Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-08-04 / 62. szám
1934 augu-ztus 4 »KOMAROMI LAPOK« 3. oldal. Egy pillanat alatt háromszor amputálták a lábát! Borzalmas szerencsétlenség. - Ötven koszorúslány kísérte ki utolsó útjára a megrázó szerencsétlenség ártatlan áldozatát. Saját tudósítónktól. Komárom, augusztus 3. Már nagyon sok szerencsétlenség borzalmas történetét örökítettük meg lapunk hasábjain, hiszen alig múlik el nap, hogy ne történnék nem is egy, hanem több szerencsétlenség is, de a sok szerencsétlenség között kevés olyan szívetfacsarót hallottunk, mint a minő az alábbi. Taksony, csallóközi községben történt a megrázó eset. A falu egyik legszebb leánya volt a 17 éves Hrotkó Mari, aki emellett szorgalmas és takarékos kis lány is volt. Édes apjánál, Hrotkó Rafaelnál búgott a cséplőgép és az eleven, élénk leány ott segített a cséplésnél. Sőt még a veszélyes gépetetéstől se irtózott és ott is segíteni akart. Ez volt szegénynek a veszte. Gépetetés közben meg csúszott és egyik lába beleszorult a dobba. Velőtrázó sikoly röppent el a szegény leány ajkáról: — Jézus Máriám! A gép leszakította a lábam fejét! Pár dermesztő perc után újra följaj dúlt a szerencsétlen: — Uram, Teremtőm, most már térdben szakította le a dob a lábamat. Ipolyság és vidéke. Délután van, vigyázat: a városka bóbiskol. Úgy odafekszik a domb oldalához, mint gyermek az anyjához, szelíden, pártfogásra s megértő szóra vágyva. A nap ráragyog sárga tornyára a városkának, a messzi állomásról nem jut ide emberzaj, kocsizörgés, benn, a főtéren biztosan fagylaltos kínálja áruját s a hűs kávéház oltalmában valaki sörözik. Fináncok szemlélik a vonatunkat szakértő szemmel, hatalmas szilvákat árul egy kislány zacskóban, koronáért, egy család búcsúzik szenvedélyesen, valaki most érkezett fürdőről, csomagjai szertehullanak a nagy örömtől, kitárt karral siet üdvözölni ismerőseit, s közvetlen közelről veszi észre, hogy tévedett: mást ölelt meg véletlenül s ezen percekig mulatnak. A dombok oldalában Ipolyság, kis ékszer, a foglalatot a messzi kéklő egy-egy »úgy-úgy«-ot mondott kegyesen és hűvösen. Az üveg már másodszor ürült ki és Sanyiban nagyot lendült a régi vidám diák. Elég volt ebből a sok lőréből, pezsgőt isznk, ha ilyen kiváló pajtással lehetünk együtt. — Nem hallod, Miska? — mordult tréfás szigorral a pincérre. — Pucolj rögtön azért a pezsgőért. István peremére fordította poharát, amikor a pincér tölteni kezdte a pezsgőt: — Ne vegyétek rossz néven, — s az arca már ridegen s mosolytalanul megkeményedett — de én egy kortytyal sem iszom többet. Holnap délelőtt a belügyminiszterrel kell tárgyalnom a kerületem érdekében. Nekem tiszta fejre van szükségem. A belügyminiszter említésére hirtelen elcsöndcsedett a társaság. Mintha egyszerre tudatára ébredtek volna az őket elválasztó társadalmi különbségnek. Ők csak az újságok fényképfelvételein, a rang és hatalom mérhetetlen magasságában látták a minisztert, akivel István naponta együtt lehet, talán tegeződik is vele. Idegenség ékelődött a hangulatba. Eszükbe jutott a maguk élete, ahol a miniszternél sokkal kisebb urak előtt kell hajlonganiok. Persze, ez az Ist-A vérfagyasztó drámának mégnem volt vége. Még újabb véres föl vonások következnek. A lábfej és a térd amputálásával nem elégszik meg a kegyetlen sors. A szerencsétlen lány lába még lejjebb csúszik és most már tőben tépi ki a telhetetlen moloch, a gép dobja a szerencsétlen leány lábát. Mindez csak pár pillanat műve volt. A szerencsétlen leányt ájultan húzták ki a gépből és borzalmas sérülésével a pozsonyi kórházba vitték, de rajta már nem segíthetett az orvosi tudomány. A gyászoló család hazahozatta a szegény leány holttestét. Temetése messze vidék hatalmas részvéte mellett történt. Ötven koszorúslány kisérte ki utolsó útjára a halál jegyesét, a temetőbe tért menyasszonyt. A község és a környék sok megható jelét adta gyászának. Az összes cséplőgépek megállották a temetés alatt és gyászuk jeléül csak a gépek sípjai szóltak és siratták a szép Mariska rettenetes, szomorú elmúlását... hegyek alkotják, amelyek fölött most vihar dühöng, az eső mindenütt előttünk szalad; különös, mi mindenüvé ragyogó napsütésben érkezünk, az állomások és városkák vízben és sárban úsznak... Egyre növekednek a hegyek. Apró kis gyógyfürdő kezdetleges épülete tűnik föl: »Gyügy« — milyen furcsa név! Rendes, tiszta falucskák integetnek a domb mögül, a gyümölcsfák almától, szilvától terhesek, a gabonatáblák szélén ott áll a kicsépclt szalma, — de keveset adtál ebből is az idén, Jóistenünk, — kis várrom tarkítja az erdők zöldjét s a tarlón réti sas tollászkodik... Korpona. Egyre följebb a hegyek között: történelmi kis város, Korpona. Súlyosabb a neve, mint jelene. Jókai-regények jutnak eszedbe, ha e régi, szabad kis városról hallasz. ván nagy úr lett, kegyelmes urak a barátai. Maholnap talán ő is kegyelmes úr lesz, akihez csak fogadónapokon, titkári bejelentéssel lehet bejutni. Máris úgy néz, mintha az lenne. Már meglátták rajta a zárkózott gőgöt és hallgatásba rejtett lenézést. Bizalmatlanul hátrahúzódtak és félszegen mondták: — Az persze más, ha a belügyminiszterrel kell lenned. Csak a Sanyi arca sötétedett el s tekintetében megvillant a megvetés. Merően nézte Istvánt és már úgy látta maga előtt, mint valamikor az osztályban, amint mereven a katedra felé emeli az arcát és nem súg, nem segít senkinek. Valami vad gorombaságot szeretett volna feléje szórni, kirángatni az asztal mögül, mint valamikor az iskolapadból, tizpercek alatt. Aztán undor fogta el, amint sunyi pillantását látta a szemhéj mögé rejtőzködve. Féloldalt fordult széles vállal és a többiek felé nyújtotta poharát: — Mink azonban ihatunk, fiúk, mi nem fogunk holnap kegyelmes urakkal parolázni, nekünk csak kenyeret kell keresnünk holnap. A pajtási szeretet, mely az előbb víg madárként telepedett István mellé, egy rajba verődött és olyan mesz-Megkoppasztott hegyek alatt álmodik régi történelme dicsőségéről, felette egy kilátótorony áll őrt, ezer belefaragott turistanévvel deszkáiban, forró délben kapaszkodtunk egyszer fel oda... Öreg barokk házak, egy csendes, poros főtér, — még Mária Teréziát lihegik most is a felforrósodott kövek, — patak, amelyben gyolcsot mosnak és gyolcs, amely ott fehéredik hosszú csíkokban, a napon, a kis patak partján. Szűk völgyecske, formás kis állomások, várromok s egy kis őrházból jazzt szór szét az utasoknak a szél. Megható, hogy az álmos délutánban hirtelen felcsendül a jazz, sehol egy ember, egy utas a környéken, a kis, hegyi állomáson csak pöfékeli a taktust a gőzös. Rozsnyó. A hatalmas fensíkok alatt, óvatosan lapúl meg, csak tornyait küldi kémszemlére az égnek. Régi bányaváros, a bányák most is ott tarkállanak egy nagy hegy oldalában s ha csökkentett módon is, mégis folyik a munka a keresztül-kasul fúrt völgyek, hegyek alatt. Vasat terítenek itt még az útra is, jóféle barnaszínű vasköveket, amelyeket itt pörköl a gyár s amelyből puska lesz, vagy hadi drótkerítés, kórházi ágy, vagy bicikli. Rombol és gyógyít, pusztít és épít majd a vas, amely most még a hegy oldalában pihen. Heti háromnapi munkával hozzák elő a vasércet a munkások. Minden másodnap dolgoznak itt csak. Ez is milyen öröm! A város értékes emlékeit Rozsnyó város értékes múzeuma őrzi. Fiatal múzeum, Tichy Kálmán festőművész rendezte, szervezte remekbe, öröm járkálni szobáiban s elnézegetni a gondos szeretettel összegyűjtött s elrendezett emlékeket. A premontrei volt rendház néhány szobájában meghúzódó múzeum párja a rimaszombatinak, amelynek most csudájára járnak messzeföldről. Tichy Kálmán a gondos gazda szeretetével gyűjtöget s magyarázza a vasárnap délelőtt jelentkezőknek Pákh Albert leveleit, vagy a süvetei korsók titkát. Nem is szólva arról, hogy milyen pompás képei vannak Kólmóny barátunknak műtermében ... sze röppent, hogy nem lehet többé utolérni. Nem is bánta, csak nem tudta, hogy a kínos elhallgatásban hogyan kezdjen a távozáshoz. A kávéház kiürült, s végre az ő asztaluknál is megjelent a fizető. Végtelenül sajnálja, de záróra van. A képviselő a tárcájába nyúlt és egy százast ejtett az asztalra. — írjon össze mindent, — mondta mérhetetlen fölénnyel. Sanyi fölkapta