Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-09-29 / 78. szám

2. oldal. jKOMAROMI LAPOK« 1934. szeptember 29. A Magyar Nemzeti Párt ünnepélyes ülése imelyen Holota János, magyar nemzeti párti nemzetgyűlési képviselő lelkes be­széde az ifjúsághoz. — Uj erők bekapcsolása a párt életébe. — Saját tudósítónktól. Szép és lélekemelő ünnepélye voll a magyar nemzeti párt imelyi helyi szervezetének. A megtartott ünnepi taggyűlés keretében vette föl a ma­gyar nemzeti párt tagjai sorába azt a 2(i lelkes magyar ifjúi, akik önként jelentkeztek a pártnál, hogy vegyék föl a tagok sorába. Ez ünnepélyes alkalommal megje­lent az imelyi gyűlésen dr. Holota János, magyar nemzeti párti nemzet­gyűlési képviselő, érsekujvári város­­bíró. Kuruez Ferenc körzeti elnök, ifj. Bttlykv János körzeti ügvv. elnök. Pintér Béla országos választ mányi tag és Halász Gyula körzeti titkár. Az ünnepi ülést Bojtos Zsigmond pártelnök nyitotta meg. Majd Bolyky János üdvözölte a megjelenteket szép beszéd kíséretében. Utána Holota Já­nos dr. nemzetgy. képviselő tartotta meg tartalmas beszámoló beszédét, melyei gyakran szakított meg a hall­gatóság harsány éljenzése. Ezután következett az új tagok föl­vétele, amelyet Halász Gyula titkár — szeptember 28. végzett ünnepi beszéd kíséretében. Mind a 2(> jelentkező új tagot egy­hangúlag fölvették a szervezetbe. Most olyan megható jelenet követ­kezett, amely mélyen belemarkolt a jelenvoltak szívébe, leikébe. Dr. Ho­lota János képviselő kezet szorítva az új tagok vezetőjével, Tóth Mihály­ival. a következő szavakat mondotta: — Nekünk, akik már 15 éve tartjuk az itteni magyarság zászlaját és en­nek a zászlónak a tartásába már­­már belefáradtunk, új erőt ad az a tudat, hogy az utánunk jövő generá­ció mögöttünk áll. S fia egyszer ez a zászló mégis kihull a kezünkből, ludni fogjuk, hogy vannak utánunk jövők, akik azt újból fölveszik és dia­dalra juttatják! A zajos éljenzés elhangzása után a gyűlésen részt vett vendégeket Cseh József alelnök üdvözölte meleg sza­vakkal. Majd a lelkes hangulatban lefolyt népes gyűlést az elnök bere­­kesztelte. Berecz Gyula a S. U. M. pozsonyi kiállításán Nagy Marci befutott... Nagy Marci ma Budapest művészvilágának egyik érdekes szenzációja. S nekünk, komá­romiaknak, egy morzsa sem jutott ha­misítatlan művészetéből: nem láthattuk a művész egyetlen új alkotását, vásznát sem. Legfeljebb annyi, hogy most együtt örülhetünk, együtt büszkélkedhe­tünk a befutott művésszel. Tipikus kis­városi eset: Budapestre kell mennünk, hogy megismerhessük, megláthassuk saját városunk művészetét. Tavaly — több éves szünet után — a jESzO agilis vezetősége újra rende­zett Komáromban kiállítást. Eredménye: ráfizetés. Ki tudja, ilyen körülmények között, ilyen előjel mellett megpróbál­koznak-e idén újra? Csak egy mód van arra Komárom­ban, hogy művészetéhségünket kielé­gítsük, ha ellátogatunk a művészek műtermébe. Vasárnap délelőtt felkerestem Berecz Gyulát. Itt él közöttünk, el-elvétve még a korzón is találkozni vele és a „Haj­léktalan“ szobra óta nem hallottunk semmit róla. Lázas munka közben találtam. Há­rom frissen öntött szobor szárad a me­legen sütő őszi napon. De nem ezekről beszél, első szava Nagy Marci. Őszinte örömmel, szinte rajongással beszél si­keréről. Mint egy testvér beszélhet