Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-07-13 / 56. szám

1935. julius 13 »KOMÁROMI LAPOK1« 9. oidaf. ASSZONYOKNAK. „Keep smiling!“ — Mosolyogj! Újabb keletű amerikai jelszó. A sárga népeknél a legprimitívebb udvariassági forma, szabály, köteles­ség a mosoly. Több mint elv, életfor­ma, ma már nemzeti jelleg. Ezt im­portálja most Amerika. Eddig nem igen volt szüksége a kí­nai mosolyra. Mosolygott magától is amerikai, ha jól ment a sora. De ma­napság, amikor a gazdasági válság ne­vű betegség őt is megtámadta, s több­millióra emelkedett a munkanélküliek száma, csődöt mondóit az amerikai mosoly. Az csak jólszituált yenkik szá­ján virítottt, a kínai mosoly viszont a legszegényebb kuli ajkán sem fonnyad el. A kínai kuli tápláléka egy marék rizs, a mosolyt maga adja hozzá és elégedett. A kínai mosollyal reméli leszállítani Amerika az igényeket és szerénységre szoktatni fiait. »Keep smiling« — mondja, a mosoly min­dent pótol. Nálunk is kelendő ez az áru. »Sírva vigad a magyar« — mondja a közmondás. — Nem csoda, kevés alkalma adatott, hogy szívből neves­sen. De ha sirva vigad, mosolyogva tűr. Ha nem is szószerini véve, de úgy érezzük, — mi már konyítunk valamit a keep smiling tudományához. Ennek köszönhetjük, hogy még mindig va­gyunk. Amerika új nevet adott a keleti mo­solynak. Elvet csinált belőle és most reklamírozza. Díszes pakolásban kí­nálja szegénynek, gazdagnak. Fennen hirdeti előnyeit, pontos használati uta­sítást ad, különféle pilulákban gyártja. — Mosolyogj! — kiáltja. Ha mo­sollyal közeledsz az emberek felé, mo­sollyal fogadnak. A mosoly ragadós, mint a bárányhimlő. — A mosoly nemzetközi nyelv, ame­lyet éppúgy értenek a lappföldön, mint távol keleten. Két mosolygó ember már nem két idegen. A mosoly arany­hidat ver két merően ellentétes nézet között. — A mosoly és a visszamosolygás a két ellentétes haderő két fehérkendős parlamenter je. Ha mosolyra bírtuk el­lenfelünket, már nem igen térhet ki a békés megegyezés elől. — A mosoly szirup, amely ízt ad a legellenszenvesebb, a legunalmasabb dolognak is. Mosollyal mindent bevesz a beteg. A régi világban csak a diplomácia prtelte a keep smiling elvét. Nem egy diplomata írta be nevét örökre a törté­nelem lapjaira egy bonmot-val, egy szerelmes tréfával. Világfelfordulással fenyegető bonyolult helyzeteket simí­tottak el egy sikerült, mosolyt fakasztó mondással. A keep smiling klasszikus művészei a diplomaták. Ezek szerint előkelő körökben már régen népszerű elv, annál inkább ajánlható en gros árukért. A mosoly, bármily keserű is, köny­­nyít a lelken. Élettani magyarázatot próbáltak adni egyesek a keep smiling jóltevő hatásának. A sporttal hasonlít­ják. Ha sok mozgást teszünk, megerő­södnek izmaink; erős izomzatú embe­rek keresik a sok mozgást Gyakorol­­juk a mosolygást, később természe­tünkké válik. Mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás? A tyúk tojta a tojást, vagy az első to­jásból kelt ki a tyúk? Ha soká mo­­solygunk, ki tudja még tyúk is főhet a lábasunkban. Figyeljük meg önmagunkat, ha vá­ratlan öröm ér. A szívünk tájékán va­lami melegséget érzünk, vérünk ar­cunkba szalad és mosolyra nyílik az ajkunk. Ki tudja, ha mosolygó izmain­kat hozzuk mozgásba, nem következik be fordítva ugyanaz a folyamat? Hallottam olyasmit is, hogy az ál­mosság mérgezés, bizonyos nedvek el­szaporodása a szervezetben. Talán a szomorúságnak és jókedvnek is ha­sonló oka van. A mosoly talán ser­kentőleg hat a jókedv ismeretlen mi­rigyeire? i De hagyjuk az orvosi magyarázato­kat. Inkább gyakorlati szempontból ajánlgassuk a mosolyt. Aki ragyogó arccal lép a szobába, aki mosolyogva jár-kel, azt a látszatot kelti, hogy jól megy sora. Gyárai füs­tölnek, részvényei hosszban állnak, földjei ontják a termést. A mai ember opportunista, elég baja van magának is, nem szereti azokat, akiktől pa­naszt hall. Inkább azokhoz csatlakozik, akiktől várhat valamit, mint akiknek adnia kellene. A mosoly bizalmat kelt, erőt sugá­roz. A világ leghíresebb szélhámosai mo­solygó képű emberek voltak. Moso­lyukkal csalták ki a pénzt a mások zsebéből. A »keep smiling« elvének különböző iskolái vannak. A spiritiszták a szel­lemvilágából merítik a derűt, mások szerint viszont a sport deríi fel a lel­ket. A nudisták meztelenre vetkőznek, hogy ruháikkal egyetemben minden­napi kicsinyes gondjaiktól is meg­szabaduljanak. Bicsérdisták és vegete­­riánusok a diétákra esküsznek. De vannak együgyűbb módszerek is, ame­lyek megkönnyítik a »keep smiling« gyakorlását. Egy amerikai regényben olvastam, lija a hősnőt bánat éri, szalad a boltba és vesz magának valamit. Valami bű­bájos naív igazság van a dologban. Próbáljuk meg, egy finom cigaretta, egy rúd csokoládé, egy színes zseb­kendő, valami apróság, amit veszünk magunknak, ha nem is elég arra, hogy felszárítsa könnyeinket, de frissebb ke­letű lévén a bánatnál, ici-picit mégis csak helvrcbillenli a kedélv mérlegét. De ez a módszer csak asszonyoknál válik be, a férfiak legritkább esetben tudnak örülni a holt tárgyaknak. A férfiaknak más receptet írnak. Ilyen a repülés, a repülés mint or­vosság a szív bánatára. Gyökeres lég­változás, szamárhurut ellen is jó. De nézzük meg közelről a dolgot, valami magyarázatfélét is fűzhetünk hozzá. Kellemetlenségünk van, bánat nyom­ja a szivünk, nagy, szörnyű baj. Még embert nem sújtott így a végzet. Ha­ragszunk a világra, átkozzuk a sorsot, amely é pen csak velünk bánik el ke­gyetlenül. Gondolataink körben-körlren. forognak, a tengely mi vagyunk ma­gunk. Beleülünk a gépbe és elhagyjuk a földet. Zúg a motor és egy-kettőre a felhők fölött szállunk. Lenézünk a mélységbe. Alattuk furcsa táj, tér­kép, szabályos kockákkal, amelyek búzatáblákat ábrázolnak, sűrűn pety­­tyezett tenyérnyi foltocskák, falvak, városok. Milyen szabályos, milyen egy­forma minden a magasból. Alattunk a föld, amelyen sok-sok ezermillió em­ber él. Születik, házat épít, szánt, vet, meghal. Hangyánál is apróbb, puszta szemmel ki sem vehető lény. És mind­egyikének öröme, bánata, szomorúsága és egyéni sorsa van. És mindegyike úgy érzi, hogy csak őt sújtja a min­­denség. Szeretnénk megtagadni a kö­zösséget velük, törpe, el bizakodott em­berekkel. Egy-kettőre ledobjuk a mély­ségbe a saját egyéni bánatukat. Úgy. belevész a mindenség képébe, mint lűszál a rétbe, mint mi magunk az em­berek tömegébe 2000 méter magas­ból nézve. A legderűsebb emberek állítólag a csillagászok. Mi nekik az élet, a halál, ők világégések, naprendszerek születé­sének, gigantikus égitestek halálának tanúi. Mosolyogjunk. Ki tudja mit hoz a holnap, jót vagy rosszal? Nézzünk elébe bátran, és mosollyal tűrjünk, úgyis tűrnünk kell. A mosoly a szépség, a kultúra. Az állattól is a mosoly különböztet meg. A mosoly hősiesség, nemesség. Moso­lyogjunk, főképpen mi asszonyok. A mosoly a legrútabb arcot is megszé­píti. Sanyi, meg a Krampusz. Irta Munka László. Egyszer a mamája, így szólt Sanyi kához; »Kész van már az ebéd, Vidd el a papához.« De Sanyi azt mondta. »Miért is vigyem én el.« » Hazajön a papa És majd megebédel«. »Ejnye«. Szólt a mamája. Haszontalan kölyök.« Ha nem viszed el hát, Vigyen el az ördög.« Alig hogy kimondta, Az ördög beugrott. S a megrémült Sanyi. Elébe futott. Bezzeg megijedt most, S a mamához mégyen. Megkérte őt s mondta: Bocsásson meg nékem.« Megbocsájtott néki, A jó anyukája, S az ördöghöz fordult, És így szólt hozzája; »Itt rossz gyermek nincsen, Menjen innen tova.« S nem jött el az ördög, Sanyikéhoz soha. •;c: .. .• r . .. ;'. , v;.: i . i Az ördöngős fazék. Volt egyszer valahol egy fortélyos fazekasmester s egy szép napon kere­kített egy takaros fazekat. De az aztán szemrevaló. tetszetős jószág lett, hogy egymás kontyát cibálták érte a me­nyecskék a pünkösdi vásáron. — Én biz nem adom cl ezt a szép kis bögrét — gondolta a mester s be­dugta a pelyva közé, a szekér dere­kába. Mikor aztán az utolsó í illetlen ibriken is túladott, csak elővette me­gint a fazekat. írgettc-forgatla, de akárhogyan kérték, nem tudott tőle sehogy sem megválni. Amint javában nézegeti, megszólal ám az edény. — Mit parancsolsz délebédre? Megfortyanlom egy-kettőre. Tyű. nagyot ugrott erre az ember, mert mi tagadás benne, erősen muzsi­kált az éhség a gyomrában. Fűlött tüs­tént venyigéért s egyszeribe tüzet rit­tyentett a fazék alá. Szedte-vette, rontom -bontom, Tvúkhúst főzz nekem, ha mondom I Hát, alig kezddt pattogni a rőzse, már duruzsolt a fazék. Foil, fortyogod benne a pompás kövér tyúkíi. Mire delet kongatott a harang, merhette is a levét a gazdája. Hej, most örült ám igazán az em­ber, hogy el nem adta a helyre kis l'azékat. Nem volt többet gondja ételre­italra. Csak a fülébe súgta a fazék­nak a kívánságát s alig térült-fordult, már nyelte is a láintos ebédet. No, hamarosan jókora pocakot eresztett a mester. Szélte-hossza egy volt, mint a banyakcmencénck. De nem csoda, mert pitymalatiól késő estig fortyogott a fazék, ő meg csak nvcldeste a sok jót az öblös fakanál­lal. Olyan pompás illat szálldosolt a há­za tájékáról, hogy az egész falu olt nyalta a száját a kerítés végénél. Délidőtájt egyszer arra járt a ki­rály. Amint nagyot szippant felséges orrával, odaszól a főminiszterének:- Édes szolgám, bármi légyek, Hogyha ill nem tyúkot főznek! —De biz azt, a kutyafáját. Máris enném a zúzáját! — csel­­fintett a másik s majd elnyelte szemé­vel a gőzölgő fazekat, amint belesett az ajtóhasadékon. A sok szájtáti népség menten elko­­lyogta. hogy' milyen ördöngős csupra Van a pocakos mesternek. Elsápadt a király a sárga irigységtől. Egyszeribe otthon termett s zargatla a kengyel­­futói a kemény paranccsal: — Szedd a lábad a fazékkal. Palotámig meg se állj, Holnap reggel itl légy véle. Én izenem, a király! ' Hej. majd holttá lett szegény mes­ter, mikor meghallotta. Kapta sebten a fazekat s kezdett véle futni ide-oda,, hogy elrejtse valami jó helyre, de addig szaladt szegény feje, addig fut­­korászott, amíg érte jöttek a bősz mus­kétások. Közrefogták tüstént s vitték fazekastól a király elébe. Egész utón jajgatott az ember, de a fazék is mondta a magáét.- Kozmás ételt főzök nekik, Tudom, majd megemlegetik! A palotában már alig várta őket a sok éhes vendég. Fél országát oda­­csődítette ebédre a király. Arany csűr­ben terítettek cifra cinkanállal, gró­fok. bárók futkostak az üres cserép­­tállal. No. ki is kapták menten az ördöngős fazekat a mester markából, amint befordult a tornyos palotába. Tüstént tüzet raktak aiá pattogó rő­­zsével s egyszeribe kezdett főni, for­tyogni az étel. Mikor aztán elkészült, kétfelé tö­rülte bajuszát a király s belekóstolt. De biz a cifra cinkanalat a sarokba vágta, mert még olyan kozmás ételt nem ízlelt a szája. Cudar bögre, földhöz váglak. Téged meg tömlőébe zárlak! — or­dított a szepegő mesterre. Hanem azt már nem várta meg az ember. Hóna alá csapta kedves kis fazekát s futott* loholt, ahogy két lábától tellett, haza­felé a falujába. Szusszanni se mert, csak a falu határában. Azóta is ott él, kényére-kedvére, titeket is elvár va­sárnap ebédre. i

Next

/
Oldalképek
Tartalom