Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-11-10 / 90. szám
1934 november !0. »KOMÁROMI LAPOK« 9, oldm ASSZON VÖK N A Az öregedés szépségé. Kedves Mária, Szívesen válaszolok levelére, mert a benne tárgyalt téma előbb vagy utóbb ■minden assztmyi életnek problémája; lesz és az a gond, amely most magát terheli, mint nagy kérdőjel mered sok-sok tükörből a belenéző női' arcba: hol végződik az ifjúság és hol kezdődik az öregség? A görcsös igyekezet és meddő harc, amelyet ennek a végzetes határvonalnak eltolásáért a kozmetika összes fegyvereivel folytai, sok nő lelkét, idegzetéi és nyugalmát teszi tönkre. Vaunak olyanok, akik a fiatal szépségnek minden diadalát kiélvezték és nem hajlandók búcsút mondani a megszokni! örömöknek akkor. amikor a perc parancsa erre inti őket. Mások viszont ifjúi gőggel, tapasztalatlan közömbösséggel mennek el az élet kínálkozó élvezetei mellett és riadtan szaladnának utánuk akkor, amikor már késő. Este, a hanyatló nap bi borsugarai ban azt gondolom, hogy minden életkornak megvan a maga varázsa, éppúgy, mint ahogy minden évszaknak megvan a maga virága. Csodáljuk az őszi erdő sokszínű lombját, ha nem is találunk alatta ibolyát és a téli táj hólepte mezői akkor is szépek, ha nem piroslik rajtuk a rózsatő virága. És lux, dacolva a természet rendjével; sikerül is gondos ápolással iúlfűtött melegházban, felnevelnünk télen a nyár növényeit, — műszínük lesz azoknak is, mint a bordóra, sárgára és zöldre festett őszülő bajnak és örökre hiányozni fog belőlük a napsugáradta üdítő illat, amely szabadon viruló társaiknak legfőbb vonzereje. Fiatal leánykák: tarka pillangók, karcsúk, lengék, a pillanatnak élők, gondtalanok és felületesek. Várakozó lélekkel és üres szívvel repülnek a jövő felé, amely arra hivatott, hogy [ártalommal töltse meg a csinos formát. önmagukra irányul minden vágyuk és minden gondolatuk saját személyük körül forog. Az ifjúság jogos önzése ez. amely még nem akar. nem is bír adni, csak elfogadni tud, csak kapni kíván. Szereldei, élményt, életet vár és mindezért cserébe nyújtja érintetlen frisseségét, bájos fiatalságát, vonzó szépségét, így van ez rendjén, de ezek az értékek az ifjúkor kiváltságai, pótolhatatlanok, utánozhatatlanok és balga az a nő, aki hangzatos reklámok hirdetéseinek csak cgv percig is elhiszi, hogy emberkéz gyárthat valaha oly csodaszert, amely kijavítja azt, amit a természet már elrontott. Elrontott? Álljunk meg e szónál, mert ebben gyökerezik a tévedések és félreértések ezerágii fája. Az öregedés nem bűn, nem hiba, nem betegség, hanem az életnek normális fejlődése, az idő múlásának egészséges nyilván ulása, ennek folytán nem kell leplezni, javítgatni, megsiratni, hanem méltósággal és nyíltan kell viselni. Szomorú lenne a világ, ha 30 éven felüli nőnek nem lenne létjogosultsága. Szomorú lenne elsősorban azoknak a férfiaknak, akik nem játékszerre, időtöltésre, mulatságra vágynak, hanem akiknek élettársra, jóbarátra, segítő szívre van szükségük. Amikor a komoly ember életútján ide érkezik el, vagy ott van mellette elmúlt ifjúságának veleöregedett párja, vagy olyat keres, aki számára ezt pótolhatná. De ha érett ésszel, józan megfoniolással, nem könnyelmű fellángolással nyújtja kezét annak, akivel becsületes megértésben akar élni ezentúl, attól méltán követelhet minden téren nvilt őszinteséget. ízléses nő tud valóságot nyújtani, anélkül, hogy illúziókat rombolna és tud megöregedni úgy, hogy esztétikus maradjon. Szépségben megöregedni nagyobb művészei, mint szépítőszerekkel mesterséges fiatalságot mimclni; több lelkierő kell hozzá, de viszont maradandó az eredmény; szívnek és észnek állandó munkát ad, de nem kerül pénzbe. Kedves Mária, engedje meg, hogy megadjam magának az én csal halailanul bevált Teceptjeimet, amelyek semmiben sem hasonlítanak a kozmetikai hirdetésekhez, mert nem azt ígérik, hagy örökké szép marad, liánom azt, hogy sohasem lesz nevetséges. Nem azt, hogy hódítani fog, hanem azt, hogy nem fogják megunni. Nem azt, hogy egyre fiatalabb, hanem azt, hogy mindig értékesebb lesz. Vonuljon el, kedves Álária, néhány hónapra az emberek elől és használja fel jól ezt az időt. Ne keseregjen az elveszett múlton, hanem építse fel a méltó jövőt. Hagyja lekopni a festéket, amely elékteleníli frizuráját, meglátja, hogy szép fehér haja tisztára mosva milyen úri egyszerűséggel keretezi majd be arcát. Az immár felesleges kozmetikai szerek árából pedig reperáltassa meg, ha netán szükséges, fogait, mert ezentúl sokat és szívesen fog mosolyogni. Egyék több gyümölcsöt, mint tésztát, koplaljon egy kicsit és tornázzék sokat, hogy testalkata arányos, mozgása szabad és könnyed legyen. Járjon emelt fővel, mert nincs mit titkolnia. És most jön a szépségápolásnak fő és legnehezebb paragrafusa: ne törődjék annyit önmagával! —• Higyje cl, hogy az érett kor nagy értéke az időtöbblet, amelyet azáltal nyer, hogy ellentétben az egocentrikus fiatalsággal, nem foglalkozik állandóan sajátmagával és ráér más dolgok és más emberek iránt érdeklődni. Minden órával, amelyet idegen gond enyhítésére, idegen sors könnyítésére, idegen élet megfigyelésére fordít, sajátmagát gazdagítja. Minden idegen élmény, amelyet szívvel hallgat meg, új színt visz saját életébe. Ha nyílt szemmel néz körül a nagyvilágban, ezer kincset talál benne, amellyel saját kis világát díszítheti. Egy szóval sem mondom, hogy hanyagolja el külsejét, mert a lélek szépsége úgyis mindent pótol: meri ez nem igaz. De igenis állítom, hogy ha eleven ész, érző lélek sugárzik majd szeméből, az melegebb csillogást fog kölcsönözni neki, mint a szémpillák festésének mesterséges tüze. Hogy elfogulatlan és öntudatos viselkedés érdekesebbé fogja tenni,' mint bordó fürtök és értelmes szavainak okossága jobban fog vonzani, mint festett ajkak pírja. Mert amit szellemével és leikével nyújthat emberlársainak, az hamisítatlan érték, mig az, amit ma még megjelenésével mutathat, csak keservesen erőszakolt műfiatalság lehet... és kinek kell az, amikor annyi igazi szaladgál mindenfelé? És most még egy szót az öltözködésről. Ne higyje azt, hogy élénk színek fiatalítanak és viseljen bátran fekete ruhát fehér dísszel. Ez mindig elegáns és olcsó, mert ugyanaz a cipő, kalap, táska, stb. több ruhához egyformán jól illik. Minél diszkrétebb a/ öltözete, annál jobban érvényesül benne saját egyénisége, mig túldivalos és feltűnő ruhák kiemelik korának és külső megjelenésének hiányosságait. Foglaljuk össze mégegyszer kérdéseit és válaszomat: Minthogy a fiatalságon túl van, ne próbálja visszaidézni azt, mert ezzel csak hiábavaló görcsös erőlködést fejt ki és miközben üldözi az elérhetetlen fantomot, szem elől téveszti az elérhető boldogságok Ne akarjon pompázni nemlétező szépségével, hanem fejlessze élővé elsatnyult lelkét. Mondjon le az ifjúság örömeiről és élvezze a meglett kor nyugalmát. Adjon érzést másoknak, mert ettől maga lesz gazdagabb. Ne rakja magára a fiatalság festett álarcát, amelyet mindenki felismer és gúnyolódik meddő igyekezetén, hanem viselje bátor méltósággal az öregség igazi arcát és szép lesz, ha jól ápolt finomsággal korának megfelelő esztétikus látványt nyújt. Ne nézzen folyton a tükörbe, mert abban a múlt torzképe fogja elkedvetleníteni, hanem nézzen a leikébe, mert abból a harmonikus jövő lehetősége fog magára mosolyogni. Szívesen köszönti Kasszandra. iBiért szomorú a toronyóra Nem vettétek még észre soha, hogy a toronyóra szomorú? Pedig komolyan mondom, így van. Figyeljétek csak meg jól; néha úgy leszi magái vidámnak. Különösen tavasz elején akárhányszor rajtakaptam én is, hogy játszik a fényekkel, elfeledkezve magáról és még nevetgél is - persze nem nagyon hangosan, — de valahogy. hiába, a kis vidámkodásai mögötl nagy, nagy szomorúságok lappangónak. Különösen a kis vidéki vírusok toronyórái mindig bánatosak. Én is kis vidéki városból való vagyok, ott l öl lőttem el kora gyermekségeméi és akkora lehettem, mint mostanában ti, akik ezeket a sorokat olvassátok, mikor rábukkantam arra, hogy a toronyóra szomorú. Négy tornya és négy toronyórája volt annak a kis városnak és ezek közül egyik jóbarálom volt. ölt állott ö szemben a mi házunkkal, nagy kérleli túl, hosszú egyenes fenyőfa-sor végén s ha az ablakunkon kipillantottam, éppen szembenéztünk egymással, ö, a szomorú toronyóra és én, a gyermek. A ferencesek templomának tornya volt ez. Szép, elég magoska torony volt, ámbár már kicsit vedlett, ütött, kopott a fala. Lehet ugyan, hogy erre csak most emlékszem vissza, mint meglett ember, akkor talán meg sem láttam tisztán, csak úgy belémragadi a képe. Majd meglátjátok ti is, ha nagyok lesztek, hogy mennyi minden apró-cseprő dologra fogtok visszaemlékezni gyermekségetekből — s az olyan jó. Azérl tartsátok nyitva mindig a szemelekel s jól nézzetek meg mindent most, amikor még kevés a gondolok s friss a szemetek. Mire megnőttük, majd jé) lesz abból viszszaemlékczni. Én sokat nézegettem a toronyórát és láttam, hogy toronyórának lenni szép és nagy dolog. A ferencesek tornya messzire látszott. Akik vonallal jöttek más városokból, már az állomás felé robogva láthatták őt s akik a falvakból érkeztek szekérrel, vagy csak úgy gyalogmódon, azoknak is oda mutatta az időt. Volt egy idő gyermekségemben, mikor szerettem volna toronyóra lenni. <) elütötte a negyedekei és feleket is, s ha nagymulatója a lizcnkellősre éri. akkor előbb vékonyabb zengéssel négyet ütött, aztán mélyen bongva utánatelte, hogy hány óra. Éjszakánkéul, mikor mi gyermekek na, mosl meg már úgy beszélek, mintha közétek tartoznék még mikor mi gyermekek tesszük magunkat, hogy alszunk szép csöndesen, mikor nézzük a sötétséget, amely különös formákkal mulattat bennünket, mikor hallgatjuk a nagy csend picike hangjait, ő, akkor sokszor leslem a toronyóra ütéséi. Olyan szép, nyűgöd! és méltóságteljes kongasd voll, így, a sötétben. Lesni kezdtem. Néztem, hallgattam. tavasszal, mikor minden vidám. S láttam, hogy néha mosolyog cgyelegyel. széttárva mutatóit, szélesen, de hiába, ez nem az igazi, mintha csak próbálkozna a jókedvvel és nem sikerülne ,olyan ez. Néztem jó nyárban, vakációzás, leirándulások. fürdések idején, a toronyóra akkor is szomorú volt. Egvegy számjál oda-odacsiHántolta a napnak, de azért a bánat nem mull el róla. Néztem ősszel, mikor a hegyekből vidám szüretek hangját hozta a szél, a ferencesek kertjéből óriási almák, körték mosolyogtak fel reá s rajta ugv ült a szomorúság súlyosan, színié elborítva szárnyával. Néztem télen, mikor disznótoroktól zengett a vidék, délulánonkinl tánciskolába mentek a kis kisasszonyok és urfiak, s szombaton hangversenyezett a dalárda... — a toronyóra akkor is szomorú volt. A torony hósapkája alatt úgy ült, üldögélt dideregve a hidegtől és a bánattól. Láttam, hogy a mi falióránk arcán gyönyörű képei viseli, egy szépséges lány volt ráfestve, amin! kötényéből eleséget ad a madaraknak — a mi falióránk mindig vidám. Szinte nevetve ketyeg folyton, alálógó láncával és vas körtéivel a macskák szerettek játszani, s néha addig ugrándoztak vele, mig megállóit. Ej, ezek a cicák, ezek a cicák. — mondta ilyenkor anyám és felhúzta, megindította az órát s az nem haragudott, vidáman tovább sétáit és rézingája alá-fel integetett s mondta folyton: ketty- ketty. S ha csodálkozva ránéztünk olyankor, 'mikor kilencet mutatott és tizén öt öl üiöll, jól nevetett. Az apám zsebbe való. nagy vasútiórája is vidám jószág volt. Pedig ez egyébként komoly masinéria voll, szerette a pontosságot és az idővel nem tréfált. De a magánéletben vidám voll. A hangja is jókedvű volt. emlékszem, egyik fő mulatságom volt, ha az apám fülemhez tartotta és éli hallgattam a ketyegését. Máskor meg az orromhoz tartotta és hirtelen felpatlinlolla a fedelét, mire az orron fríoskázott. Így mulattunk az apám, az óra, meg én. Iiát az édesanyám kis nyakbavelős aranyórácskája! Az volt még csak vidám fickó. Mert akkor még a nők nem viselték a kis órát a karjukon, mint manapság, hanem hosszú vékony láncon, vagy fekete aranyozott zsinóron, a nyakukba vetették és a ruhájukon picike zseb volt,, külön az órának. Ezt az órát persze nem mindig viselte anyám, nem hétköznapra való volt. Csak nagy ünnepeken telte a nyakába a láncot, egyébként hónapszámra egv régi szivarskatulyának sarkában ült az óra, selyempapirosba burkolva, egy pirosszemű mellül és egy ezüstgyííszű társaságában. A skatulyát meg a fehérneműs szekrénybe zárták. Ha néha előkerült az óra rejtekhelyéről, hát mondhatom, vidám jókedvében olyan mulatságos voll, hogy még az apáinál is megnöveltette. pedig ö komoly ember voll. Apám akárhányszor letelte egymás mellé a kél órát az ő duplaiedelű mozdonvos óráját, meg emezt a picit és már ez magában név'élnivaló volt. Ez a kis óra merő mosolygó arany volt, s szép cirádák rajla. a középül meg az anyáin nevének a kezdőbetűi kacskaringósan. S a ketyegése ... cin, cin, cin ... Na, aztán az én órám, amit akkor kaptam, mikor az első gimnáziumba mentem, de nem volt szabad mindig viselni, csak vasárnap az egyenesen majd kiugróit a bőréből. Ha egy kicsit megráztam, olyan cirkuszt csináll, hogy még. Humorista volt az órák közöli. Egy éjszaka a hatalmas toronyóra beszólt az ablakon azzal az ütemes, erős ketyegéssel: Szervusztok gyerekek! Ezek nem figyellek. Fiúk. . s könyörgés voll a hangjában szóljatok hozzám! Feleljetek nekem... . De ezek talán nem is érlelték. S a toronyóra szomorúan ketyegte: Olyan egyedül vagyok idefenni. Most még jobban figyeltem és láttam, hogy a kis zsebbevalő órák nem értik az ő'szavát, ö pedig alig hallja azok hangjál. Azért olyan szomorú a toronyóra.
