Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-12-08 / 98. szám
1934. december 8. »KOMÁROMI LAPOK« 3, oldal iülaij Csallóközi Naptár az 1935. évre. Szerkesztette: Dr. Baranyay Jdzsef. Ara 4 Ke. Kapható és megrendelhető: a SPITZER-féle könyvesboltban Komárno—Komárom. Szenl-Ivánv József üdvözlése. Szeiit-Ivúny József magyar nemzeti párti képviselő november hó 15-én múlt ötven éves. Ez alkalomból a magyarság minden részéből számosán keresték fel üdvözléseikkel. Felkérésére közöljük nyilatkozatát: »Ötvenedik születésnapomra a szlovenszkói magyarság soraiból oly sok üdvözlés érkezett hozzám, hogy azoknak megválaszolása csak különleges módon volna lehetséges. Betegségen? nem teszi lehetővé a levelek, táviratok megválaszolását és ezL az utat vagyok kénytelen járni és így mondok köszönetét pártom vezetőinek, szervezeteinek, a magyar evang. szövetség közgyűlésének és sok jóakarómnak, barátomnak, a nekem buzdítást jelentő megemlékezésért. Ez a bizalom nekem bíztatás arra, hogy a magyar kisebbség közéletében eddig elfoglalt munkaterületet újból átvegyem. Bízom a jóságos Istenben, hogy a régi hittel és erővel állhatok be bajtársaim sorába.« Ä gyári lerakatok megadóztatása Komáromban. Ismeretes, hogy a gyári lerakatok a lerakat helyén, ott szerzett jövedelmeikből a közterhekhez semmivel sem járulnak hozzá. Ilyen gyári lerakat Komáromban is több van s ezek nagyrésze a város és vidéke kereskedelmének életében vezető helyen is áll, ami azt jelenti, hogy az itteniekből rekrutálódott közönség bár súlyos ezreseket ad le évente a külömböző gyári lerakatok üzleti pénztárába, ezek a lerakatok tekintélyes ■ övedelmeikből a város adóbevételeit ritel, mint Jókait egy romanticizmusra hajló csiLri kezében. »Nem, Testvérkém, édes, hidd el, nincs egészen igazad ... (Ez Szegvárra szól, a szociális Testvérek zárdájába, egy édes, nagyon okos Testvérnek.) Akkor úgy fájt és azt hittem, igazad van. Talán, kicsit, de egészen mégse, Testvérke! Azt mondtad: Jókait nem szeretem, meri nem tudom neki megbocsátani, hogy az Arany emberben olyan bűbájos köntösbe öltözteti a bűnt. Hát hiszen biztos, hogy nem volna épületes dolog, ha regényes hajlamú leányok mind Noémik és az életüket nagyon kiélvezni akaró ifjak Tímárok akarnának lenni. De ez egy példa száz ellen! Nem is tudnék hirtelen más regényét citálni, ahol morál elleni kihágás csábítóan volna lefestve. Hiszen mindig, minden könyvében szinte egész gyerekesen a jó diadalmaskodik, s a rossz bukik! Minden könyve az önfeláldozás, tisztaság, lemondás, hősiesség felmagasztalása! — Saját példámon élve: egész életem minden lemondásának, önmegtagadásának (ami túlzásokba fajult), mindig az a jelenés volt a példája, mikor »Egy az Isten -ben Blanka lemond a Caglieri-palola nagy estélyéről és aztán (már nem tudom, hogyan),, abból nagy lelki elégtétele lesz. Akárhányszor életeml>en valami nemesebb célból szórakozásról, vagy pláné komolyabb dolgokról lemondtam, akkor mindig Blankának, vagy Idának éreztem magam. És hány, hány komoly férfitől hallottam élelemben, hogy ezt vagy azt a szépet, hőstettet fiatal korukban azért tették, hogy Berend Ivánok legyenek. — Mi, a Jókai-i'okoüság (a nem növelik, vagyis külön adót Komáromban nem fizetnek, mig a sokkal kevesebb jövedelmet felmutató, sőt tengődő helybeli kisiparos nagyszázaléku pótadó terhe alatt nyög. A gyári lerakatok az itt szerzett ezreket szépen összegyűjtve, beszállítják a cég központi pénztárába s ezzel az itteni közönség zsebévől származó pénz messze idegenbe vándorol anélkül, hogy abból valami is különadó, avagy bármi más cimen a város és vidéke gazdasági életébe áilittatnék, amint ez az itteni iparosok és kereskedők részéről történik. Ennek folyománya, hogy az ilyen gyári lerakatok egy kevésbbé előnyösek városunk gazdasági életére, mert az általuk bevett s a központi pénztárba fizetett pénzzel gyöngítik gazdasági életünk vérkeringését. Az ország több helyén a járási ipartársulatok — mint Komáromban is — erősen harcolnak a gyári