Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-12-28 / 103. szám

ii>35. december 28. 9. oldal >ko!Uäromi lapok« A meg nem értett férfi , A meg nem értett asszony régi is­merőse az irodalomnak és a való «Sietnek. Könnyes, búsuló alakja köré 'ragyogó költői gondolatok, hatásos színpadi beállítások kerültek, a való délben pedig övé volt a részvét, a sajnálkozás és az érdeklődés. S nem ritkán a csábítás, olyanok részéről, akik nagy lobogással Ígérgették, hogy — megértik őt. Különösen a múlt század utolsó év­tizedeiben hemzsegett ez a költőket és egyéb érzékeny szíveket megihle­tő típus. Talán a XIX. század termelte ki őket? Nem. Mindig voltak és valószínűleg mindig lesznek. A valakit meg nem értés nem egyes korok árnyoldala. Nem kórtünet. Nem faji, éghajlati, kulturális jelenség. Még csak nem is egyes nemre szorítkozó hiány. Álta­lános hiba és a szenvedő alanyok nemcsak a nők közül kerülnek ki. Legalább annyi meg nem értett férfi szenved a világban, mint ahány meg ; nem értett nő. A különbség csak az, hogy a női egyéniség könnyebben, észrevehetőbben tükrözi a szenvedést. Hogy úgy mondjuk: kirakatba teszi szíve bánatát. Kötött, passzív élele T- a régebbi évtizedek asszonyainál különösen az életküzdelmektől tá­vol álló útja, igen alkalmas volt, hogy a megnemértés miatt keletkezett fájó érzelmek, állandó levert kedély­­hangulat feltűnjön a kívülállónak. A s'ok szabad óra alatt aztán mesebeli­en nagyra nőhetett az elkeseredés, a meg nem értés okozta fájdalom. Ezzel ellentétben a harcra, a ke­nyérkeresetre nevelt férfi a megnőni értés miatt rázúduló gyötrődést már fizikai idő hiánya miatt sem vihette piacra Ez a fájdalom olyan voltben­­• n 'ni i fa gyökén n rágódó féreg. Mélyen, eltakártan emésztette és csak az tudhatott róla, aki nagy ember­ismerő volt és röntgenszemeivel be­­lálotl a szív, a lélek rejtett mélységei­be. Szomorú emberi sors, hogy ilyen szívig látó tekintetek soha sem azok­nak a képességei, akiktől a megértést várják a meg nem értetlek. Hogy melyik szenvedett és szenved többet, aki kimutatja, vágj- aki elta­karja bánatát? Ez egy olyan kérdés, amelyre minden esetre szóló feleletet nem lehet adni. Amint arra is hiába kérne bárki is választ, hogy ki rész­vétre érdemesebb: a meg nem értett nő, vagy a meg nem értett férfi? Erőszakolt skatulyázás, az embereket női vagy férfi mivoltuk szerint beosz­tani. Az szenved többet — függetle­nül faji, nemi és értelmi nívóbeli hovátartozandóságától aki kevésbé teherbíró. A lelki teherbírás pedig idegek és érzékenység kérdése. De nem is az fontos, hogy eldönt­sük, ki érdemel nagyobb szánalmat, hanem inkább az, hogy hogyan te­hetjük a meg nem értett embereket m egértettekké. A meg nem értett férfiak ügyében ugyan hol beszélhetnénk jobb helyen, mint a nők előtt? ök azok, akik a meg nem érteti férfi boldogtalanságát megértésükkel el tudják oszlatni és ezzel őket boldogtalanból boldoggá tudják változtatni. Mint minden dologban, itt is első és legfontosabb a jóakarat. A jóakaró igyekezett, hogy a »másik szemé­vel nézzük a dolgokat, az életet, az egyes törekvéseket, célokat. Mert a magunk szemével és eszével sok olyan dolgot láthatunk hiábavalónak, feleslegesnek, rossznak, amelyért a hozzánk kapcsolt