Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-04-11 / 30. szám

1936. április 11.

»KOMAROMI LAPOK«

11. oldat.

Himestojás

Irta: Ujházy György.

Már nyiladoztak a tágra meredt szemű ibolyák, a guggon ülő, széles levelek között az aranyfűzér is bontogatta sikongó sárga szirmát a csupasz gályáin, feltüzelő fényes tavaszi napban, amikor levél jött Visekről, hozva a hírt, hogy Eszter néném eljön husvétra.

Szivemből örültem Eszter érkezésének.

De mindenki örvendezett, hogy újra köztünk lesz.

Szép volt s kedves teremtés, ha ugyan kicsit rátarti a modorában. Különösen fiatalemberekkel szemben. Ezt fel is rótták a családban. Azért nem szigorúan.

Édesanyámmal együtt mentünk elébe a vonathoz, fogadni. Percekig ■csimpaszkodtam a nyakában, heveskedő szeleburdisággal. Nagyon szerettem. Gyakorta s hosszú hónapokig vendégeskedett nálunk. Afféle szegény rokon, többnyire velem töltve az idejét. Tanítgatott, mesélt s ami a legnagyszerűbb volt, a meséihez gyönyörű rajzokat csinált. Tündér Ilonáról, a Törpe királyról, Piroskáról. Ügyes keze remekei azonban a húsvéti tojások voltak. Előre örülítem, hogy mellette kuksolhatok, amikor finom ecsetkékkel hímet fest. Esztendők óta mindig megbámultam fürge munkáját.

— Na, Eszter... — mondotta édesanyám, hazaérve, — az idén igazán festhetnél szíves ... hímest... Ideje, hogy letedd a pártát.

Gyerekfejjel nem sokat értettem ebből. Nevettünk. Eszter kényszeredetten, kicsit.

— Mire vársz? — mondotta csendesen anyám. — Hercegre? Grófra?

Eszter néném fölkapta a fejét, dacosan, dacoskodva:

— Arra várok, hogy valakit megszeressek ... — szólt s hirtelen elfordult, keményen.

— Jó... — bólintott édesanyám s engesztelőn megsímogatta. — Igazad van, Eszter.

— Majd én férjhez adlak, Eszterke,

— kiáltottam hebrencskedve,* mert kivilágosodott előttem a beszélgetésük.

No, ezen aztán még nagyobbakat nevettünk. Hanem én azért komolyan mondtam. Segítségre, kész szándékkal.

Férjhez is adtam. Rövidesen. A szívekkel díszes pirostojást ugyan nem

■ csinálta meg, hasztalan kértem s követeltem tőle.

— Majd, ha elhozod a vőlegényt,

— mosolygott Eszter.

Hát, elhoztam. Husvét hétfőjén.

A dolog úgy történt, hogy mi, gyerekek, már hazafelé tartottunk a lo■ csolkodásból, duzzadásig rakva a zsebünk mindenféle kék meg sárga, meg zöld tojással, amikor az állomás mellett egy barnaképű, nyílt, barátságos szemű úriember csak ránk kiált:

— Há’ mentek, fiúk?

Furcsa kérdés, az igaz. Dobos, meg a többi paraszt gyanakvóan pislogott feléje, láthatja kezükben a rózsavizes flaskát; hová megy az ember ilyenkor: locsolkodni! Elhúzódtak mor. golódra:

— öntözni... — dörmögték.

De az én tekintetem már nevetősen összeakadt az övével s kedveskedőn, hogy mert idegen, azért nem sajnálom tőle a szót, megkérdeztem:

— Hát a bácsi miért nem megy locsolkodni? — s tréfásan hozzátettem: — Tán nincs rózsavize?

— Rózsavizem sincs... — kacagta el magát. — Aztán nincs is kit meglocsoljak ... itt... nálatok... — fűzte tovább a szót beszédes kedvvel.

— Gyüjjőn hozzánk... — invitáltam meg szívesen. — Eszter nénémet... meglocsolhatja. Kap a bácsi pirostojást... hímeset... — S roszszalóan gondoltam Eszterre, hogy: nőm lám, nem festett szíveset.

Jóízű, meleg nevetés bugyogott föl az idegen száján, átjött a túlsó sorról hozzám, kezet nyújtott, bemutatkozott:

— Csuthi Dani... Szerbusz ... Illendően megmondtam a nevem,

meghajoltam, kezeltem.

— Köszönöm az úri meghivásod...

