Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-02-08 / 12. szám

>KOMAROMI LAPOK«

9 »Mal

1836, féfetruár 8

ASSZONYOKNAK.

A „PRIVÁTA“

A priváfa. mint szükséges jó tikkor ötlik te! a diákgyermekek szülőinek gondolatában, mikor az első háziíe ládát, • teszem azt: »Az ősz örö:mei — amelyben a ház apraja-nagyja segített — nem éri el a hőn óhajtott eredményt. Pedig, de szép volt! Isten bizony szép volt! Csak a tanárokban 'mines belátás. Pedig a dolgozat egyik felét a, papa izzadta ki. másik félét a mama diktálta. A papa ilyen mondatokat stilizált: Az őszi szezon jót

tesz a kereskedőnek, akik ilyenkor fellendülnek. — A mama, mint lírai lélek ilyeneket diktált: A fán vörfaenyes levelek lógnak, míg a széf el *reem viszi őket. A konyha tele van hulló legyekkel. — A felserdült hajadontestvér bcleiratja: — Olykor esik az eső és megázik az ember, ha nincs nála esernyő. Végül még a stréber dolpgazatíró saját ötlete alapján beleveszi, hogy: Én. mint diák. azért

is örülök az ősznek, mert ismét együtt lehetek szeretett tanáraimmal!

Hiába! A dolgozat nem sikerül és elvben megtörténik a döntés: privátára fogsz járni! A szülők szempontja jábót az a jobbik esel, ha a kedves csemele jár az instruktor lakására és nem megfordítva.

Az instruktornak úgyis mindegy, o -berendezkedik privátára. Mert a pri válások speciális bútorokat igényelnek. Takaró nélküli asztalt, amit a tavasz ittfelejtett és rozoga hokkedlikel. amelyek az elet tői már semmit se várnak. Rendes asztal úgy se bírná el a liniafoltok tömegét és a rendes -székek nincsenek úgy felépítve, hogy minden megterhelés egyetlen lábukra, vagy maximum kettőre jusson.

Már pedig kizárt dolog, hogy a ke:reszles háborúkat vagy Pilhagoras té■ telét feszengés, székláncollatás és billegés nélkül meg lehessen tanulni!

Nehéz esel, ha az instruktor lakásán több priválás tanul egyszerre. Ebben -az esetben szeparé-rendszerre van -szükség, mert lehet, hogy a sok jó •ember megfér együtt de sok priválás nem. Ilyenkor egyik az ablaknál tanul, másik a kályha melleit, harmadik a sarokban, negyedik a díványon, legfeljebb kettő -az asztalnál. Ezek

■ is biztos, megcsípik egymást az asztal fölött, vagy megrúgják az asztal alatt. Gyakorlatilag alkalmazzák az egészségtan-tételt, hogy a testmozgás élénkíti a vérkeringést.«

A privátások fő-fájdalma, hogy az instruktor megkívánja a »feiinszóvaJ« való tanulást. Statisztikailag kimutatható, hogy a diákok nem szimpatizálnak a hangos tanulással. Mire jó az? Ha az ember magában olvassa, olvassa nagy Napoleon hadjáratait, közben kényelmesen gondolhat futballmérkőzésre, mozira, bélyeggyüjtésre vágj» egyéb kedvtelésre, — de. ha fennszóval tanul, akkor muszáj is odafigyelni.

Ennyit a pri válásokról. Többi részvétünket illő dolog az instruktor számára fenntartani. Szegény, szerencsétlen instruktor! Vannak napok, mikor valamennyi tanítványa a következő feladatok megoldását várja tőle:

írjuk le a János vitéz részletes tartalmai! írjuk ki a főneveket a Ló, bárányba és a nyúl c. elbeszélésből! - írjunk öt-öt példát alanyi, tárgyi, okmód-, cél-, idő-, hely- és okhatározói mellékmondatra! Készítsünk önálló fogalmazást a következő témáról: Hogyan szeretem szülőimet? és Miképpen takarékoskadhat egy tanuló? Könnyű elképzelni egjr-egj» ilyen nap után az instruktor lidércnyomásos álmait!

Hát még abból milyen veszedelem zúdul az instruktor fejére, ha netalán tán a priválás is beszekundázik. Másnap megjelenik a privátás papája, vagy rosszabb esetben a mamája az instruktor lakásán. Megjelenik és csodálkozik. Rendkívül csodálkozik, bőgj' ilyen eset is előfordulhat s hogy az instruktor havi 100 koronáért miért nem cseréli ki a kedves fiúcska agyrendszcrél is. Vau olyan papa is. aki személyes sértésnek veszi a szekundát s nem győzi emlegetni, hogy az instruktornak kötelessége felelősségre vonni a tanárokat, annál is inkább, meri a papa tudja.; hogy csemetéjének »az eszmélete kitűnő. csak a felfogása nehézkes. A jó ég tudja, honnan merítik a papák ezt a sziklaszilárd meggyőződést?!

Mindeneseire, az instruktor is élvez némi hasznot a privá!ásókból, iga/, hogy a lakása tönkremegy és a bútorok megsinylik az inváziói, de szellemi eredmény mégis csak van. Az instruktor nem felejti el tanulmányail. mint más ember, akit elnyelnek a ködös hétköznapok. Az instruktornak eszében marad, bőgj' a Madagaszkár fővárosa Tananarive; hogj’ létezik valahol egy

kacsaszőrű emlősállat; hogy a királyok között is volt egy Földnélküli János; és a chilei salétrom elsőrangú műtrágya!

A múltkor személyesen hospital lám égj' priválórán. Francia-óra volt éppen. Előbb azt hittem, hog\r keresztrejtvényt fejtenek, mert ilyen kérdések röpködtek a levegőben: — Mije Monsieur Lebrun fia Monsieur Lebrun felesége nővérének? Ijedten sütöttem le a szememet, mert képtelen voltam rájönni a feleletre hamarjában. Őszinte tisztelettel tekintettem a privátásra, aki tudta, bőgj’ az a bizonyos Charles a nagynénjének az unokaöccse.

Persze, szerényebb tehetségű privátások is akadtak. Az egyik úgy értelmezett magvarul egy francia kérdési, hogy: — >:Hány apád van neked?«

Á másik pedig arra a kérdésre, hogy: »hány testvéred van?« — így válaszolt magyarul: — mondjuk, kellő! Aztán kimagyarázta magát, hogy három testvére van, de hirtelcnébeu elfelejtette, hogj’an hangzik franciául a -három«.

Ekkor megszöktem a privátóráról s azóta minden tiszteletem és nagyrabecsülésem az instruktorokat illeti!

Beszéljünk a libamájról

A libamájnak most van a szezonja. Aktuális tehát az az ötlet, hogy > beszéljünk a libamájról.

Vaunak szakácsnők, sől háziasszonyok is. akik visszaélnek vele. Mindenhez felhasználják: siilthöz, halhoz, előételhez* majd csak hogj» nem a tortához is. Pedig aki igazán szakértője a konyhaművészetnek, az tisztában van vele, hogy a libamáj a legjobb önmagában és önmagáért, libazsírban megsütve. Igaz, hogy nem rossz pástétomnak sem. szarvasgombával, mint ahogy például Slrassburgban. ősi hazájában készítik. De világért se szabad hozzá salátát szervírozni. A savanyúság megöli a libamáj elegáns aromáját.

A libamájat már a régi rómaiak is ismerték; nagy szerepet játszott az ő raffinállan elgondolt lakomáikon. Kedvelt fogásuk volt a jecur ficatum, vagyis a fügével tömött libának a mája. Horatius is említi egyik szatírájában. A pici us, a híres gourmand volt. aki rájött arra, hogy a liba mája különösen ízletessé válik, ha az állatot

fügével táplálják. Amikor a liba eléri a kellő molettséget, akkor le kell itatni mézesborral, amíg berúg: Ezután kegyetlenül legyilkolják.

Ez az Apiciús különben értekezést is írt az étkezés művészetéről. Élet© folyamán fantasztikus összegeket költött arra, hogy kielégítse ínyenc hajlamait. Egy szép napon rájött, bőgj' hatalmas vágyónál elolvasztotta a tűz» hely melege; mindössze tíz millió sestertius maradi meg belőle, ami a ml számításunk szerint körülbelül 160.000 pengőnek felel meg. Hiszen igaz, a mi fogalmaink szerint ebből is meg lehet még élni. De Apicius szeriül nem leheteti. így tehát utolsó millióiból nagyvacsorái rendezett, amelynek végeztével megmérgezte magát.

De térjünk vissza eredeti témánkhoz,< a libamájhoz.

Egy másik római. Scipió Metellus-, azt tartotta, hogy a libát sötétben kell tömni. Az ő elgondolása szerint az állat így többet képes bevenni és ennek folytán nagyobbra hízik. Vannak vidékek, ahol még ma is ezt a módszert követik, különösen Franciaország keleti részén.

1772-ben Conlades marsall volt Slrassburg parancsnoka. Mint abban az időben igen sok francia főúr és hadvezér, ő is híres Ínyenc volt. Szakácsa egy Close nevű normandiai fialatember valóságos lángelme volt a maga nemében. A libamájak királyát, amelyből Elzász híres, először vékony; réteg szalonnába, azután ugyanilyen borjúhúsba tekerte, azután beborította aranysárga tésztaköntössel és végül fűszerezve szarvasgombával, amit Brillat-Savarin a konyha gyémántja« névvel tisztelt meg. Dumontel, a lírai költő szerint: csodálatos művet alkotott: az ízek bőségesen tündéid tüneményét . Természetes, hogj’ Contades marsall libamája híressé vált. Ez a hír szétterjedt Európa fővárosaiban mindenütt, ahová a marsall elküldte ajándékba konyhájának ezt a páratlan termékét. És ezzel együtt terjedi az ifjú szakács híre is. A libamáj elkészítésének művésze ekkor rájött arra, hogj» a saját javára is kiaknázhatná ezt a találinánj’át. Feleségül veti tehát egy bájos elzászi leányzót, akinek atyja szintén híres pástétomsütő volt. Üzletet nyitott, ahol nagyban készült az ő receptje szerinti libamájpástétom, Európa összes ínyencei számára.

Hazugok, ha találkoznak.

Kelemen valamelyik reggelen fáért akart kimenni az erdőre, de nem volt fejszéje. Azt gondolta, majd elkéri a szomszédjáét, Bukszáét, hát el is ment hozzá.

— Azért jöttem, hogy adja kölcsön a fejszéjét, kedves szomszéd, — szólt tiszteletteljesen.

— Szívesen adnám én oda, szomszéd, — felelte Buksza és megsodoriníotta kacskaringós bajszát — de nem lehet ám, mert kint van az erdőn.

— Az erdőn? Hát másnak kölcsönözte?

— Dehogy kölcsönöztem. Csak lusta voltam magam is kimenni, hát elhajítottam az erdőre, de előbb megmondtam neki, hogy vágjon annyi fát, amennyit csak tud, estére majd értéé illegj ek és hazahozom.

Kelemen olyan nagyon elcsodálkozott, hogy majd leesett az álla.

— Micsoda-a-a? — kérdezte, amikor kissé magához tért a csodálkozáshói. — Innen az erdőre hajította? És a fejsze talán csak úgy, magajószántából fog fát vágni?

— Hát! — felelte Buksza büszkén. — Nem olyan akármicsodás fejsze ám az én fejszém.

Kelemen hallgatott egy kicsinyt és azt gondolta: Ha te ekkorákat lódítasz, hát majd cn is! — És azután azt

mondta:

— Hát pedig éppen ilyen fejszére volna szükségem, mert tegnap vettem meg a grófi erdőt. És ha a kend fejszéje az enyém volna, nem kellene napszámosokkal dolgoztatnom.

Ezen azután Buksza csodálkozott el, mert Kelemen roppant szegőm’ ember volt világélctében és a betevő falatot is nehezen kereste meg. Honnan lett volna annyi pénze, hogj’megvehesse a grófi erdőt?

Meg is kérdezte tőle:

— Aztán hogyan? Talán bizony kincset talált, szomszéd?

r- Hát valahogy olyanformán.

— Na és hol? — érdeklődött még kiváncsiakban Buksza.

— Jaj, azt ne faggassa, mert nem mondhatom cl. Ha elmondanám, hát hajálnak halálával halnék meg tért ki a felelet elől Kelemen.

Erre aztán Buksza nem tehetett egyebet, minthogy vállat vont. Kelemen pedig azt mondta mégegyszer:

— Kár, hogj» nincs itthon a fejszéje.

— Kár, kár, — hagyta rá Buksza.

De mit tehessünk? Most már bizony holnapig kell várnia, Kelemen szomszéd, amíg a fejsze előkerül. Mert ha olyan erős vagyok is, hogj' kihajintottam az erdőre, de olyan erős mégse vagyok, hogy most már megállíthassam a munkájában estig.

— Hm, hm, — dörmögött Kelemen.- De azért rettentő erős kend, szomszéd.

— Abbizony. A nagyapámtól örököltem. Én még gyönge is vagyok hozzáképest. ö volt csak igazán erős. Hű. teremtő Isten! Ha megharagudott, hát egyszeribe vége volt a világnak. Elhiszi, szomszéd?

— Elhiszem én — válaszolta Kelemen.

— Megesett egj’szer vele, hogj’ nagjon megharagudott a falura. Tudja Isten, adót kértek tőle, vágj- micsodát s az öreg nem szeretett fizetni. Hát addig zaklatták, amíg neki nem ment a falunak. Fogott egy ménkűnagj’ gerendát s azzal neki. Csak úgy dőltek a házak egymásután. Már éppen a templom volt soron, amikor megbotlott s nekidőlt a templom falának. A templom megrendült, a harang kiesett a toronyból s majd az öreg nyakába. De még idejében elkapta a fejét. De azért a kabátja gombját eltörte. Ezt, itt e, amelyiket idevarrtam a ködmönömre, hogj’ a nagj'apámra emlékeztessen. Látja-e kend?- Látom. Jó gomb lehetett, hogj» csak ennyi kárt tett benne a nagyharang, - jegyezte meg Kelemen.

— Hát bizony abban az időben még más gombokat csináltak ... Hanem, hogy folytassam, nagyapám nem érte be ennyivel. Ott a telt színhelyén, fogta a harangot és kucsma helyett a fejébe nyomta, úgy ment haza.

— Hejnye! — csodálkozott cl Kelemen. — Úgy látszik, akkoriban az emberek is mások voltak, nemcsak a gombok.

— Abbizonj»!... A falu azonban tehetetlen volt harang nélkül. Nem tudták. mikor keljenek föl, mikor van ebédidő s ha be nem sötétedik, hát tán azt se tudták volna, hogy mikor van este. De nem volt mivel lagzira, temetésre harangozni, nem ért az életük semmit. Hát addig rimánkodtak az öregnek, hogy adja vissza a harangot a falunak, míg meg nem esett a szíve rajtuk. De kikötötte, hogy őt többé adóért ne zaklassák. Elhiszi-e?

— El én — felelte Kelemen készséggel.

— Nohát. Ilyen családból való vagj»ok én hencegett tovább Buksza. — Nem kell hát azon csodálkozni, hogy kihajítom a fejszémet az erdőre.

— Nem is csodálkozom én azon, — mondta Kelemen. — De azért kend se csodálkozzék azon, amit most -én mondok, szomszéd.

— Hadd halljam.

— Hát csak annyi az egész és nem egyéb, mint hogj’ most, ebben a szobában, ill van a világ kél legnagyobb hazugja. Elhiszi-c?

— Micsoda-a? — riadt föl Buksza és a szeme haragosan villant. — És ki volna az egyik?

— Ki? Hát a kellő közül az cgjik én volnék — mondta Kelemen. — A másikat meg találja ki... No, Isten megáldja!

És azzal sietve lépett ki az ajtón.