test­véréről. Jól esik ez a szinte túlzott önzetlenség. Csak azután tér rá ön­magára. A S. U. M. pozsonyi kiállítá­sára készül. Négy szoborral fogja ott reprezentálni városunk szobrászművé­szetét: önmagát. Ezek közül három tel­jesen uj. Ma öntötte gipszbe őket. Még egészen nyersek, retusálatlanok. Egy körülbelül 1 méteres szobor áll előttem: süketnéma. Szinte „megszólal“, annyira kifejező, annyira eleven. A leg­jobb eddigi Berecz-szobor. Rengeteget fejlődött Berecz azóta, mióta néma, hallgat. A schematikus, naturalista meg­mintázásnak már nyoma sincs alkotá­sain, a lokális formák leegyszerűsöd­tek s az apró, kicsi részeket teljesen kiszoritotta a tömör forma. Minden al­kotása újabb és újabb érdekes szen­­zualis értéket fedez fel. Lelki élmé­nyeit, átérzéseit teljes összhangba tudja hozni a valósággal, a realitással, ami teljesen egyéni ízt ad művészetének. Berecz szociális művész: modern mű­vész és ezt a szociális érzését, világ­­szemléletét bele tudja vinni töretlenül minden alkotásába. A másik két új szobor két tanul­mányfej. Egy lehelletfinom lelket ki­vetítő női fej és egy Túri Dani ízű öreg szlovák paraszt: típus, de benne az egész faj minden jellegzetes vonása. A negyedik szobor régi ismerősünk, de mégis egészen új. A Hajléktalan, de derékban amputálva. A hatalmas, monumentális szobrot Pozsonyba fel­küldeni szinte lehetetlen. Berecznek volt annyi ereje, hogy alkotását, — amely talán így művészileg teljesen el is veszhetett volna, — ketté vágja. Az első pillanat benyomása: kár volt. Ne­künk, akik egyben láttuk a szobrot, nehéz megszokni igy, illetőleg elsza­kadni a régi hatásától. De pár perc múlva már át tudjuk értékelni a kü­­lömbséget. Egy teljesen új hatású szo­borral állunk szemben. A csonka, be­fejezetlen karok, a meggörnyedt test, a stilizált nagy fej előre eső súlypontja merész és bátor újítás. Ennek a szo­bornak nagyon sok szemlélője lesz! A műteremben már fel van vetve a Barsfüssre készülő Pista. De nem tar­tóztatom föl tovább Szerdán kerülnek ládába a szobrok s addig még annyi itt a munka. De remélem, hogy ha­marosan újra találkozunk Berecz Gyu­lával: a JESzO téli tárlatán a Kultúr­palotában. —yt —y. BJfűl helyett hajtóperehet lőttek agyon a szírnél határban A 14 tagú vadásztársaságból egyik se vállalja » halálos lövést. — A óalálosvégü vadászatot újra Iejáts%atták a vadászokkal — A szegény hajtógyerek szomorú vége. — Saját tudósítónktól. — szeptember 28. Előző számunkban írtunk egy va­dász-szerencsétlenségről és már ak­kor jeleztük, hogy a vadászati idény kezdetével egy új rovatot lehetne nyitni: a vadász-szerencsétlenségek« című rovatot. És ime, már ebbe a számunkba is jut egy másik vadász­szerencsétlenség, amely szintén itt a közelben, a szímöi határban játszó­dott le. Jórészt lólinegyériekből álló va­dásztársaság tartott a napokban kör­­vadászatot Szímő Akácos nevű határ­­részében. A vadásztársaság 14 tagból állott és a vadászok a töltésen sora­koztak föl. A hajtők megindultak és a nvulakat a vadászok frontvonala felé hajtották. Zavartalanul folyt a vadászat, ami­kor egy nyúl kitört a körből. A 14 vadász közül az egyik a menekülő nyúl után lőtt. A nyúl egy bozótos hely felé szaladt, amikor a lövés el­dördült. Sajnos, a lövés nem a nyalat ta­lálta. hanem egy elmenőféiben le­vő hajlót. A nyúlnak szánt lövés halálos voll. A bozótosban, amely felé menekült a nyúl, meg is ta­lálták holtan a hajtól. A lólmegyeriek szímői vadászatának halálos áldozata egy szerencsétlen fiú, a 13 éves Petró József, szímői lakos. A szomorú végei ért fiút dr. Mezey János egészségügyi főtanácsos vezeté­sével fölboncolták. A halálos lövés a 13 éves fiút hátul a lapocka táján találta cl. A szegény gyerekbe 138 darab sö­rét hatolt be. A sőrétek tömege eltörte kél oldalbordáját, a tüde­jét és a zsigereket összeroncsolta és két óra múlva halált akozott. A lövés olyan súlyos sérülést okozott, hogy az azonnali orvosi segély se használt volna, az se tudta volna meg­menteni az életét. Bár kétséget kizárólag biztos, hogy a halálos lövés all tagú vadásztár­saság egyik tagjától ered, a 14 vadász közül egyik se vállalja a lövést, ami nem vall valami nagyon férfias jel­lemre. A nyomozás érdekében a 14 vadász Az útonálló, Irta: Nyirő József. Három hétig kereste a munkát Ége­­ni úr, az érettségizett asztalos, de kenyeret annyit sem tudott szerezni, hogy befedje vele három gyermeké­nek elfeketedett szájacskáját. Töré­keny, félénk, fehér, kicsi feleségét annakidején szerelemből velle cl s mesl megszakad a szíve, ha ránéz. A gyermekek is szédclegtek az éhségtől, mint az őszi légy és állandóan dide­regtek rongyos ruhácskáikban. Min­den tisztességes utal megpróbált már Égeni úr, de sehol egy »büdös vasat« se kapott, ahogy a pénzt nevezni szokta, l.assankint a kölcsönkérésből is kifogytak cs állandóan azon töp­rengett Égeni úr, hogy a faluvégi rossz parasztház gerendájára sorba felkötözi az asszonyt, három gyer­mekét és végül magát is. A nyomo­rúság, a nincstelenség rágta testét, lelkét és valamit csinálnia kellett, mert már aludni sem tudott a belső gyötrelemtől és nem bírta hallgatni az asszony éjszakai, állandó elfojtott sírását. Dühösen ugrott fel és ki­húzta a fejszéi a pad alól, felrántotta az ajtót cs vörös tűzben égő fejjel kilépett az éjszakába. — Hova megy Károly? — sikoltott fel az asszony és egy szál ingben utána ugrott,' hogy visszatartsa, de Égeni úr visszaiökte. Felelni amúgyse tudott volna, mert maga sem tudta, hogy hova megy, csak azt érezte, hogy ma valaminek történnie kell. — Isten őrizzen akárkit, hogy ve­tem ma találkozzék! fenyegetődzött és ment-ment szakadatlanul az éjsza­kában. A menés valamennyire meg­nyugtatta, mert legalább csinált va­lamit. A feje füstölt feketén, mint az éccaka és a belső gyötrelemtől alig látott. Az erdő alatt vásáros szekerek ér­ték utót. Az első elzörgöll mellette. Vadul utánabámult, de mire a má­sodik odaért, újra összeszedte magát és ráugrott a lovakra. — Hó! — ragadta inog a kantár­szárat, de arra se volt ideje, hogy elkiáltsa: Pénzt vagy életet! — lö­vés dördült cl a szekérről és a meg­vadult lovak Égeni urat félrecsapták az útból. Mikor a sárból feltápászkodott, elő­ször megdöbbent és kijózanodott. Mit tettem? Mi történt? — döb­bent öntudatra. Leült az út partjára és maga elé bámult. — Útonálló, rabló lettem! — iszo­nyodon önmagától. Érezte, hogy átugrott a törvény vö­rös kerítésén, amely elválasztja az életei a pokoltól. Üldözött vad lett, megalázta önmagát, családját és vége a tisztességes életnek. Hirtelen cmész- Lő vágy kezdte gyötörni a tisztessé­ges élei után és irigyelt minden em­bert. — Ennek be kellett következnie! — vigasztalta magát. Más utam nem volt. A társadalom a hibás. Az igaz. hogy a társadalom hibás, de Égeni úr érezte, India, mert intel­ligens ember volt, hogy üres ez az önmegvígasztalása és őrültség volt, amire vetemedett. A lelke, a tisztes­séges lelke sehogysem akart eldőlni. Az angyalok homlokán nem nőnek ördögszarvak és — őt az édesanyja papnak szánta, mert papnak való volt a lelke. A belső kínlódás annyira elfoglalta, hogy észre sem vette a sebet, amit a mellébe kapott, sem az éhséget nem érezte. A seb nem is fájt, csak mintha a lélegzése volna nehezebb és a hasát jótékonyan nehezítette csendesen szi­várgó vére. — Ejnye, ejnye, — bánkódott ma­ga fölött az árokparton. Ilyen helyzetben többet az éleiben nem volt és azon törte a fejét, mit kellene csinálnia. — Végeredményében nem gyilkol­tam. nem lehetnek semmit ellenem! jutott eszébe. — Amit tettem, arra is a végső szükség kényszerített... Ez enyhítő körülmény ... Az enyhítő körülmény azonban nem enyhítette Égeni urat. Akárhogy ke­rülgette, akárhogy szépítgelle, tud­ta ő azt jól, hogy rabló, gyilkos, be­lül és nem rajta múlt, hogy fejszé­vel szecskává nem vágott embert, lo­vat, szekerei, mindent. Mintha hirtelen valaki figyelmeztet­te volna, hogy menekülnie kellene. A félelem végigborzongott rajta. Lassan feltápászkodott és lelépett az útra. Kicsit sajnálta az útat, mert azl már elvették tőle, többet nem járhat rajta egyenesen, emelt fővel. Még egyszer visszanézett a falura és gondolatban elbúcsúzott a család­jától. Bánatosan ment a bokrok kö­zött és vigyázott, nehogy egyetlen ág­hoz is hozzáérjen. Az is árulója le­hel ... — Jaj, a fejsze! — döbbent meg. A fejszét bizony ott feledte az úton, de nem mert visszamenni érte. Reme­gett és a félelem mind gyorsabban űzte, végre futni kezdett és lihegő szájjal rohant a havas felé, mig elful­ladt és térdei összeverődtek a fáradt­ságtól. Megállóit és kissé csillapodott. — Óvatosnak kell lennem, — tisz­tult a feje és azon töprengett, hogy hol rejtőzködhetik el. A csendőrök meg fogják hajtani érte az erdőt és nem lesz nyugalma se éjjel, se nap­pal. Űzött, nyomorult fegycnc lelt belőle. — Vájjon otthon mit csinálnak? — gondolt ismét a családjára és az erdők fölött elnézett. Soha, soha sem szerette olyan forrón a családját, mint ebben a pillanatban és soha, sohasem volt ilyen keserű az élete. — Csak a gyermekek meg ne tud­ják! Szegények... Szegények... Hosszasan álldogált a fák alatt és sárgult falevelek hullottak fejére, vál­lára. Az erdő csendesen haldoklott. A csordákat már régen behajtottak a faluba, a vadak is készítették téli vackukat. Csendes, elhagyatott, szo­morú volt a havas. Már várta a ha­vat. Hideg hóharmalok feküdtek a földön és a víz is megtisztult a fa­gyoktól. Ha szél mozdult, egv-egy száraz ág zörögve lekalimpált a fák­ról. Égeni úr megrezzent. — Hova menjek? — töltődött. Egyszerre nyomasztó, mély fárad­ságot érzett, lábai alig bírták, szemei elnehezedtek, szája, kezei hidegek vol­tak és valami csendesen finoman zúg­ni, muzsikálni kezdett a fülében. Mel­le elszorult és csak nyögve bírt léleg­zetet venni. Most kezdte érezni a szú­ró fájdalmat. — A lövés! — jutott eszébe. Rémülten tépte fel a ruháját és a

Next

/
Oldalképek
Tartalom