élettárs talán egész életét tette fel. De ne mondjunk ilyen nagyot! Ne az egész életet állítsuk létnek. Elég, ha sóvárgott időtöltése­ket, ha különös, de kárt nem okozó, mindössze furcsa szokásokat bélyeg­zőnk meg, szólunk le, vágj’ tiltunk el. Sorsdöntő dolgok és aprólékos kis örömök egyformán fontosak lehetnek és egyformán megütközést válthatnak ki abból, akinek hozzájuk való ra­gaszkodásál nem tudjuk, vagy nem akarjuk megérteni. Egy művész élettárstól azt kívánni, hogy mondjon le a szereplésről, si­kerről, csillogásról, azért mert sze­relmet adunk neki cserébe, épp oly helytelen, mint egv orvosférjtől azt kívánni, hogy ne a beteghez menjen, ahová hívták, hanem velünk, aki a felesége vagyunk, vagy egy hadvezér­től, hogy hagyja abba a háborút és jöjjön haza, mert unjuk az egyedüllé­tet. Életcél, hivatás, eredményelérés, mind olyan vonzóerők, amelynek mágnese egy életen át fogva tartja, azaz fogva tarthatja az embereket. Természetes dolog, hogy olyan irány­ban igyekezünk, amely felé belülről hajtó efő késztet bennünket, vagy amely külső hatalmas vonzásával húz maga felé. Nem ritka eset, amikor a kívülről ható erők és a belülről ára­dó erők együttesen viszik az embert. Ilyen vonzástól, vagy belső erőktől, vágyaktól cselekvésre lendült ember és célja közé állni, célját vagy cselek­vését leszólni, miatta jeleneteket ren­dezni — meg nem értés. S mindegy, hogy arról van szó csupán, hogy va­laki szeret papucsban és házikabát­ban az asztalhoz ülni, vágj’ arról, hogy valaki nagy összegeket ad por­­cellánokért, ritka könyvekért, fest­ményekért, vagy úgy élet csak az élet számára, ha kutya van a háznál, vagy pedig, ha a felesége nem avat­kozik még kérdésekkel sem a hivatali dolgokba. Komoly ügyekben és ap­ró dolgokban egyaránt nehéz a meg­értés. Ha megvan, akkor békés, za­vartalan a két ember közötti élet; ha hiányzik, igazi földi pokol az együttélés. A zavarok kezdődnek szó­váltással, leszóllással és nem ritkán végződnek - elvállással. A meg nem érteit fél, ha kevés türelemmel ren­delkezik, vagy nem bírja a rossz han­gulatokat, a kétféle nézettől izzó ott­honi légkört, fut kellemetlenségeinek, szenvedésének helyétől és személyé­től. S ha valaha csalhatatlan erők kinyomozzák a gyilkosságok okát, na­gyon sok olyan esetre fognak buk­kanni, ahol a revolvert, kardot, vagy tőrt a meg nem értés feletti elkese­redés vagy harag adta annak a sze­rencsétlennek a kezébe, aki úgy akart nyugalomhoz jutni, hogy háborgato­­ját kiirtotta, némává telte. III. Mohamedről jegyezte fel a tör­ténelem, hogy mikor hadat akart ve­zetni Magyarországba, az anyja azon volt, hogy a sereg vezetéséről lebe­szélje. Mikor nem ért célt, rávette a hárem legszebb odaliszkjét, a szultán kedvencét, hogy igyekezzék otthon­maradásra bírni a szultánt. A szép odaliszk meg is próbálkozott a lebe­széléssel, de vesztére. A harcias szul­tán dühében, hogy nem akarják győ­zelemszomjúságát, harci kedvét meg­érteni, saját kezeivel megfojtotta a szép odali szkot. A múlt század asszonyai megnem értésüket könnyekkel áztatták, sorva­­doztak, keseregtek. Minden korok meg nem értett férfiúi igyekeztek az őket meg nem értő nőktől szabadulni. S olyanokat keresni, akik értéknek lát­ják azt, ami után ők fúlnak, szépnek