Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-02-22 / 16. szám
»KOAUllUMl LAPUK. 3. oldai 1936. február 22. tálában népszerű. Az intézmény bevált, de mint minden demokratikus országban, modern formák között vált be. A vonzóerejéhez emberi egyszerűség tartozik és az etikettjéhez egy csöppnyi bölcs, majdnem rezignált humor. A népszerűségét még elvi ellenfelei között is nem utolsó sorban ez teszi. Ennek a királyi humornak egyik legrokonszenvesebb képviselője maga a svéd trónörökös. Stockholmi előkelő társaságokban mesélik, hogy egyszer apjáról és a saját jövendőbeli uralkodói terveiről beszélgetve mondotta: — a »cégünk« xnég addig bírja, akkor egyet-mást azért majd én is nyélbeütök. Gusztáv Adolf, a trónörökös, ma már ötvenötéves, de természetesen 78 esztendős királyi atyja mellett, aki még mindig rugalmasan veri a tennisz labdákat, valósággal kisfiúsán hat. Finom iróniája és tudós szerénysége is hozzájárul ehhez, mert ez a modern Gusztáv Adolf tulajdonképpen régész, sőt ősrégész, aki nem egy tudományos expedíciót segített utnakindíUmi és Svédországban maga is résztvett a neolitikus kor maradványainak felkutatásában. A trónörökös személye Angliában legalább olyan népszerű, mint hazájában, ami már azért is érthető, mert a két ország közötti rokonszenv egyre mélyül. Kevéssel ezelőtt a kínai kiállítást tekintette meg Gusztáv Adolf a feleségével Londonban. A trónörököspár angol baráti körében mindig igen jól érzi magát és a bucsulakoma után Gusztáv Adolf tréfásan meg is jegyezte: »Hiába, szomorú a válás Londontól, mert Stockholmban mégis csak elvárják tőlem, hogy valamcnynyire rojalisla legyek«. i < AKINEK MÁR SOK A JÓBÓL f ■ Az ilyen derűs mosoly minden végzetes feszültséget felold. Ha Európa már torkig van a történelmi időkkel, a svéd fiatalság egy kissé szomjazik utána. Svédország — mondotta egyik fiatal barátom — egy nagy temető. Igaz, tette hozzá különös patrotikus lelkesedéssel, a legszebb temető a világon. Nézzen körül, micsoda béke, micsoda nyugalom mindenütt. Mi kétszáz éve nem éltünk át háborút, majdnem azt mondhatnám, négyszáz év szerelmes tett az ön társaságában lévő... — Egy pillanatra zavartan elhallgatotl, mert nem tudta, hogyan szólítsa az illető hölgyei, de már nem volt tétovázásra idő, a hangja merészen felszökött: — Igen kérem, mutassa be Gábor barátomat Itózsika ^nagyságának. Most legjobb lenne gyorsan elfutni, de egy férfi ilyenkor a helyén marad. Hát ő is maradt és várt, ijedten, tágranyitotl szemmel. A másik férfi homlokán kis hosszúság komorlott végig. Aztán a sűrű szemöldök alól jobban Gézára nézett, tetőtől talpig és vissza. Szája körül már apró mosolyokkal mozdullak meg az izmok s a meleg-fényű szemek is barátságos mosolyra nyíltak. Mint, aki már mindent megértett és semmiért sem haragszik. Erős és fölényes ember, aki a kor és tapasztalat férfias magasságából derűsen néz le egy gyermekcsínyre. Barátságos mozdulattal Géza vállára tette a kezét: — Jól van kisöreg, te most megmutattad a barátodnak, hogy legény vagy a talpadon, te még ezt is megmered tenni. Ezekután semmi akadálya sincs annak, hogy szépen karonfogva visszasétáljunk, ahogy jó pajtásokhoz illik. A ti asztalotoknál majd elbúcsúzunk egymástól. Ugye, jó lesz? És máris Gézába karolt és visszaindult vele a terembe. Az úgy érezte magát, mintha a halálból tért volna vissza. Hős, aki rendkívüli cselekedetet hajtott végre. A barátja ámulva nézte a bevonulást, amelyet egészen másként képzelt el magában. Géza diadal ittasan foglalt helyet: — Megtettem, amit lehetett, de ő nem hajlandó bemutatni léged, különben is a felesége. S a másik asztalnál vidáman, szinte sértően csilingelt az asszony nevetése, amikor a férfi visszatért és nyilván beszámolt az előbb történóta, mert az utolsó igazi nagy küzdelem Gusztáv Adolfé volt. Mi már az ágyukat csak gyártjuk az egész világ számára, de nem használjuk. Kétszáz év béke, folytatja, el tudja képzelni, hogy mi az? Nem, ezt persze nem lehet elképzelni. Nálunk minden majdnem egészen jó és senki sem egészen rossz. Az ördög unatkozna Svédországban. Az a baj, hogy néha mi is unatkozunk — mondja hirtelen felvillanó nevetéssel. Valóban, a fiatalság vándorévei talán seliolsem olyan általánosak, mint itten. Ezek a legszebb emberpéldányok, a svéd fiúk és lányok elvágyódnak a béke zöld szigetéről és mintha a fiatalság valami veszélyes robbanóanyag volna, úgy menekülnek vele olyan európai tájakra, ahol egy-két robbanóanyaggal több vagy kevesebb már aligha számít. Ezektől a svéd fiataloktól idegen a káosz, idegenek a kontinens újabb jelszavai és életformái, de megnézik maguknak ezt is, kissé finnyássan ugyan és időnként magasra tartolt orral, de néha közmondásosan tobzódva a kontinens nehezebb és gőzösebb levegőjében. így élnek egy ideig, aztán kiforrva, mondhatnánk »pasztörizálva« visszatérnek a maguk tejjel és whiskyvel folyó szigetére. Nélkülözni nálunk senkinek sem kell, — mondja a szomszédom. — Mi csak egyel nélkülözünk: az igazi nagy művészetet, a valódi művészi teremlőerőt. Ez a hiány sarkantyú/ néha át bennünket a »történelmi időket élő« országokba. Gondolja — és a szeme elsötétül a kérdésbe —, hogy aki jól érzi magát, nem alkot? A LEGENDÁS »SVÉD TERÍTÉK« Ha a szó- és színpad művészetére talán meg is áll fiatal svéd barátom panasza, bizonyos, hogy iparművészet, építészet és az otthon kultúrája terén a svédek sok eredetit és gyakran kiválót produkálnak. Legnagyobb művészetük azonban — legalább is az ínyencek szerint — a »svéd teríték« összeállítása, az előételek pazar tornyozása és elkészítése. Nincs az a bibliai bőség és az a délszaki bőbeszédűség. ami kimeríthetné, hogy mi minden tartozik a svéd »vajaskenyér asztalhoz«. Tengeri halak, rákok, hűtekről. Gábor el is komorodott. Az előbb még idemosolygott az asszony és most nevet rajtuk. Borúsan rágta szivarjának végét és szótlanul nézeti maga elé. De csak néhány percig. Egyszerre felvillant a szeme. Pista lépett be, akit már az előbb emlegettek a másik asztalnál s mintha csodát látna, a karján egy ifjú hölgy, szakasztott olyan, mint az a bizonyos Rózsika. De valamivel fiatalabb annál, sőt ha őszinte akar lenni, be kell vallani, hogy sokkal fiatalabb. Remek ötlet, ettől a Pistálól, hogy éppen most tévedt ide. Már örült is, bőgj' az előbbi kísérlettel kudarcot vallottak. S mielőtt az asztalukhoz értek volna, nagy garral felpattant a székről: — Pistukám, csakhogy itt vagy! Remélem, hozzánk ültök? Pista egy kis zavarral mosolygott s magyarázón fordult az ifjú hölgyhöz: — Gábor, a legjobb barátom és Rózsika a húgom. Azonban — s a harmadik asztalra mutatott — ti fáradjatok hozzánk, mert mi a szüleimmel vagyunk együtt. No, ne ijedj meg, bizonyosan ők is nagyon fognak örülni nektek. Gábort mintha fejbe kólintották volna. Hát az a szép asszony a Pista édesanyja? Már értéllé azt is, miért mosolygott előbb olyan melegen, aztán miért nevelelt gúnyolódva mégis. Hisz ez rettentő szégyen! De a másik asztalnál már felemelkedett az őszes férfi is és mintha megértette volna Gábor zavarát, mosolyogva közeledett feléjük: — Gyerekek, amint látom, ti ismeritek egymást Pistával. Ugye, te vagy az a bizonyos Gábor? Most aztán én kérlek, hogy legyen szerencsénk az asztalunknál, feltéve — és elnevette magát — hogy a két Rózsika közül beéred a fiatalabbak marok, pisztrángok, osztrigák, kagylók, pástétomok, hideg húsok, főit sonkák, lazac és kaviár, vajas tészták, töltött meleg lángosfélék és sóskiflik, pirított kenyér, rozs- és feketekenyér, omlóbélű kalácsok, valóságos vajhegyek rogyásig. Nem akarjuk a szegény olvasót »ugratni«, de tény, hogy a legfőbb jó ebben a sok földi jóban eddig az volt, hogy nem kellett fizetni érte. A svéd étteremben ez csak afféle bemelegítő, amiből ki-ki kedve szerint vesz. A »svéd teríték« olt tornyosodik mindenütt a terem közepén, vagy külön kis görgő asztalkákon tolják oda minden új vendég elébe. A fogyasztáshoz ezl sohasem számílotlák fel: aki az előételeken kívül nem evett semmit, csak rozspálinkázott, vagy coctaill szippantgatott, az csak az elfogyasztott italért fizetett. De — minden aranykornak egyszer vége szakad! — éppen az utolsó hetekben és hónapokban a legelőkelőbb éttermekből és hotelekből kezd eltünedezni az ingyen terülj asztalkám. Lesújtva ettől a csapástól, egy előkelő svéd barátommal meginterjuvoltattam az egyik hotel tulajdonosát, hogy miért szakított a boldog aranykor szokásaival. — Kérem — szólt a derék svéd — nem volt más hátra. Mert hogy az Idegenek főleg előételt eltek és mást alig, azt nem bántam volna, hogy a szendvicsekből, kiflikből és bélesekből bepakkoltak és elvitték magukkal, azt sem bántam volna, de kérem, hogy a gyönyörű damaszt asztalkendőimbe pakkolták őket és még azokat is eivilték ajándékba, ez már sok volt! így tűnik le egy aranykori V. M. Három-négy komáromi probléma. A szerkesztőségbe állandóan érkeznek »külső munkatársaink« levelei, színes kaleidoszkópjai a kisvárosi forgatagnak, problémáknak. Az eseményeim; mindenki különféleképen reagál s érdekes megfigyelni, hogy milyen ellentétes végletek érdeklik az olvasókat. Az egyik levélíró ezt Írja: AZ ÁRVA KONFLIS Üzleti utakat járok a Csallóközben, Mátyusföldön, gyakorta érkezem meg tehát az éjféli motorossal. A Királypüspök ucca táján lakom, ha tehát szép az idő, begyalogolok az apostolokkal, ha ellenben esős, havas az éjszaka, bérkocsit kell fogadnom. — Sajnos, a bérkocsi drága. S noha tudom, hogy derék bérkocsisainknak sok adót, zabol kell fizetniük, amíg napi rezsijüket behozzák, hogy sokat kell álldogálniok, fázniok, amíg arra kerül a sor, hogy egy utast kivárjanak, én mégis drágulom az éjjeli 15 koronát. Ez, kérem, két ebéd, ez komoly összeg. Sikerül is 10 koronáért befuvaroztatni magam rendszerint. Újabban megtörtént, hogy 7—8 koronáért is behoztak éjjel. Persze, nappal olcsóbb. (Mégsem olyan olcsó, mint Ujvárott!) Nos, tehát a napokban ismét éjjel érkezem meg s látok egy árva bérkocsit, amely türelmesen vár. Szép idő volt s inkább csak formaság okából kérdeztem még a kocsist: — Mennyiért visz be? — Tizenöt korona. — Adja azt olcsóbbért is. — Nem adom. Dehát: adta. Második szóra adta tizenkét koronáért. Ebben a vidám, tavaszias éjszakában sajnáltam a 12 koronát is: jóformán egész nap nem kerestem annyit tisztán. — Nyolcat adok. — Nem. És nem adta. Még egyideig vártam, aztán megindultam gyalog. Csalétek volt: hátha elvisz nyolcért. A Királypüspök uccába. De nem állt az alkura. Közibecsapott a lovaknak s hazaballagott. Inkább üresen ment haza, de nyolcért be nem vitt! Tíz perc alatt gyalog én is benn voltam. A PÉNZÜGYI KIRENDELTSÉG BELSEJE Másik levelünk a pénzügyi kirendeltség belsejére panaszkodik. Nos, nem az adózás szempontjából, sem pedig amiatt, hogy talán rosszul számították volna ki a fizetnivalóit! A levél sokak nevében szól s a pénzügyi kirendeltség épületének tarthatatlan állapotáról beszél. — Igaz ugyan — mondja a levélíró —, hogy rendbehozták valamenvnyire az épületet, hogy különféle fülkéket megjavítottak, hogy kissé mentesítették a bűztől, de ez még mind! semmi. Úgy a hivatalnokok, mint a közönség tagjai panaszkodnak az egészségtelen, szűk, sötét helyiségek s tűrhetetlen folyosók miatt. — Aki adót akar fizetni, azzal nagyobb előzékenységgel kellene bánni, — panaszolják mások. Az előzékenység ezúttal az építtetők részéről várható jogosan. Télidőben fagyoskodva, sötétben álldogálva, bűzben várakozva kell ácsorogni s unatkozni, amíg az emberre sor kerül. Nem kívánja azt a derék adófizető, hogy puha párnákkal, feketekávéval, kéjlakkal várja az adóalanyt a pénzügyi hatóság, csupán azt szeretné, ha modern, kényelmes, egészséges viszonyok között kellene várakoznia, amíg sor kerül rá. »Pénzügyi palotánk« nagyon nem szolgál rá a nevére. Ugyanezt mondhatjuk a postaépületről, ahol még a táviratokért is lépcsőt kell mászni s az ember az egész épületet kénytelen megkerülni, ha az ajánlott-levél osztályról a távirat-osztályra megy. Ez nálunk, kérem, a »Iád«... S A TELEFON... Ha már itt tartunk, van egy másik lácf« is. Két új s három régi telefonelőfizető kereste fel levéllel az utóbbi hetekben a szerkesztőséget s azt kéri, járnánk közben, hogy a telefonszolgálat legalább félnyolckor kezdődjék, ha már reggel 7 órától, nem lehet. Komárom nagy város, üzleti város, katonaváros: múlhatatlan, hogjr a telefonálási időt már kiszélesítsék. Az új előfizető arra hivatkozott, hogy azért vállalta az új telefont, hogy üzleti ügyeit rögtön korán reggel kezdhesse intézni, a régi előfizető arra hivatkozik, hogy két Ízben is volt sürgősen szüksége orvosba s nem érte el telefonon. Egyszóval a telefon is... Vannak, akik a hídzárás és hídnyitás idejét is ki akarnák tolni, de ezek már oly optimista levélírók, hogy panaszaikat nem is közöljük. Hogyisne! Min panaszkodnánk, há teljesítenék az utasok, az adófizetők, a postalátogatók, a telefonálók s az útlevéltulajdonosok kérelmeit?... Még elbíznák magukat. Eladó családi ház Rozmaring u. 5. sz. alatt. Ugyanott jó állapotban lévő személyautó is eladó. 39