és visszaröpítette a bankjegyet: — Hallod-e, nálunk ez nem szokás, amit rendeltünk, azt magunk fizetjük. Fizettek és fölkerekedtek mind a hárman. Már azt sem várták, hogy István jön-e, marad-e? Annak a bőrét égette a sértett hiúság haragja. Öt ujjának nyomát szerette volna Sanyi csontos arcára odaképzelni, de félve sunyított az izmos vállakra, melyek sötéten megszélesedtek a félhomályban. Valamit, amivel kimutathatná a fölényét! Hirtelen gondolattal kezét nyújtotta Sanyi felé a nyegle leereszkedés mozdulatával: — Most jut eszembe, van egy elviselt felöltőm, te némi átalakítással még hasznát vehetnéd. Sanyi hirtelen szembefordult vele. Már annyi ideje sem maradt, hogy hátrább lépjen, orrtövön érte a ke-Úti irka-firka. Vasárnap délelőtt van. A jó rozsnyóiak temetkezési zászlókat szenteltetnek a templom előtt. Négy fekete zászló is leng a szélben, vidám zeneszó, csinnadratta hangjai lebegtetik a zászlót, ha a szél elhagyná a lengetést, — ilyen hévvel, lendülettel még nem láttam temetkezési egyletet felvonulni. Benszülöttek azt mondják, itt minden egyesület ilyen hévvel alakúi, intéződik. Valóban: a temetkezési egylet felvonulására szinte azt lehet mondani, éltetik a halált, olyan lelkesen intéztek mindent. Késő éjjel még hallani lehetett valamelyik egylet nyári helyiségéből a vidám zeneszót, táncoltak a jó rozsnyóiak a temetkezési zászlók örömére... Mi volt Rozsnyóval ez este? A magas dombról nézve szinte fényben úszott a város, mosolyogtak tornyai s zene szólt minden sarokból. Éppen csak a kávéházak haltak ki itt is. (thyvi) A papirszobrász. Tudjuk, hogy fán, ércen és kövön kívül már sok mindenféléből készítettek szobrokat, különösen, ha arra gondolunk, hogy a börtönök mélyén kenyérhéjból, kenyérbélből, sőt szilvamagból is készültek már szobrászati munkák, de mégis Bécsben él az az ember, aki a legkülönösebb anyagból készíti szobrait. Schrodt Antalnak hívják ezt a „művészt“, aki papírból, közönséges újságpapírból, durva csomagolópapírból és hajszálvékony selyempapirból készíti műveit. Schrodt Antal gyerekkorában játékos kedvében elkészítette egy mozdony mását papírból és még ma is szívesen foglalkozik közlekedési eszközök kicsinyített másának készítésével. Ezek a kis szobrászművek drót nélkül olyan plasztikusak, hogy szinte azt várjuk, mikor mozdulnak meg. Domborműveket, szobrokat és építészeti alkotásokat másol le papírmunkájával a bécsi papirszobrász. Természetesen igen nagy türelem szükséges ezekhez a munkákhoz. A bécsi városháza elkészítése például 700 munkanapot igényelt. A városháza 125-szörös kicsinyítésben került ki Schrodt Antal keze alól. Legszebb munkája természetesen — bécsi emberről lévén szó — a bécsi Stephanskirche pontos másolata, amelyet mintegy 400.000 papirdarabkából készített és amelyhez még az üvegfestésü ablakokat is híven lemásolta, úgyhogy a kis papirépület akkor kelt teljes hatást, ha belülről kivilágítják. Schrodt Antal ezen a művén három évig dolgozott. mény ütés. Hanyattvágódott és orrán kibuggyant a vér. — Kis pimasz, — lihegte Sanyi utána, a másik kettő meg kedélyesen, nagyot nevetett. Egymásba karolva, nekivágtak az éjszakának. Mire Kovács István fölvergődött a földről, már mellette állt egy rendőr. Mosolygott is, meg szánakozott is. Mindent látott s ha a tisztelt úr akarja, föl is veheti a panaszt. Kovács István semmit sem szeretett volna jobban, mint panaszt tenni és kegyetlen, szörnyű elégtételt kapni. De egyszerre az ujságcímek vastag betűire gondolt, amelyek másnap világgá ordítanák, hogy Kovács István képviselőt tettleg bántalmazta egy gyári raktáros. Leírnák azt is, hogy végigterült a sáros járdán. A parlament folyosóján gúnyos mosolylyal elnéznének a feje fölött. Talán a pártból is kitessékelnék. Mind e lehetőségek egy pillanat alatt keresztülszáguldottak az agyán. Nem, ezt nem lehet. Vannak esetek, amikor a közéleti férfinek, a politika magasabb érdekei miatt le kell győznie emberi fölháborodását. Szétnyílt kabátját összehúzta, kalapját mélyen a szemébe vágta és a nélkül, hogy a rendőr kérdésére felelt volna, gyors léptekkel eltűnt az éjszakában.
