s futott szegényke árkonbokron hazafelé. Otthon magára zárta az ajtót s nagy szepegve várta az apját.

Alig kelt fel a nap, valaki kopogott odakint.

— Ki az? — kérdezte félénken a kislány.

— Én vagyok, Tien-cse, a császár, ajándékot hoztam neked.

— Csak az édesapámnak, Licncsunak nyithatok ajtót.

— No, akkor csak nyissad gyorsan, mert én vagyok, — kiáltott Lien-csu s boldogan zárta keblére Cseresznyevirágot. — Látom, szófogadó leányka voltál. Szedd elő szép hímes kimonódat, meg a két faragott jávorfa topánkét, mert holnap a városba viszlek, hogy megjutalmazzalak. No, siess kis bogárkám. De aranyvirágos legyeződet se felejtsd ám itthon — nógatta Liencsu a lányát.

Cseresznyevirág eltűnt a gyékényfüggönyök mögött s egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Sírt-rítt keservesen. Honnan vegye elő a sok drágalálos holmit? S ha bevallja apjának, hogy engedetlen volt, nagyon megszomorítja a szívét.

Még akkor is pergett a könnye, mint á gyöngyszem, mikor asápadtarcú hajnal benézett hozzá az ablakon. Korán talpon volt s szomorúan tett-veit a szobában. Ficánkoló halacskáit etette éppen, mikor megszólalt az egyik aranytestű jószág:

— Én tudom a bajodat Cseresznyevirág s jószívvel segítek rajtad. Délig meg keli fognod a három kis manót — fecsegett tovább a halacska s kitátotta csöppnyi száját, mintha cl akarta volna őket nyelni.

— De hogy fogjam meg? — tördelte a kezét Cseresznyevirág.

— Ide hallgass. Tölts égy nagy

bödönbe mézet s tedd ki a szoba közepére. Meglásd, hamarosan rátalálnak, mert nagyon falánk teremtés mind a három s akkor fülön csípheted őket.

Úgy is tett 'Cseresznyevirág. Színtiszta mézzel megtöltött egy jókora edényt s maga meg elbújt a gyékény függöny mögé.

Nem kellett sokáig várnia, mert egyszeribe előbujt Csing, Cseng és Csöng, a három jómadár s kezdték nyalni, habzsolni az aranyszínű mézel. A kislány nem tétovázott soká, hanem hirtelen rájukcsapta a bődön tetejét.

Hej, sivalkodtak a manók. Döfölték, rúgták az edény oldalát s olyan éktelen zenebonát csaplak, hogy attól félt Cseresznyevirág, felébred rá az apja.

— Ha visszaadjátok a holmimat, akkor felnyitom az edényt és világgá mehettek. No, rajta, hadd lássam — biztatta őket. S hát abban a pillanatban már rajta is volt á selyem kimonó s a'jávorcipő is a lábán kopogott, kezében meg, mint egy nagy arany lepke libegett a cifra legyező. Csing, Cseng és Csöng egy-kettőre visszavarázsolta őket.

— Felöltöztél Cseresznyevirág? — kérdezte Lien-csu a másik szobából.

— Mehetünk is már édesapám — perdült a küszöbre a lányka, de előbb felnyitotta a bődön tetejét, hogy kimászhasson belőle a három mákvirág.

Klipp-klapp, klipp-klapp... — vígan kopogott a város felé a két kis faragott cipő. — Nem leszek többé engedetlen, nem leszek többé engedetlen — dobogta Cseresznyevirág kis szíve s hálásan megcsókolta az apja kezét. És attól kezdve a zöld vizű Hoang-ho mentén nem volt szófogaclóbb gyermek Cseresznyevirágnál.