látják, amit ők szépnek látnak és örülnek annak, aminek ők örülnek. Megértés! Nem az, hogy úgy te­gyünk, ahogyan a másik cselekszik, hanem megengedjük, hogy kedve sze­riül cselekedjék. Higyjük, hogy céljai, vágyai, módjai az ő egyéniségének a legmegfelelőbbek és helyesen tesz, amikor azok felé és úgy megy, aho­gyan teszi. A gázlómadaraknak jó falat a béka, de a galamb bele se kóstolna. Megérteni, hogy ami az egyiknek nem tetszik, a másiknak elengedhe­tetlenül fontos ahhoz, hogy kedve szerint éljen. GYERME KERNEK. A csoda. Hideg voll. Kegyetlen, csípős hideg idő. A megfagyott hó úgy ropogott a két favágó csizmája alatt, mintha gyé­­mántkavicson tapostak volna. — Huh, de hideg van. komám fújta a körmét az egyik s összegör­nyedt, mert nagyon nehéz volt a ro­zsé, amit a hálán cipelt. — Pedig még messze van a falunk. — sóhajtott a másik s ő is ugyan­csak huhogott, mert a hideg kékre harapdálta a kezét. Az útjuk nagy rengeteg erdőn ve­zetett keresztül s a Tél-király most fehérre csókolta az erdőket. A galy­­lyakat ropogva tördelte a fagy s a lehulló ágacskák úgy csilingeltek, mint az üveg. Csak legalább lámpagyujtásra le­hetnénk otthon döngölte a havat az ember. Szent este van s szeret­ném látni a gyermekek örömét. Az úton egy nyulacska lapult, de nem futott el a favágók elől, mert a hidegtől egészet meggémberedtek a lábai. Csak ijedt szeme piroslott, mint a katicabogár. A vén fenyők földigérő hóbundában (álltak s a hegyek mögül már szál Mo­sott az este. — Brrr! Nem bírok tovább menni — nyögött fel az egyik. — Lábaim nehezek, mint az ólom s minden csontomat hasogatja ez á kegyetlen hideg. Jó. Bújjunk meg itt a fenyők alatt, egyezett belé a társa. Lehajigálták hátukról a rőzsköte­­get s úgy topogtak nehéz csizmájuk­ban a csikorgó havon. És ekkor valami csoda esett... Valami különös borzongás remegett át a fákon s olyan világos lett az erdő, akár a templom az éjféli misén. És az égről hullani kezdtek a csil­lagok. A két favágó lélegzeni sem mert. Csak nézték ámulva a csodát. — Ta­lán álmodunk, gondolták, mert egyik sem akart hinni a szemének. Az úton fehérruhás gyermek köze­ledett. Nagy, fényes aranytányér le­begett a feje körül és sok-sok bodros­­hajú angyal tolongott utána. Szinte telis-tele volt vélük az erdő. Mind­egyik karján apró vesszőkosár lógott, tömve ezerféle jóval. Tömérdek cu­kor, aranyos dió, szentjánoskenyér, meg szép piros almák kukucskáltak ki a fonott kosárkából. A gyermek intett. És az engedelmes mennyei cseléd­kék szétszéledtek nyomban s körül­­repdesték az égigérő fákat s remeg­ve nyújtották ágaikat az angyalkák tele. Azok megrázkódtak a boldogságtól. Ledobálták a hóbundát. A csillagok meg hulllak, peregtek szakadatlan ... Tele lett velük a sok sudár fenyő s ott himbálóztak tündökölve az örök zöld gallyakon. Már egy cseppet sem fázom, súgta társának az egyik favágó. Én is valami furcsa meleget ér­zek a szívem körül, — mondta a má­sik. De többet nem szólhattak, mert az ő fájukat is díszíteni kezdték az an­gyalok. És mire másodszor is intett a gyer­mek, a fák gyökerei meglazultak a földben. A csillogó, karácsonyi dísz­ben pompázó fenyők megindultak s szálltak, lebegtek a falvak, városok felé. Egy-egy angyalka suhant mind­egyik előtt s