Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-04-18 / 32. szám

10. oldal

»KOMÁROM! 13ABOH«

1936, április 1>.»

ASSZONYOKNAK

Április.

Nem tudom, mire gondolhat a szomszéd úr, mikor így déltájt kiültetik a napra.

Ott ül óraszámra a karosszékben, télikabátosan, fejében kalappal, maga elé meredve, mozdulatlan.

Legfeljebb a nadrágja vasalt élét húzza meg néhányszor, a térdénél — megszokásból.

Vagy pedig valami kis pelyhet keresgél a kabátja fekete posztóján, melyet aztán levesz óvatosan és elfújja fáradt leheletével.

Majd megint felhúzza fáradt kezére bélelt keztyűjét és gondosan kifényesített cipőjét nézi.

Még mindig úgy tűnhetnek fel neki ezek a napok, mint váratlanul kapott szabadság, amelyre felkészülni ideje nem volt s melyet ezért élvezni se tud.

Sohase szerette a meglepetéseket.

És mintha restelné is az emberek előtt, hogy ilyenkor, szorgos hivatalos időben, itthon lebzsel, — mert kerüli a tekintetüket.

Pedig hát senkise veti szemére és senkise irigyli tőle kényelmes helyzetét.

A lármás házinesterné nem énekelget mostanában és az udvar végében lakó szabó is abbahagyta, egy idő óta a fütyülést. Tilos a kiabálás a gyerekeknek is.

Az összes lakók mind megcsendesedtek.

Kedveskén köszöntik a napon gubbasztó első lakót és szólnak is hozzá, hogy: »Most van csak igazán jó időnk, Horváth úr!* — »Bárcsak így maradna!«

De többet nem beszélnek.

Ránézni se igen mernek, csak lopva, például mikor vizet eresztenek az udvaron levő közös csapból.

Míg az ezüstösen csurgó, hideg víz locsogva, csobogva megtölti a piros meg kék bádogkannákat, vödröket, addig lesik, félszemmel, fürkészőn a lakó urat.

Amint ott ül, útrakészen felöltözve, kalaposán. Titkon nézik, figyelik

a házbeliek és egymással — vízhordó útjukon, ahogy szembetalálkoznak — szomorú, baljóslatú híreket közöl a szemük.

Én nem tudom, nem tűnik-e fel, Horváth úrnak, a szomszédnak, hogy ennyire megjuhászodtak körülötte az emberek?

Vagy úgy elmerült a napfényben, télikabátjában, gondolataiban, hogy semmire sem figyel?

Pedig talán mégis jó lenne, ha most szétnézne, és látná, hogy csillognak a nedves, duzzadó rügyek a vadgesztenyefán s hogy fehérlenek, mint a hópehely, a barackfa virágai. Itt-ott a fű is kizöldült már és nyílik közte az ibolya. Rózsaszínű, üvegtestű giliszták nyújtózkodnak a puha földön. Sárgacsőrű fekete rigók röpködnek a bokrok között és galambok a háztetők felelt. Kakas kukorékol. A kerítés mellett macska sompolyog. A gazdátlan szürke. Most nem lázadozik. Elmúltak a nagy hidegek, legalább nem fázik.

A verebek alig férnek a bőrükbe, olyan jókedvűek és mohón csipkedik ki a földből a frissen vetett fűmagot, hónapos retek magját.

Csak nevetnek a fenyegetően lengedező papírszeletkéken, amelyeket az ő ijesztésükre szánt.

Szeretném, ha mindezekben örömét lelné a szomszéd úr. Mert ki tudja, nem kell-e hamarosan elmennie. Hiszen úgy ül ott, útrakészen, mintha pályaudvaron vonatindulásra várna.

Mégis, vájjon min gondolkozik?

Én is kiültem a napra, de én semmire sem gondolhattam, mert folyton Horváth úr járt az eszemben. És a felesége. Nemrég még sírva beszélgetett a kapuban az orvossal, akit kikísért.

Tiz-tizenkét lépés mindössze a kaputól a Horváthék házatája és én az asszonyt néztem és csodáltam, hogyan tudta, — ezalatt a rövid idő alatt, míg beért, — minden könnyét visszaparancsolni és arcát mosollyal cifrázni.

Mert mire az urához ért, már nevetve újságolta.

— Ehetsz ruszlit Ferikém, amenynyit akarsz. Megengedte a doktor. Ebédre meg valami nagyon — de nagyon finomat készítek neked. Amit szeretsz.

Hunyorított hozzá a szemével és nyelvével cscttintett.

Nemsokára szapora mozsárcsörgés hallatszott bentről.

Cukrot tör a szomszédasszony. Jó az ilyen rézmozsár, túllármázza a zokogást.

Ejnye, szegény Horváth úr, hát ruszlit kíván?

Eddig nem ehetett, most meg már nyakló nélkül is szabad.

De a szomszéd úr, úgy látszik, nem törődik már semmivel, csak ül öszszeesve, szorgos dologidőben tétlenül, közönyösen, télikabátjában a napon, — útrakészen.

Már megint tanít.

Háború eshetőségéről volt szó a zsúron.

Sic viz pacem, para bellum! — idézett latin mondást a feltűnően szép asszony, mire a férje szelíden kiigazította:

— Édesem, a szikvíznek (sic viz) semmi köze nincs a békéhez, a közmondás, amely magyarul azt jelenti, hogy: Ha békét akarsz, készülj a háborúra, úgy hangzik: Si vis pacem, para bellum.

A helyzet kínos volt. A szép aszszony elpirult s azt mondta:

— Már megint tanít. Pedagógusnak kellett volna lennie.

A hölgyek a szép asszony védelmére keltek, leszidták a férjet, ami azonban nem jelentette azt, hogy a minden irányába ne adják tovább az esetet ezzel a bevezetéssel:

Képzeld drágám, a múltkor Pankáéknál Jolly azt akarta mondani, hogy...

És Jolly, a szép szőke asszony egy ideig megsínyli a dolgot, mert szárnyra kel a hír, hogy: Igen, igen, Jolly nagyon szép, de ...

A kis incidensből két kis probléma

ütközik ki. Az egyik az, hogy a férj: kiigazítsa-e feleségének elszólását, vagy ne. Ha kiigazítja, megszégyeníti, ha nem, kiteszi annak a veszélynek, hogy idegen teszi meg helyette,, ami kényelmetlenebb és kínosabb.

A másik kis probléma a nők titkos, és könnyelmű hadjárata az idegen szavakkal. A helyzet ugyanis az, hogy általában a hölgyek kevésbé iskolázottak, mint a férfiak, viszont semmi kedvük nincs ezt Elárulni, még kevésbé hangsúlyozni. Inkább feledtetik a dolgot s könnyelműen tüntetnek műveltségükkel.

A minap igen jó társaságban így dicsekedett egy fiatal anya gyermekével:

— Nem azért mondom, mert az én fiamról van szó, hanem maga a tanár állapította meg, hogy fej alkata szerint Bandi zseni. Ismeritek a tanárt, ugye? Azt mondják, európai értelemben is nagyszerű — urológus.

A hatás leírhatatlan volt. Mindenki, illeni ide, illem oda, dűlt ,a kacagástól, még az is a nevetőkkel tartott, aki nem tudta, hogy a büszke anyának antropológust kellett volna mondania.

De történnek koraikusabb elszólások is. Hallottam ugyancsak úriaszszony ajkáról, hogy délután heves, »piramidon« kínozta. Migrént akart mondani. Ismét másik a szendvicset szandvisnak nevezte és a közönséges lecsó nevű ételt lőcsónak. Azt hitte, hogy francia szó: »Le cho*.

Ugyanaz a hölgy, aki ilyetén kelt derűt, fölénnyel figurázza ki fodrásza műveletlenségét, mert a szegény figaró a klinikai külön szobát különb* szobának mondja, s az intelligens jelzőt intelligencsnek ejti ki.

A két említett probléma gordiusi csomóként egyszerűen oldható meg.

Hölgyeim, ne felületes hallomást útján, hanem alaposan ismerkedjenek, meg a fogalmak idegen nevével, ha már mindenképpen használni akarják., s ezzel feleslegessé teszik a vitát is, hogy mennyiben helyes vagy helytelen, ha a szelíden nyelvbotlásnak nevezett elszólást kiigazítják.

Mese a makrancos kis elefántról.

— Nagy Fül, fiacskám — így szólt édesanyja a kiselefánthoz. meglásd, ha nem hallgatsz szavamra és ormányod szükség nélkül folyton a vízben áztatod, egyszer szörnyű kellemetlenség ér.

Nagy Fül azonban akaratos, haszontalan fiaelefánt volt, aki sohasem figyelt a tapasztalt öregek tanácsára.

— Persze! — dünnyögött magában — azt hiszik, mert fiatal vagyok, hát nem tudok különbséget tenni a helyes és a helytelen között. Pedig jól tudom: ami örömet szerez, az helyes és ezért bizony ezután is a saját fejem után megyek. Az ormányom ma is, holnap is megfürösztöm, hiszen a doktorok azt mondják, hogy a gyerekeknek egészségére válik a hideg tus.

És nyomban a folyót felé indult, hogy a nagy melegben megrongálódott egészségét finom zuhanyozással gyógyítsa meg.

Az előbb említett kifogásokat Nagy Fül, a fiaelefánt, csupán azért mondogatta, hogy megnyugtassa lelkiismeretét. Vastag bőrének ugyanis egyáltalán nem ártott a rántottasütő afrikai meleg. Csak ürügyet keresett, mellyel kedvére űzheti a tilos játékot. Roppantul szerette ormányába felszívni a vizet, hogy azután a levegőbe fecskendezze és elgyönyörködjék a szertehulló szivárványos vízcseppekben.

így játszogatott naphosszat és sohasem érte baj. Most az egyszer azonban, alighogy a hullámok közé csapta ormányát, mélyen megdöbbent. Valami megfogta orrahegvét és megszorította, akár a harapófogó. Bármennyire erőlködött, képtelen volt kiszabadítani hosszú orrát. Sőt, ha ráncigálta, fájt, mint a foghúzás. Megbotránkozva kiáltott fel:

— No, no, hát ez meg micsoda?

Az ez« pedig, tudniillik ami szorította, egész egyszerűen a fiatal Fűrészfogú volt, akit kereszlnevén Alinak szólítottak. Ali ott hűsölt a folyó fenekén, a zöld hullámok alatt, mikor véletlenül észrevette, hogy a víz egy vastag, hosszú hurkát sodor feléje. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy a hurka a legkedvesebb eledele és falánkul beleharapott. Falánkságáról nem tehetett, mert ez a tulajdonság, a krokodilusok nemzetségének legfőbb ékessége. A hurka persze Nagy Fül zuhanyozó készüléke volt.

— Hej, barátom, — kiabált a fiaelefánt, — az ilyesmi mégsem járja! Miért ragadtad meg a tulajdon orrom, mintha kolbász lenne? Ereszd el rögtön, mert ha nem ...

És Nagy Fül erejében bízva, dölyfösen folytatta: — ...mert, ha nem engeded el mindjárt, hát olyan gyorsan forgatlak majd körbe-körbe az ormányommal, hogy sétálni mégy, de minden porcikád külön-külön vándorol a világ négy tája felé... Mindezek után ismét fecskendezni fogom a vizet, de akkor már krokodilt is fecskendezek benne és mondanom sem kell, hogy ez nagyon örvendetes esemény lesz.

Ali, a Fűrészfogú semmit sem válaszolt, egyrészt, mert nem értette az elefántok nyelvét, másrészt pedig, ha beszélni akart volna, akkor kénytelen kinyitni a száját és úgy jár. akár a róka és a holló meséjében a holló.

Elveszti a finom falatot.

Nagy Fül látván felszólításának eredménytelenségéi, hozzáfogott fenyegetése beváltásához:

— Egy, kettő, három — számolt hangosan. — Gyerünk csa...

A »csak«-ot nem tudta teljesen kimondani. Az orrába hasító fájdalomtól elakadt a lélekzete. Eddig csak sejtette, ellenben mostmár világos

volt előtte, hogy a harapófogó tényleg egy éhes krokodil.

Sok rosszat hallott a fűrészfogúakról, azt is, hogy legkedvesebb csemegéjük az elefántgyerekek húsa. Viszont ő, Nagy Fül volt és nem holmi egyéb közönséges elefánt. Akkor sem esett volna kétségbe, ha nem egy szál, de száz krokodil akaszkodik az ormányára.

— Azért ennek fele sem tréfa! — szólt önmagához. Most még hagyján, de ha fűrészelni kezd, bezzeg komolyra fordul a dolog. Segítségért kellene kiabálnom. Ám, ha kiabálok, bizonyosan ideszalad a mamám és csúnyán megmossa a fejem, víz nélkül. Megint elmondja majd, hogy mindig illetlenül viselkedem és így jár az olyan kiselefánt, aki nem hallgat ä tapasztalt öregekre. És ráadásul, ha megszidnak, megfájdul a gyomrom. Márpedig én irtózom a gyomorfájástól, mert olyankor vége a cukornádropogtatásnak.

— Szedd tehát össze erődet Nagy Fül barátom, — folytatta a tanakodást — látod, hogy másra nem számíthatsz. Vegyük csak szemügyre a helyzetet hidegvérrel. Ha nem kiáltok, kiált a Fűrészfogú. És testvérei itt laknak a szomszédban. Vannak, legalább ötvenen. Ha kiáltok is, mire - a segítőcsapat megérkezik, az ormányom, már csupán ormányocskalesz,;, akkora étvágyuk van ezeknek az éhes fickóknak! Világos, hogy hiába kia-' hálnék. Tennem kell valamit.

Befejezte magánbeszélgetését, pillanatig gondolkodott, aztán megvillanta apró, sárga szeme és lekicsinylő mosoly világította meg ábrázatát. Jókedvűt rikoltott: — Fűrészfogú, jaj neked 1 és akkorát tüsszentett, hogy az orrahegvét szorító Fűrészfogú Ali a kitüszkölt vízsugár hátán a magasba repült és a parti fűre hemperedetl. Cihákéivá kapkodott levegő után és mikor nehezen lábra kerekedett, ijedt csuklással menekült vissza a folyóba. Szentül megfogadta, hogy míg a világ világ, sohasem nézi többé az elefántormányt hurkának.

Nagy Fül diadalmas trombitálás- . sál tért haza a sűrű erdőbe és ami különös, sőt majdnem hihetetlen, senkinek sem dicsekedett kalandjával. Amint tudjátok, a szidástól mindig megfájdult a gyomra, ilyenkor aztán nem ehetett cukornádat. Azt hiszem, ez lehetett hallgatásának az oka. Mert ha dicsekszik, a szidás biztosan nem maradt volna el. Ami pedig még hihetetlenebb, a krokodilus-história óta . a Tolyőnak még a tájékára sem meat