lerakatok rendszere ellen s arra törekesznek, hogy a rövid idő alatt országszerte annyira elszaporodott s élénk kereskedelmi tevékenységükkel, versenyükkel s kedvező adózási módszerükkel a kisipar s a kiskereskedelem forgalmának csökkenését a halódásig előmozdító gyári ierakatok mai rendszere megváltoztassák. Ilyen harcot folytat a lévai ipartársulat is, de annál még radicálisabb állásfoglalás történt Érsekújváron, ahol a városi költségvetés tárgyalásánál Holota János dr. várost iró bejelentette, hogy a város jövedelmét úgy véli fokozni, hogy a gyári lerakótokat is meg fogják adóztatni. Kifejtelte, hogy a gyári lerakatok kétféle szerepet játszanak: egyik oldalon nem járulnak hozzá a város jövedelméhez, melynek lakosaiból az ő fogyasztóik rekrutálódnak, másrészt súlyos versenyt jelentenek a helybeli kisiparosoknak s kereskedőknek. Súlyos és jogtalan versenyt, mert a fo'gyasztó közvetlen kiszolgálása a gyár működési területén kívül esik. A gyári lerakat közvetve is megrövérbelick valószínűen még jobban), mint valami tükörben, úgy látjuk Jókai hatását. Ma már csak vidéken, öregebb emberek, de fiatal lány koromban, emlékszem, Pesten is: akivel megismerkedtem, első dolga volt Jókairól beszélni. Tulajdonképen ezeket a rajongásokat gyerekkorom óla fel kelleti volna jegyeznem. Micsoda megható vallomások, gyónások, rajongások kerültek elő sokszor már keménnyé, szárazzá lett emberek leikéből is, arra a gondolatra, hogy azzal beszélnek most, akinek gyermekmeséit Jókai mesélte. Hidd el, Testvérkém, akiben megvan a morális könnyelműségre a hajlandóság, az úgyse Jókait fogja olvasni. És, Istenem! Milyen szép volna, ha az emberek úgy tudnák megoldani az életüket, kilengéseiket, mint azt Tímár Mihály megoldotta ... Ma, a háború utáni idők bűnös khaoszában milyen tiszta alak az öreg arany ember. Látod, Testvérkém, itt vagyok én, az unoka, akire első sorban kellett hatnia, élő példa... Nem Noémi lellem, de egy meglehető szomorú alakja. Más, más bűne van neki a fiatal lelkekkel szemben, amire Édesanyám célzóit: a csodavárás becsepegtetése! Megint magamról ítélek. Az ember dobálódzik fiatalsággal, boldogsággal, pénzzel, jövővel és mindig azt gondolja: majd valami »csoda segít. Valami csoda visszahoz mindent, amit én most nemes páthosszal eldobok. Csoda... Istenem! Attól függ, hogy értjük a csodát! A kapu alatt nyilik sok édes petúnia. Egyik legkedvesebb virágom. A kerten pedig végig tipeg egy kis liba, a világ egyik legédesebb viditi a város bevételeit, mert nem elég, hogy a lerakat nem járul a város terheihez, hanem meggyöngiti a helybeli iparost, kereskedőt, hogy az nem oly teherbíró többé, mint eddig volt. Azért az érdekeltek nem elégednek meg azzal, hogy a gyári lerakatokat arra szorítsák, hogy helyben fizessék a helybeli kereset után az adót, hanem És elszáll (1784 Ányos Pál emlékezete. És elszáll a lélek ... Előbb azonban sokat szenved, gyötrődik, vergődik .. . Éppen egyszázötven esztendővel ezelőtt történt, éppen december nyolcadikén. A test ott haldoklóit a kemény kórházi ágyon: az a gyönge, törékeny test. A fáradt szempilla ráborul az elhomályosuló szemre, amely az élet utolsó fellobbanásának fényénél mintha újra látni kezdene. Lát. Úgy lát, mint ahogyan még sohasem látott. .. . Lát egy ki fiút, egy méla kis fiút, aki nem áll ki ökölviadalra a falusi gyerekekkel, nem métázik. nem pilinckázik, hanem kikijár a Bakonyba. Ott az esztergán határban sűrű a Bakonyerdő; szakadékos és vad. Ott járkál elmélázva. Ott hallgatja, mit susog az erdő, ott keresi a virágot a fű között, ott a bokor aljában, ahol kis madár rak fészket... Aztán lát a kialvó szem, lát egy ifjút, aki dacos és elkeseredett. Testét a pálosok fehér köntöse födi. Terebélyes fák alatt sétál, kezében könyv. Olvas. Jár fel és alá az árnyatadó faóriások alatt. Lelke nyugtalan. Ragyogó fekete szempárra gondol, mosolygó leányarcra gondol ... külön adóval is meg akarják róni amely hivatva volna a kisiparossal és kereskedővel szemben mutatkozó előnyöket ellensúlyozni. A mozgalom megindult hát és remélhető, hogy a többi ipartársulatok, kereskedelmi testületek s főleg a városok csatlakozásával is mindinkább kiszélesedő, helyes irányban terelődő akció mielőbb eléri kivánt célját. a lélek...-1934.) Oh, és hogy égeti a fehér, szerzetesi ruha... Olvas. Latin költőket olvas. Ovidius versei még jobban felzaklatják a lelkét. A Fekete-tengerpart számüzöttjének, Tomi lakójának égő, lángoló szerelmes sorai még jobban felzaklatják lelkét. Ovidius felizgatja. Terentius kigúnyolja: — Amantes, — amentes! Szerelmesek — esztelenek ! Vergilius igy biztatja: — Omnia vincit Amor. Amor mindent legyőz. A biztatást hallja, de nem érzi beteljesülését. Horaciushoz menekül: — Őrizd meg lelked nyugalmát! — tanácsolja a nagy ódaköltő. — Igen, igen ! De hogyan ? Bibliát vesz kezébe. — Óra et labora, — olvassa belőle. Meghajtja térdét, összekulcsolja kezét. Imádkozik. Aztán dolgozik : tanul a késő éjjeli órákig. Peregnek az évek, nyugalom száll a leikébe... . . .. Egy német Minnesänger versére akad : „Ich minne dich.“ Igen, igen, ezt érzi ő is Ezt a magasabbrendü sze-Tudom! sj: Igen. Ili vagyok Komáromban és megpihenek Nagypapa kebelén. Megint azzal a fanatikus hittel, hálával, szereletlel borulok a nyakába, mint pici, három éves koromban: megint érzem, hogy vezet, véd (ő tudja, hová?), mint ahogy védett a svábhegyi kertben, hogy el ne botoljon ügyetlen, kicsi lábam: még a fagyökereket is lefűrészeltette. El-el vándorlók a szigeti kertbe. Ott írta első köny vét. Olt kérek bocsánatot Tőle, hogy oly sokszor beálltam a kritikusok közé. A naszvadi nadrágot ma se vettem még meg. »De ne bósólj, Józsi gyerek! Ha eladom a rajzokat, amiket Komáromban csinálni fogok, (mert egész beleszerettem zeg-zúgos uccáiba, ódon kőfalaiba) még pitykés lajbil is veszek neked hozzá!« Igen, igen! Felfedeztem Komáromot és örök hűséget esküdtem neki. Vájjon ö is nekem? És jó modellem lessz-e?... Valami elmondhatatlan forró, nagy melegség járja át a lelkem. Egyszerre megelevenedik előttem Mikszáth Kálmán könyvének egyik legszebb része, — Jókai kisgyerekkorának leírása. Látom a szépen öltöztetett, szőke fiút, amint Eszter nővére vezeti... látom, milyen félve nézi a harapós kutyákat, látom kis táskájával, amint iskolába tipeg... Iskolába?! Hisz akkor annak is itt kell lennie! Hogyan, hát ez a nagy épület a templommal szemben, ez volna a kollégium, ahová nagyobb korában Jókai is járt? Megkérdezek valakit: »Ez a régi, rereformátus kollégium ? Az emlékezés szárnyain. állatja. — És éli egyszerre elfeledkezem Jókairól, magamról, filozofálásról, az élét minden szép és rossz oldaláról, abban a pillanatban egész világon ez a pici, pihegő, sárga lest a kezemben, s az illat, ami a petúniákból felém árad. Hát mégis van Jókai-csoda. Mert csoda ez is, — hogy egy színes, gazdag életet átélt festőnő, — aki eljutott az életének ahhoz a pontjához, mikor még fiatalnak néz ki, - fiatalként kezelik, de ez csak véletlen szerencséje a Feszty fajtának, amelyik nagyon sokáig öregszik: a valóság az, hogy a hajam őszül már és ha nem festőnő volnék, akit a szörnyű »művésznő« titulus illet, — rég vénleány volnék már, még a mai értelemben is, — szóval nem csoda-e az, hogy ez az Arnó parton élt piktorina olyan boldog most itt, a kis komáromi hotelszobában is? Nem Jókai-csoda-e az Istentől azt a boldogságot kapni, ami minden kicsi, szegény, elhagyott lény (ember, állal, vagy növény, minden) szeretetében rejlik.? És nem csoda-e, ha ez a szeretet akkora, hogy még a más nőnek oly rémes öregedést is el tudja felejtetni? Szóval, senkinek sincs igaza, — aki elijeszti a fiatalságot Jókaitól. Se az én édes szürke Testvérkémnek, akinek nem elég erkölcsös Jókai, se az Édesanyámnak, aki fél a csodavárástól. Azok, akikre Berend Iván, Jenőy Kálmán, a fényről lemondó Blanka, s a boldogságát másnak adó Zeneida hatnak: azok a fiatal lelkek nyugodtan várhatják a csodát. Valahol,' valami formában vár rájuk. Talán nem is itt, ezen a földön, de valahol vár.