halk énekszó zsongott utánuk az éjben. A két favágó is útnak indult ismét, ólmos tagjaikból eltűnt a fáradtság s olyan vígan taposták a havat, mint­ha a zsendülő mezőn lépegettek vol­na. Nini, hisz az ott a mi falunk! kiáltott örömmel az egyik s lemu­tatott a völgybe. Az apró házak ablakai úgy ragyog­lak. mint a szentjános bogárkák. Ha sietünk, komám, hazaérünk estéli harangra — biztatta társát a másik s egy cseppet sem érezte a rozsé súlyát a hátán. Valami csodálatos békesség lengett a földön. — Alighanem a kis Jézust láttuk — szólt Sz egyik ember s hogy meg­­kondult az estéli harangszó, levették fejükről a rongyos süveget. Már a házuk előtt jártak. Az ablakon kiragyogott a fényes karácsonyfa s mint ezüstcsengő csi­lingelt belülről a gyermek-kacagás. Az engedetlen kis cica. Kellemes meleg volt a tűzhely mel­lett. Cica mama elégedetten nyalogat­ta fiacskája bundácskáját; közben ok­­tatgatta. — Tehát az egérfogást már tudod. De még ugyancsak sokat kell ám ta­nulnod. Tegnap is láttam, hogy ki­bújtál a kerítésen és kényelmesen sé­táltál az utcán. Akárki megfoghat, el­vihet, vagy megverhet. Gonosz kutyák is jöhetnek, akkor lenne csak hadd el hadd. Meg ne lássalak többé en­­gedelmem nélkül kimenni. Úgy, most kész vagy. Én megyek egy kicsit va­dászni. Te addig lemehetsz a kertbe. Frici cica élt is az engedelemmel és szaladt kifelé. Egy darabig elszó­­rakozott egy nagy tücsökkel. Aztán hancúrozott egy kicsit. De csakhamar elunta magát. — Ugyan, miért ne mehetnék ki az utcára gondolta magában. Az igaz, hogy felvesznek az emberek, de csak azért, hogy megsímogassa­­nak. Biztos, irigyli a mamám, hogy engem jobban szeretnek, mint őt. Én biz kimegyek. — Ki is dugta a fejét a kerítésen. Közben eszébe jutott, hogy anyja a kutyákat is említette. — Eh, nincs is a közelben kutya, s nem is hiszem, bőgj- olyan rosz­­szak lennének Vidáman szaladgált az ulcán. Ké­sőbb talált egv rossz labdát és azzal játszott. Egyszerre csak valami nagyot kop­­pant az oldalán. Felnézett. Nem mesz­­sze tőle egy fiú állt, aki újra meg­dobta. Ijedten futott tovább. Ilyet ő még soha nem tapasztalt. Eddig csak mindig kényeztették. Beugrott egy ke­rítésen. Ekkor még egy ütés érte. Gyorsan szaladt a ház felé s óh bor­zalom, egy nagy fekete kutya állta útját, mérgesen morogva. Na, most mi lesz veled! Előtte is. mögötte is ellenség. Egy kicsit megtorpant, azután ol­dalt szaladt. A nagy kutya utána. Szerencsére nem messze volt a kerí­tés. Gyorsan felugrott rá, majd le és a kutya nem tudta követni. A fiú is elment. De ő egy teljesen ismeretlen helyen találta magát. Az utcára nem mert kimenni. Félt, hátha megint va­lami új veszedelemmel találkozik. Nem is talált volna haza. Lelapult egy bokorba és keservesen sírni kez­dett. Éppen ekkor szaladt el mellette egy kislány. — Itt valahol egy cica nyávog szólt és megállt Rögtön megtalálta a kis macskát. — Nini, hisz ez a Kisék Fricije. Biztosan keres ikotthon. Hogy’ is jö­hetett ide. De már viszem is vissza. Ugyr is tett, amint mondta. Frici cica tíz perc múlva újra otthon volt a meleg tűzhely mellett. Sírva is­merte be, hogy a nagyoknak mindk igazuk van és erősen megfogadta többé nem lesz engedetlen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom