Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-03-07 / 20. szám

1W36. március ?

»KOMAROMI LAPOK

3 oldal.

Igaz, hogy Abesszíniában

háború van?

— kérdi Fejős Pál a délmadagaszkári dzsungelbői

küldött levelében

Repülő)rostával egy hónapig jött az a levél, amelyet Fejős Pál, az ismert kitűnő magyar filmrendező küldött D'éí-Madagaszkárból, Fort Dauphinból Farkas Ferenc zeneszerzőnek. A filih’ rendezőt a kopeiihágai Nordisk-filmgyár szerződtette és azzal a megbízással küldte Madagaszkárba, hogy expédiciósfilmet készítsen. A film zenéjét Farkas Ferenc fogja összeállítani, majd ha visszatér Kopenhágába.

A baráti levélből több részlet nyilvánosság elé kívánkozik.

Moszkiíó, malária, kígyó

Fejős Pál többek közt a következőket írja:

— »Valóban az Isten hátamögött élek Dél-Madagaszkárban, s a leghalványabb reménységem sincs, hogy rövidesen visszatérhetek a civilizált világba. Azt reméltem, hogy feljutok az

S. S. Krisztianiafjord nevű hajóra, azonban a gőzös a rettenetes vihar ■miatt nem tudott a parthoz közelíteni. 'Lehetetlen volt tengerre becsátani a csónakokat. Újabb hat hétig kell várnom, akkor majd egy kis gőzössel a Comorro-szigetekre megyek és ott a Mosibé nevű kis kikötőben talán feljutok a hajóra, amely a Reunion szigetekről jövet, olt megáll. így valahogy talán visszajutok Európába, esetleg február közepén. Pedig már nagyon elvágyóm erről a vidékről, mcszsze a moszkitóktól és a maláriától, a krokodiloktól és kígyóktól. Hogy úgymondjair »elegem van belőlük«.

Az expedíció sokkal nagyobb és komolyabb lett, mint amilyennek valaha is gondoltuk volna. Rájöttünk, hogyha csak körüljárjuk a délmadagaszkári partokat, sohasem jutunk hozzá érdekes felvételi lehetőségekhez. Bementünk hát a sziget belsejébe.

Körülbelül 2000 kilométernyi utat teltünk meg olyan területen, ahol nincs fehérember, nincsenek misszionáriusok, se katonák, se erődítmények. Hónapokig éltünk hamisítatlanul igazi vademberek között. Igen sok törzs számára mi voltunk az első fehér emberek, akiket csak láttak. Körülbelül hat hétig ruhánkat egy pillanatra sem vethettük le és minden méternyi területet apránként kellett meghódítanunk a dzsungelben.

Sohasem látott vallási ceremóniákat vettünk filmre és vad királyokkal kötöttünk barátságot. Ha egy kicsit fellengzően hangzik is, azt hiszem.

hogy nagy területet fedeztünk fel az ismeretlen Dél-Madagaszkárból. Sok hősiesség ugyan nem volt a dologban, mert a kormányzóságtól öt katonát kaptunk kíséretül, s az életünk egy pillanatig sem forgott veszélyben, legalábbis a benszülöttek miatt nem. Barátságosan és félénken viselkedtek.

Csalánba nem üt.. .

Fejős Pál gépbe diktálta a levelét és gépírója miatt angol nyelvet használt. A zamatos kifejezéseket azonban magyarul írta bele a levélbe, így készült az alábbi angol-magyar mondat is:

A krokodil vadászó töltény felrobbant a kezemben — írja Fejős Pál —de »as you know, csalánba nem üt a ménkű, nothing happaned to me«. (Semmi bajom sem történt.) Feketék vagyunk, mint a négerek, és hál’Isten egészségesek, de letőtől-talpig keserűek az elfogyasztott kinimnennyiségtől. Már egy csomó kígyócsontvázat és két krokodilt küldtem haza. Európai újságot »évszázadok« óla nem hallottam. Igaz, hogy Abesszíniában háború van?

A személyes vonatkozású részeken kivid sok érdekes adatot ír Fejős a délmadagaszkári törzsek zenéjéről, amely egyformán érdekelheti a néprajz és a primitiv muzsika kedvelőit.

A bennszülöttek — írja Fejős— nagyon gyakran és nagyon sokat énekelnek. Főképpen munka, vagy menetelés közben. A legérdekesebb, hogy

benyomásom szerint — improvizálják a zenét. Ez talán lehetetlenségnek hangzik, de ez az igazság. Minden munkájukhoz zenét komponálnak. Mégpedig minden előzetes előkészület vagy megegyezés nélkül. Próbát tettem velük, olyan munkát végeztek, ami nem tartozott a napi szokásaikhoz. Egyikük azonnal dalolni kezdett s a többiek kisvártatva, mintegy a negyedik-ötödik ütem után azonnal csatlakoztak hozzá. Kicsil hasonlóan a magyar cigányok szokásához. A cigánybandában is belekezdhet a prímás bármilyen dallamba, a banda rögtön követi, még ha előzőleg sohasem is hal- i lotlák a dallamot. Ugyanígy a délma, dagaszkári bennszülöttek is. Szólót egyikük sem énekel és unisonot sem

hallottam tőlük Minden dalosat kórusban fújják. És még az improvizált éneklésnél is egészen magától értetődő , természetes módon, mindegyikük tudja, hogy mit kell énekelnie. Rám a

kórusaik ugyanazt a benyomást tették, mint az amerikai néger spirituálék A kórusaikat rövid előéneklésféle vezeti be, olyanformán, mint ahogy nálunk otthon társaságokban a »Gacsaj Pestáról« szóló dalt szokták énekelni. De ez a pár hangnyi bevezetés az egyetlen szóló, utána azonnal megszólal teljes harmóniában a kórus. Még a tapsolásuk sem unisono. Az egyes csoportok egyszerre három-négy, sőt öt különböző ritmusban tapsolnak a vallási ceremóniáknál.

Főhangszerük a tam-lam, amelyet éjjel-nappal püfölnek. Egyes törzsek kézzel, mások bambuszbottal, vagy másfajta fával. A botokat különféleképpen tartják a kezükben és az egyik pálca végét mindig megégetik. Azt mondták, hogy az égetett végű bot másfajta hangzást ad. Én nem hallok különbséget a két ütés között.

A Marseillaise

Egy valiha nevű hangszert külön is lefoLografáltunk. Tíz centiméter széles, egy méter 70 centiméter hosszú, belül üres bambuszcső. Kívülről szögeket vernek belé, egymástól különböző távolságokra és a szögekre húrokat feszítenek. A húrok hosszúsága is különböző. A valiha a bendzsóéhoz hasonló hangot ad. A zenészek ujjaikat nem csúsztatják a húrokon, mint a bendzson szokás, de egyidejűleg több húrt pengetnek.

Tsivoryban két tökéletesen olyan hangszert láttam, mint a mi furulyáink, de lényegesen rövidebbeket. Megpróbáltam megvásárolni hangszereiket, de nem sikerült. Rámnevettek és nem akarták eladni. Mindössze két tam-tamot tudtam szerezni, azt is katonai segítséggel.

Esirában, a legsötétebb dzsungel közepén egyszerre csak harmónikaszót hallottam. A játszó »művész« két billentyűt használt a hangszerből, az egyiket cibálta, a másikat ütötte.

Imanombóban felfedeztem egy hegedül. F'ából faragott kézimunka volt. Később kiderült, hogy a bennszülött muzsikájához semmi köze. Tula jdonosa Tanarivoban katona volt, ott látott hegedűt és amikor hazatért, megpróbált csinálni egyet. A Marseillaise! játszotta a dzsungel közepén. Mondom, felejthetetlen volt.«

Ennyit közlünk Fejős Pál érdekes leveléből.

A kiváló magyar rendező, mint mcgludiuk, azóta már értesült az abesszín háborúról. Mégpedig elég különös módon. Amikor hazafelé indult, megtudta, hogy a hajó nem jöhet át a szuezi csatornán, hanem meg kell kerülnie Afrikát és a nyugati partok mentén mehet Gibraltárig és onnan a rendes úton Kopenhágába.

Prófétanő a komáromi Mátyás-uccában.

Uj foglalkozás urilányok számára.

Éppen azon gondolkoztam, hogy,mi módon lehetne halványkékre festeni a havat és élénkzöldre a holdvilágot, hogy akár életem kockáztatása árán is, valami különös látványban, illetve élményben legyen részem, mikor betoppant egy régi, évek óta nem látott barátnőm, a kifogástalan urilány.

— Menj el a Mátyás uccába, ott van egy elhunyt nagy zseni szellemétől megszállt asszony, aki szeizmográíszerűen finom megérzései alapján hajszálpontosan megjósolja a jövődet. Ő volt az az asszony, aki előre bejelentette a világháborút! — szólt vagy tízperces beszélgetés után a régi barátnőm és bevallom, nem kellett soká biztatnia.

*

— Lakik itt, kérem, valami jósasszony? — kérdem illedelmesen a Mátyás uccai házacskából kíváncsian kikandikáló őszes asszonyfejtő].

— Én vagyok... — mondja igen zavartan. — Tessék beljebb!

őszintén szólva igen csodálkozom. Milyen szolid, rendes munkásasszonynak látszik! Később kitűnik, hogymig az urának volt munkája, tényleg távol állt tőle minden prófétai megszállottság.

Egy parányi, ragyogóan tiszta kis kemencés konyhába vezet és leültet egy fehérre súrolt padkára, az ixlábú asztalka mellé, ő szemben ül velem, egy csomag svájci kártyával. Korántsem azért, mintha kártyából akarna jósolni, hanem, mert a díszletek emelik a hatást.

Mi érdekli a sorsából, kisaszszonykám? — kérdi. Úgy látszik, nehezen mer belekezdeni a dologba, túlságosan kemény diónak talál. Én igyekszem a legnaívabb képet vágni.

— Mindent szeretnék tudni!

Az asszony nagyot nyel, aztán aggodalmasan rámnéz, majd kiterít az asztalra vagy nyolc-tíz kártyát:

— Ez itl a kisasszonyka, — mondja rámutatva egy lapra. — Ez a másik a szerencséje, ez a szerelme, ez a levele és ez a barna férfi.

mondja, — a Hallos uccában.

Egy benyíló felé int. Valami kis ucca az, eddig nem is vettem észre. Aztán he sem várva válaszomat, útnak indítja a csizmákat. Megdöbbentem.

— Kik ezek a Sátoriék és miért hozott velük kapcsolatba ez a vénember? Úgy látszik, hogy ő már elintézte magában az én látogatásom problémáját. Közölte is velem megfellebbezhetetlenül ... Sűrűn járhatnak a Sátoriékhoz nem idevaló emberek... így talán meg lehet magyarázni a dolgot. Ámde mégis csak kjtlönös és érthetetlen.- Most csúffá teszem a vakszerencsét mosolyodok el megint kényszeredetten — és elfordulva a sikátortól, az ellenkező irányban haladok át a téren. A túlsó oldalon gyorsan bekanyarodok az uccába és hosszú léptekkel elindulok a kerítések alatt. Itt kertes udvarok lombosodnak s a házak elbújtak a lombok alá. Ismét kereszlulak következnek és én vaktában befordulok rajtuk, cél nélkül, jobbra, aztán megint balra. Közel sejtem már a városka szélét, a porták mind szélesebbek, szöllők is vannak erre s a szilvafákon kékül a gyümölcs.

Előhúzom az órát: tizennyolc perc múlott el... s még mindig hátra van az örökkévalóság.

Megállók és a forró, olvadt unalom kagylózúgását hallom a fülem mögött. Zsebkendő után motozok, hogy Jeszárítsam a verítéket.

— Valamit ki kellene eszelni mégis

— motyogok kimerültén —, valami idősiettetőt, szórakoztatói. Apró kis karikák táncolnak lehunyt szemem előtt és a kis karikákból egyszerre csak kiölti nyelvét a gondolat :

Mi történnék, ugrál és szikrázik agyam körül az incselkedő ördög, — mi lenne, ha most szép csöndesen benyitnál egy házba? Egyszerűen csak belépnél a kapun és így szólnál:- Sátoriékat keresem. Itt laknak?

Egy leányka futna eléd és így válaszolna:

— Itt, itt, igen... Tessék besétálni.

Oh, csak rövid, most már egészen rövid időre, - mondanád. — A vonatom azonnal indul és alig van huszonöt percem.- Nem baj, — kacag fel a lány,

— egy perc is elég. Egy perc néha egy egész élet...

Csengett a fülem, vagy csakugyan hallottam a csengő, éles lánykacagást? Elöntött a harag és megint hatalmába kerített a nyughatatlan, csiklandozó idegesség.

Egy kert kerítése alall állottam és bambán meredtem rá a kezemben tartott zsebórára. Aztán megint nekiindultam, hosszú percekig, vaktában, hiánytalanul. Az egyik fordulónál belestem a rácskerítésen. Széles udvart láttam, a középen diófa csiiggeszlette földig ágkarjait. A tisztáson kismalacok röfögtek elnyúlva a porban. Az állatok között egy mezítelen kisgyermek játszadozott. A malacok hasaalját vakargatta és erős, kis combjaira rózsaszínű fényfoltokat hullatott

a lombokon átpermetező világosság.

Megnevezhetetlen, szorongó félelem fogott el, mintha hangyák mászkáltak volna a hátgerincemen. Szétfolyt és elmosódott körülöttem minden és nem tudtam érzékelni többé az idő múlását. Rémülten rántottam elő az órát és összezavarodtam. Nem bírtam megállapítani a hátralévő perceket ... talán el is ment már a vonat régen és én azt sem tudom, merre kell innét kijutni az állomásra? Futni kezdtem a puha homokban lakottabb tájékok felé, hogy megszólítsak valakit.

Végigrohantam egy uccán, bekanyarodtam egy másikba, de senkivel sem találkoztam. Odadőltem egy palánkhoz, hogy kifújjam magam és a palánk tetejéről, mint éles bárd, nyakam közé zuhant valami harsány, fülsiketítő kiáltás:

— K-u-u-riii!... K-u-u-u!

Olyan volt, mint a halálsikoltás. A velőmig összerázott.

Fejem fölött, a palánk peremén, nagy barnaveres kakas nyújtogatta a nyakát. Féloldalra fordított fejjel nézeti lefelé azokkal a nagy rubint madárszemekkel. Nem félt, hegyesen végigsétált a léceken, aztán lefelé elballagott valami óltelő lejtőjén. Jázminbokrok sorakoztak a kerítés mögött. Átnéztem a gályák résein.

Ekkor találkoztam a szemeivel és pillantásunk összekapcsolódott.

Virágoskert húzódott a kerítés alatt és föltűzött szöknyácskájában, leguggolva, a levelek között babrált. Aranybarna, lebontott haja a vállaira omlott és két kék, riadt szemében kíváncsiság és félelem sugárzott.

Mindjárt megismertem. Ő volt, más nem is lehetett.

Az egész egy pillanatig tartott. Akkor én szégyenkezve lesütöttem szememet s anélkül, hogy egy szót is tudtam volna szólani, hogy legalább üdvözölhettem volna, mit tudom én, valami ostoba és gyerekes jellel tudomására adhattam volna, amit érzek, elszakítottam tőle a pillantásomat. Felemelkedtem és tovább vánszorogtam.

A sarkon egy siheder ütközött belém, mohón, akadozva tudakozódtam:

— Merre van a vasútállomás?

— Nem messze. Arra — mutatta az irányt.

— Elment már a vonat?

Felhúzta vállait és bután rám bámult. Nem tudom, micsoda belső parancsnak engedelmeskedve még azt is megkérdeztem tőle, visszamutatva a jázminbokros kerítés irányába:

— Milyen ucca ez?

— Ez a Dallos ucca.

— Hát ott kik laknak? Ott, mindjárt a sarok melleti?

— Sátoriék, — mondta ki nyugodtan és megvakarta kócos fületövél.

Nekifutottam a vasútállomás felé mutatott irányba. Lihegve, az utolsó pillanatban buktam be a perronra. A szerelvény mozgásban volt már és kétségbeesett bakugrásokkal utánavetettem magam.

Szerencsére még el tudtam kapni a legutolsó vágón kapaszkodó korlátját.