■ élek vele, — mondta és derűsen beszélgetve megindultunk.

— Tudod, pajtás, úgy vetődtem ide, hogy rossz vonatra ültem. Le kellett szállnom... — s elmondta, hogy csak este tudna továbbutazni, addig bizony az állomáson kellett volna rostokolnia, magányosan, unatkozva.

— Nálunk könnyebben eltelik az idő... — biztattam! s barátságom jeleként kézen fogtam.

Dobos Pali, meg a többiek egy darabig távolabbról követtek, de lassan lemaradtak.

Mi ketten nagy disputába elegyedtünk, hogy melyik a jobb pinckaiitő-fa: az akác, vagy a bükk. Igen értette a dolgot. Ha a szívem megnyerte az első pillanatban, a nagyrabecsülésem is hamarosan megszerezte. Tisztelettel néztem rá.

— Sose magázz... — szólt később

— barátok vagyunk, tegeződjünk... És mint igazi, régi barátok léptünk

édesapám szobájába, ahol ebéd előtt összegyűlt a család.

— A barátom... — mondtam, némi meghatódottsággal mutatva Dani bátyámra, akinek még az ámbituson kezébe nyomtam a rózsavizes üvegeimet s most érezhetően zavarral markolászta.

Édesapám meleg vendégszeretettel fogadta Csuthi Danit. Percek alatt vidám diskurzus fejlődött ki köztük.

— A szegi Csuthiak közül vagy?

— kérdezte apám érdeklődve.

— Igen... — felelt Dani bátyám. Rögtön ki is sütötték, hogy miként

is vagyunk atyafiak. Egészen boldog voltam. Óh, én nagyon a szívembe fogadtam Danit. Nyíltan szólva, akkor már teljesen Eszter nénémnek szántam. Ki is osontam hozzá a konyhába, ahol az ünnepi ebédnél segédkezett.

— Itt a vőlegényed, Eszter... — estem neki.

— Kicsoda? — ámult elvörösödve. Nem magyaráztam sokat, nem is

tudtam volna magyarázkodni, betuszkoltam a szobába.

— Itt van!... — kiáltottam az ajtóból Csuthi Dani felé, aki nyomban felemelkedett, hogy üdvözölje a belépőt.

Eszter néném sápadtan tündöklő szőkeségében szinte világított, mint a nap ragyogó kévéje, ahogy sziporkázóan hirtelen feltüzel. Rebbenten állva maradt a küszöbön.

Csuthi Dani rámeredt, csak lassan indult feléje. Kigyúlt, égő szemmel.

— öntözd meg.,. öntözd meg... biztattam Csuthi t s az asztalról felkaptam a rózsavizet, kezébe adtam.

Csuthi Dani szelíden, finoman meglocsolta Eszter haját, meghajolt, bemutatkozott s amikor a beállt csendben visszament a helyére, szegett, nyakba vont fejjel mégegyszer Eszter felé fordult s ha ugyan halkan, de tiszta szóval azt mondta:

— Most már tudom, hogy miért bolondozott velem a vonat.

De se ebéd alatt, se ebéd után nem szólt egyetlen szót sem Eszterrel, mintha kerülték volna egymást, hanem a szemük néha összefeledkezett. Ezt észrevettem. Csuthi Danié lobogva, Eszteré megejtettem Később kimentünk Eszter nénémmel a kertbe. Melegen, vidáman sütött a nap. Apróka illatokat páráztak a pattogó rügyek gyantái a fákról. Zsendült, remegő volt az egész világ. Bennem is izgalmak fojtogatództak. Eszter szótlankodott.

— Adtál te Dani bátyámnak piros tojást? — kérdeztem nyomban számra kapva a szót, ahogy hirtelen elgondoltam.

— Nem... — felelt Eszter csöndesen, de különös mosollyal tette hozzá: — még nem ... majd, ha elmegy.

Nem folytattam a dolgot, Dobos Pali meg a kicsi Cinege Ferke tűntek fel a kerítés mellett. Bekiáltottak értem. Tarka kendőben, bugyorra kötve Pali egész halom pirostojást hozett nekem megmutatni. Elnézegettük bírálgatva, melyik a szebb. így piszmogva eltelt az idő. Arra neszeltem fel, hogy hívnak Dani bátyámhoz búcsúzkodni. Már a kocsin ült, amire a házhoz értem.

— Szervusz komám!... — kiáltott rám vidáman s lenyujtóttá a kezét, hogy elköszönjön, de előbb óvatosan az ülésre tett egy pirostojást. Rögtön megláttam, hogy a tarka hímek között égő vörös szív is van festve. Azt is észrevettem, hogy régi festés, nem idei. Soha nem láttam.

Eszter néném lobogtatta legtovább a kendőjét az elrobogó kocsi után. Aztán felkapott, összecsókolt.

Félév múlva sógor lett a Csuthi Dani.

A legkedvesebbik.

Szittyák

Irta: Gracza János.

Mikor az öreg Dóró Márton meghalt, a roKonság összegabalyodott a vagyon fölött. Mindegyik jussolni akart; még az is, aki soha nem nyitott ajtót rá, hosszú betegsége alatt,) így hát csak a fiskálisok híztak. Mert annyi pórt támasztottak egymás nyakába az atyafiak, hogy se szeri, se száma nem volt. Már akkor, mikor jóformán ki se hajtott még a fű Dóró Márton sírján. Főleg a két vő: Nógrádi Illés, meg ónozó Ferenc rugaszkodott kegyetlenül egymásnak. De úgy ám, mintha legalább is egymást akarná elpusztítani.

Hogy miért? Istenem, hát az osztozkodás miatt. Vagyis azért, mert ez is, meg az is, magának akarta azt a két hold szőlőt, amelyik az öreg után maradt.

— Ha eszötök vóna, — mondták az emberek — nem marakodnátok azon a szőlőn. Lönne azé, akinek jutna. Sorsot köllene húzni fölötte!

—Úgy, úgy. Jól mongyábok! — bólogatott Dóró József, a boldogult öccse is, akinek olyan szép piros arca volt még öregkorában is, hogy lepingálla valami városi festő. Le ám, de még milyen szélien! Akkurát Jóska bácsi volt az a kép; majd megszólalt. Még a lengő bajusza s a hófehér Kossuthszalcálla is rajta volt.

No, hanem azért hiába volt az öreg okos is, bölcs is, bizony nem tudta megállítani a veszedelmet. Kitört az egy-kettőre s támadt olyan zene-bona, hogy csakugyan csattogott. Hogyne, mikor Nógrádi sem engedett, ónozó sem.

Mert ha Nógrádi azt mondta:

— Nekem jut a szőlő!

ónozó torkaszakadtából ordította:

— Rokonyok, a szőlő engőm illet! Mire Nógrádi szikrázó szemmel dobbant elébe:

— Az ám, a mennydörgés mennykő! Több se kellett ónozónak. Mert

amilyen sovány, szikár kis emberke volt, úgy kinyúlott egyszeriben, ökölbe szorította biz a markát s úgy csapott vele a magasba:

— Leütöm, mint az eböt, aki magának követeli a szőlőt!

így hát megindult a per s húzódott, tekergőzött erre-arra, akár az országút a földek közt. Tudták azt a fiskálisok: hogyan kell csinálni, hogy hamarosan ne legyen vége. Nem lett bizony. Térült-fordult az esztendő, még akkor sem. A szőlő pedig, mint valami elvadult erdő, egyre csak burjánzóit. Senki nem gondozta. Nem kapát ta, nem permetezte, nem kaccsazta. Jó világ járt a nyulakra: elgazosodott sűrűjében találtak olyan jó helyet, amilyet csak akartak.

A két vő ellenben, mint az élő dac, kerülte egymást. De a szőlőt is kerülte ám mind a kettő! Mert ha arra vitte el véletlenül az útja egyiknek vagy a másiknak, m/ég a fejüket is elfordították: nem akarták látni. Ám az is lehet, hogy a lelkiismeretük ébredt volna fel, ha rápillantanak. Vagy a szívük szakad meg nyomban, ha elvadult állapotban látják azt a szép darab földet.

Csakhogy semmi szó nem használt.

A két asszony hiába sírt-ritt, könyörgött, rimánkodott: a két ember nyakas, dacos maradt.

— No jó, —■ mondta erre könnyes szemmel a két asszony — majd a mienk lösz az a szőlő. Hanem oda be nem töszitök a lábatokat!

A két ember előbb sötéten, öszszeráncolt homlokkal nézett a két asz - szonyra, azután nevetett. Eh, — gondolta magában ez is, meg az is — ez csak olyan asszonyi beszéd! Üres káricsálás, amit a tyuk szokott néha csinálni. Mit, hegy még ők nem tehetik be lábukat abba a szőlőbe? Hej, azt szeretnék csak megérni!

Hát megérték. Még akkor ősszel megérték. De nem is kívánkoztak oda,

hanem szégyenkezve bújtak el napokig. Mert az történt, hogy a két aszszony egyik verőfényes őszi napon beleállt a szőlőbe és irtotta ki belőle a tömérdek gazt. Egyik az egyik felébe, másik a másikba. Néha percekig se látszottak ki a sűrű sumárból, máskor meg csak arról látszott meg. hogy merre is járnak, ahogy a piros fejkendőjük imbolygóit erre-arra. S mikor már csak a levelüket hullaj tó venyigék bólongattak feléjük, a két testvér sírva ölelkezett össze a szőlő közepén s a jaj szavuk fölverte a tájat.

— Néném!

— Hugóm!

— Ha apánk ezt látná!

— Ha anyánk élne, hát szíve is mögszakadna!

Azt mondják, fájdalom termi a legszebb gyöngyöt. A két asszony is újabb elszántságot merített a fájdalomból De hallgattak, nem szóltak róla semmit. Várták, hogy elmúljon a tél, kinyíljon a tavasz s a barázdabillegető ott röpdössön a hantok fölött. Akkor aztán —Uram Jézus, segíts! — hozzáfogtak a szőlő gondozásához.

Egyik az egyik, másik a másik felét csinálta most is. Szépen sorjában) ahogy kell a szőlőt gondozni. Előbb á nyitást, aztán a metszést, majd a permetezést, kapálást, kötözést. Akkor aztán, mikor már minden munkát elvégeztek, csillogó szemmel nézett egymásra a két testvér:

— Ó, most már nyugodtabb a szívünk!

És a tőkék, mintha csak megérezték volna, hogy szeretettel bánnak velük: gazdagon hozták ki a termést; Szép, súlyos, kövér fürtöket dajkáltak venyigekarjaikon s vigyázva nevelgették valamennyit, hogy a szüretkor édes levük beleosurogjon a hordókba. Bőséges áldással, amelyet csak megérdemelt a két asszony szorgos keze.

No, hanem különös szüret volt ám az! Alig pitymallott még, mikor megjelent a szüretelők hada. Asszonyok, lányok, gyerekek voltak egy szálig. De ember — férfi, egyetlen egy sem volt köztük. Ám így is vidám nóta csengett az ajkakon. Úgy szállongott a tájon a nóta ide-oda, mint a boldog kis madár.

De később, mikor a must már susogva csurgott a kádból, ijedten rebbent el a kis madár. S az arcok is elsápadtak és a szívek is halkabban vertek. Ijedt révülettel néztek a szemek s vártak, hogy mikor villan meg a kés a kezükben? Mert miként a sötét felleg tornyosul a napsugaras égre, eképpen jelent meg a szüretelők között Nógrádi Illés, meg ónozó Ferenc. Egyik jobbról, másik balról toppant oda. Komor, sötét orcával, lesütött szemmel. A két testvér mindegyike pihegve állta el útját a maga párjának:

— Istentelenség az, hogy ide mertetök gyünni!

A két ember megtorpant egy pillanatra. Arcukra kilobbant a pirosság, de nyomban el is múlt. Aztán gyöngéden eltolta magától Illés is, Ferenc is a maga asszonyát:

— Eriggy!

A két asszonyban meghűlt a vér. Ijedt rémüléssel akart ki-ki a párjába kapaszkodni. Már nyúlt a karjuk s már vonaglott az ajkuk, — mikor egyszer csak kibuggyant belőlük a kacagás. De úgy ám, hogy a könnyük is ömlött az örömtől.

Mert ime, boldogan látták, hogy Illés meg Ferenc kezet ad egymásnak s nyílt, férfias megbánással, egymás szeme közé nézve szólnak:

— Bocsáss mög sógor! Ne huzakodjunk tovább, a szőlő mind a kettőnké; lösz. Ez a két jó lélök, — mutattak az asszonyokra — mögtanitott rá, hogyan csináljuk!

Aztán, hogy meg is pecsételjék, amit mondtak: koccintottak az új borral.

— Isten éltessön! Szeressük egymást* testvér!

És mikor szájukhoz emelték a poharat, mindkettőnek beleesett a könynye a borba. De azért megitták, miközben csillogó szemmel néztek egymásra. Akár a szittyák, az ősmagyarok, mikor az etelközi mezőn vérüket csurgatták a kupába. Aztán megitták, hogy a kötött testvéri szövetséget örökre megpecsételjék: