Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-02-15 / 14. szám
I $#6, itíbnián: 15! »KOMAROMILAPOK« 9 ohlaí ASSZONYOKNAK. BaaM®aaSS5SS0»ISB^SCT«Bí8®^^aBSíí®SMa^^Bf3HKB)RS«BG5SWWBSe R3B5K2S5e.^V BBtmiWiMlllMfl>Wi8i i'll'Jlli— lliy'IHP'i 'lililiM'l K'mamMBKBaBmBVK Aki a jég hátán is megél. Tegnap r 'ggv-l Ik'röpűlí hozzám egv vándörmadárka néhány órára bélesiihti.lt otthonom meleg fészkébe, tollászkodott, csicsergőit és csattogott, majd estére kiterjesztette szárnyait és elszálli ismeretlen tájak új élményéi felé. Én pedig itt maradtam, anyai nézéshez szokott szemem aggódó lek in tel tel kővel i ennek az idegen fiókának merész égbplörésél és telve lesi megtalálja-e valaha a boldogságot, vagy szárnyszeget ten llull-e alá egyszer ez a minden megkötöttségtől felszabadul! hontalan kis csavargó. Édesanyja a nőj báj és szépség megtestesülése volt. Napsugár kisasszonynak nevezték ifjú éveiben, de igazán fiatal nem volt soha. Elérhetetlen vágyak emésztették kielégítetlen lelkét, végtelenbe, sóvárgó szíve sohasem találta meg a közel valóság örömeit, szereletet nem adott és boldogságot nem kapott soha -végül pedig unalmában elhagyta ezt az életet, amelyben'csalódott és amelytől már nem várt semmit. Remek férfi volt az apja, jelentős szelleme játszi könnyűséggel fogadott be minden tudást és lángoló lelke pazarul szórta azt szél az emberek között. Minden bánatot megértett, minden szenvedést megvigasztalt. mi nden örömben osztozott és ügy tudott nevetni, mint egy gyermek. Amikor a sors halálos betegségei méyt rá. keserűség nélkül, filozofikus nyugalommal veit önkéntes búcsút az élettől, amelyet oly nagyon tiszteli és szerétéit, hogy kínjainak rútságával nem akarta szépségéi elhomályosítani. Ennek a különös emberpárnak ittmaradt gyermeke .Tanja, akit az elhagyottság nem tört meg, hanem megacélozott, aki 16 éves kora óta maga vívja harcát az élettel és az emberekkel, akii irigyelnek a leányok, ínért lehet, amit akar és akit sajnálok én, mert nincsen senkije, aki dédelgesse. Neve országok szerint idomul. Idehaza Antóniának keresztelték és Toncsinak hívták. Angliában (ahol pipát szívott, quáker akart lenni és megtanul! soffir ózni; Tonvnak hivatta magát. Tanja a művész -neve, meri exotikus és valami olyat rejteget, ami nincs. Tanján nem látszik, hogy a magyar alföld gyermeke, ő a tökéletes mimikry példás megtestesülése és az am éri k a i globetrot ter-1 á ny inter náci onáiis külsejével lépdel a világban. Magas. vékony, aranyszőke nem festve!); szemüveget hord, csúnya, de vonzó és minden nyelven rosszul, érthetetlenül és mulatságosan hadar. Mérhetetlenül lusta és lázasan tevékeny. Nagyon eszes és teljesen műveletlen. Nem szegény. de soha sincs pénze. Mindenhez van tehetsége, de semmihez sincs kitartása. Berlinben láncolni, Párizsban varrni, Szegeden főzni tanult. Semmi! se lúd mindebből, de mindenütt őrzik földi javainak valamely töredékéi : egy díványt, egy varrógépet, egy spiritusztűzhelyei vagy egy koffert, Garderobe ja óriási és többnyire hasznavehetetlen ruhadarabokat tartalmaz: májuslián Itáliában egv 2 cm vastag teveszőr-leddybür kabátban érkezik, amelyet novemberben Oroszországban viseli és januárban Zcrmattbau gyékényfonású eslikabátlal lepi meg a vacogó társaságát, amelyet egyiptomi barátnőjétől kapóit. Jelenleg új pálya hajnalán áll. Párizsban majdnem férjhezmcnl egy svéd grófhoz, de amíg kiki beszerezte papírjait, megunták egymást és a pénzük is elfogyott, rokonainál élni unalmas, kis vagyonának kamatai külföldön nehezen érik el, tehát végre »komoly« pénzkeresésre kell gondolnia. Érthetetlen módon, láthatatlanba alkalmazta őt egy londoni Limited Company of Nem tudom micsoda — idegenvezetőnek. Most holmi útlevélügyben szaladt haza, de jövő héten már nyolc ausztráliai tanítónőnek fogja magyarázni Linzet, Salzburgot és Bécset, ahol fél-félnapra megállt, hogy körülnézzen és kissé tájékozódjék. A nyáron Londonba készül, hogy íenlnevezelt irodában bemutatkozzék és szerződést kössön. Lehet., bőgj'egyéniségének varázsa szem tői-szembe is elkápráztatja majd főnökeit, úgy, hogy nem látják meg tudásának tátongó hiányait. Amellett épp oly kevéssé szélhámos ez a lány, mint az a madár, amely ágról-ágra szállva nem emlékszik a tegnapra és nem gondol a holnapra, csak röpdös és dalol és ott csipegeti táplálékát, ahol találja. Nyárspolgár ismerősei természetesen rengeteg csúnyát beszélnek életének laza erkölcseiről és felháborodásukban rémregényeket költenek róla. Mindebből csak annyi igaz, hogy minden rosszal elkövethetne, mert nem volna senki, aki számon kérje tőle. Valami oly csodálatos, természetes gvermekdedség él a lelkekben, oly egyszerű és őszinlc a beszéde, oly tiszta és becsületes a gondolkozása, mintha őrangyal vigyázna rá, hogy bele ne essék a szakadékba, amelynek széléi! vak merészséggel láncol. Van egy furcsa veleszületett tulajdonsága: sohase zavar. Mindig várat laiiui toppan be, de mindig jókor. So-4 hasé marad túl,soká és úgy illeszkedik bele a házi rendbe, mintha abban élne.; Nem kérkedik és nem panaszkodik, nem vádol és nem követel. Mindenki örül neki, de senki sem vágyódik utána. Azonban joggal azt gondolhatnánk, hogy legalább is nagyon önálló, felnőtt és ügyes lett e sok kalandos vándorláson keresztül. Hát kérem, tegnap ü déli vonatot, amellyel indulni akart. lekéste,_a délutánit tévesen kereste ki a menetrendből, a podgyászcédutáját átadta egy hordárnak, akit elnyelt a föld éjjel harmadszor ment ki a pályaudvarra és mivel nem jött vissza, fel kell tételeznem, hogy elutazott. Oly ügyetlen kapkodással szervezte ezt az indulási, hogy nem értem mikép járja meg egyedül egész Európái és úgy éreztem, hogy neki épp úgy elkelne a gondoskodó szülői kéz, mint á legháziasabb nevelésű kis bakfisnak, pedig ől kora és életmenete már nagykorúvá lelte. Még ő is bizonyíték az én régi teóriám mellett, hogy egy nő solia sem nagykorú, amíg nincs gyermeke, akiért ő a felelős, hogy mindaddig felügyeletre szorul, amíg nem ő maga nevel. és hogy mindaddig nem bír megállani egyedül, amíg nem ő ínaga lesz másnak a támasza. Szegény árva kis Tanja! vigyázzon rád a jóisten addig, amíg a le vergődő kis madárlelked meg nem nyugszik és a másért való gondoskodás meg nem tanít léged a női élet valódi értelmére. GYERMEKEKNEK. na Náci bácsi kalapja. Cincérek. 1 láson volt tegnapelőtt és rávetette magát a cincérek népére. Persze, előze-Náci bácsi a tavasszal Vásárolt egy kalapot. Szél lirfi csak odanyargalt És egy nagyot kacagott. Egyket lőre lekapta a Vadonatúj süveget S vele együtt árkon-bokron Gyorsan tovaügetett. Náci bácsi dérrél-durral Futkosott egy darabig. I)c sohasem jutott el a Szárnyra kapott kalapig. Szél úr fi egy akácfára Telte fel a jilyulát, A fa éppen növesztette A tavaszi frizurát. Arra járt egy madáranyó. Felkiáltott: Ejnye, ni! Jő lesz ebben a kalapban Fiókádat költeni! — Ki is kellek a fiókák S mikor mindnek szárnya nőtt, — Búcsúi veitek a kalaptól. Ott hagyták az ágon őt. Szél úrfi, hogy arra sétált, A kalapra ráakadt. Tréfás kedvvel jól megrázta Az akácfa ágakat. Leesett a szegény kalap, A közelben volt a tő! — Abba gurult bele éppen. Mini valami kis hajó. Bábos vöcsök úszott arra, Megcsodálta, beleült. Előle a sok apró hal Fejéi vesztve menekült, öreg vöcsök csónakázott A kalapban két hetet. Egy vadász lelőtte akkor. A vöcsöknek vége lett Ám a kalap épségben volt. Meglapult a nád között. Nosza, egy szép kecskebéka Menten beleköltözött. Búcsúzásul egyet-kettői Krákogott és brekegett. Aztán bebújt a kalapba Átaludni a telel.- Náci bácsi pedig tartja Szél árral a haragot. Fülre húzott sapkát visel. Nem vesz többet kalapot! A Kerekerdő bőscincéreinek vezére, Kengőbajszú, összehívta egy napon a kerekerdőbelieket egy kis tanácskozásra. Jöttek is szép számmal. Egy régen kivágott tölgy széles tönkjén foglal lak helyet és nyüzsögtek, amint ez a rovaroknál már szokás. Néhányan a szomszédos sárjhajtásokra telepedtek, abban a hiszemben. hogy ott jobb kilátásuk esik, mások rendetlenül mászkállak ide-oda és hol ill álllak meg némi tercierére, hol amott. Általában igen álmos népség voltak. A közeli fa ágáról mókus fütyült le a tisztelt társaságra: Hölgyeim és uraim, nincs szükségük ügyes rendezőre? Félvéka dióéri olyan parádét csinálok önöknek, hogy sose felejtik el! Ugyan, te szeleburdi! felelték neki. — Tudod is, hogy mi a rend! Kár, kár! Kár, kár! — kiáltotta.- No, ha kár. akkor menjünk odébb egy házzal — mondta a mókus és lovábbh urcolkodott. Ekkor már jött is Rengőhajszú. Jobbról is, báliról is két futrinka cipelte rettenetes bajszát. Hű, micsoda bajusz volt ez! Nemcsak a Kerekerdőn, de messzi vidéken tudtak róla és minden iskolásfiú azon törte magát, hogy Kengőbajszú la spirituszos üvegébe bekeríthesse. A cincérek hódolattal bámullak rá és azt suttogták maguk közölt, hogy valami titokzatos kenőccsel kezeli az öreg, némelyek pedig még azt is Indiák, hogy a: kenőcsben a csigaháj a legfontosabb elem. Próbállak is ellesni a receptjét, de eddig senkinél; se sikerült. Rengőhajszú nagy méltósággal foglalta el helyét a pódiumon, bevezetésül megsodortatta bajszát a futrinkái, mert maga nem volt rá képes, aztán krákogott vagy kettői és így szólt: Kérem a gyászolókat, hogy az első sorokban foglaljanak helyei! Most tűnt csak ki, hogy mennyi a gyászoló! Nők, férfiak, lányok, fiúk. fekete karszalaggal jártak és teli voltak keserves panaszokkal. Álért nehéz idők jártak a cincérek népére: a gimnázium negyedik be osztálya kirándulás hadüzenet nélkül. így aztán mindenkinek jutott legalább egy a spiriiuszos üvegébe. Apákat, anyákat, gyerekeivel siratlak most a megmaradtak és azért gyűltek össze, hogy megbeszéljék. mint lehelne máskor az efféle támadások elől sikeresen védekezni. Rengőhajszú arra kérte a gyülekezetét, hogy elsősorban azok áljának elő, akiknek különleges panaszuk, vagv elfogadható ötletük van. Kérem jelentkezett egy faragócincér azt ajánlom, fúrjuk járatainkat mélyebbre a fatörzsekben. Ha nem volnék álmos, akkor most nagyot ■ nevetnék! mondta a szomszédja. Micsoda beszéd az. hogy fúrjuk mélyebbre? Nem tudja kegyed, hogy fekete harkály is van a világon? Az úgy kipiszkálja kegyedet a mély járatból is. hogy sose pödri ki többé a bajszát! A szomszéd meglepődött ettől a támadástól. — Kérem, én csak a gyerekek előli védelemre gondoltam —. hebegte. •- A gyerekek legföljebb egyszer jönnek ki évenkinl! A fekete harkály meg állandóan utánunk jár... — Na és a tövisszúró gébicset se felejtsük el! szólt közbe hátulról valaki. — Tegnap az unokaöcsémet húzta éppen karóba .. . Képzelhetik, bőgj- milyen jól érzem magam! Egyre többen zümmögtek és ciucineztek. A mókus megint ott ugrált a fölöttük terebélyesedő lombok közi s hol le, hol felszakadt a törzsön. Eközben lombos farkával közéjük söpört egy aranyporos nyárfacincérl. Pardon, ha zavarok mondta udvariasan. — De nem jószántoinból potyogtam ide. Még nem aludtam ki magam ... ugyanis, én éjjeli cincér vagyok — és nagyot ásított. Érre Kengőbajszú is ásítozni kezdett s az ásítás átragadt a többiekre is. Hű, de unalmas társaság volt ez! Hát senkinek sincs indítványa? emberélte meg magát végre- Rengőbajszú.- Kérem, szólalt meg egy vékony hangocska , nein messzire pompás ölfái tudok. Nagyszerű káveház az! Kél tücsök hegedül ott naphosszat, kitünően e lszórák ózhatnánk. A gyászfátyolosak nagyon haragosai; lettek erre az indítványra. Hál nincs önnek lelke? Nem gondol már azokra, akik spirituszba kerüllek? A kérdezett a - hajszához kapott s így szólt. Nézze kedves nnccsád bocsánat. Klein vagyok úgyis olyan szomorú az életünk. Egész nap. egész éjjel csak üldögélünk a sötét járulókban, es néha-néha, amikor kisüt a nap, kirepülünk egv pár percre... Úgy gondolom, ha most odamennénk és megkérnék a tücsköket, talán valami szép. szomorú nólát húzhatnának á megboldogullak emlékére és ezzel a tisztesség elten se vétenénk. Hát ha így gondolja. felelte-o. gyászfályoios hölgy, és már nem volt haragos. Közben a nyárfacincér relndbebozta a zuhanás folytán rendetlenségbe került ruháját, és egyet cinnegve föl repüli. Ezt jelnek vélték a többiek $ egyszerre fölkerekedlek valamennyien. Lsak Rengőhajszú maradt veszteg. Bolondok! morogta megvetően a távozók után. Aztán ráparancsolt a futrinkákra, azok megemelték hét rőfös bajszál s azzal ő is fölrepült. Hazafelé! — adta ki az utasítást. -Mert az óvatosság a legjobb védekezés ... és hazaérve előhózatta a titokzatos kenőcsöt s a futrinkák izzadásig kenték. A gyülekezet meg letelepedőit az öl fára, a két tücsök húzni kezdte, persze, a nyárfacincér rendelésére: Ki tanyája ez a nyárfás? Tovább azonban nem folytathatták, mert szélvészként csapott közéjük a fekete harkály. Kopp! Kopp!—-s már kettővel kevesebben voltak! No de« menekültek is! Ki merre látott. És boldog volt, aki egészben hazaérkezett. Meg is fogadta magában mindegyik. hogy soha többé gyűlésre el nem megy, a kávéházal messziről is elkerüli és Ügy védi meg a bőrét, ahogy éppen tudja.
