Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-09-01 / 70. szám

1934 szeptember 1.

»KOMAROMI LAPOKc

9. oldaí.

ASSZONYOKNAK.

Egy délután nagy berregéssel rámcsönget a telefon. Felveszem a kagylói: '

— Halló...

— Halló... Te vagy? - érdeklődik egy tétova női hang.

— Én... én vagyok. De olt ki?

— Itt... Magda...

— Szervusz, kedvesem, parancsolj. — Ráismertem a kis unokahugom hangjára, aki, már itt megjegyzem, alig egy esztendős asszony, tavaly ősszel volt az esküvője.

— Rettentő nagy bajban vagyok, ha nem segítesz, hát nem is tudom, hogy mi lesz... — sírja keserves sírással.

— De mi történt?... — akarok -értelmesebb felvilágosításhoz jutni.

— Ne. is kérdezd... - sír Magda.

S vagy negyedóráig hasztalan faggatom, csak sír és sír, legfeljebb egyegy tört mondatot zokog el, amitől azonban én nem leszek okosabb. Közben ez a lehetetlen helyzet egész lehetetlen közhelyeket csal a számomra. Istenem, vígasztalom. Mii mondjak? S közben egyszer-egyszer megkísérlem szóra bírni. De hasztalan. Ha ott lennék mellette, gondolom, minden rendben lenne, megsímogatnám, csitítgatnám és főként: jobban megérteném az elzokogott szavait, így azonban szinte kukán motyogok: no, csendesedj már... nincs olyan baj, amin segíteni ne lehetne. És ehhez hasonlókat mondok.

Leszögezem, hogy egyetlen érdembevágó dolgot sem mondtam, hiszen nem is mondhattam, sejtelmem sem volt, miről is van szó.

Az én húgom azonban csakhamar váratlan fordulattal lepett meg, hálálkodni kezdett: hogy én milyen jó Vagyok, kedves, aranyos stb.

És a végén:

— Igazán köszönöm, hogy kipanaszkodhattam magam neked... egészen megkönnyebbültem. Köszönöm

a jó tanácsodat is...

Azt hiszem, nagyon komikusán csodálkozhattam abban a pillanatban: én tanácsot adtam?

De Magda folytatta kifogyhatatlan áradozással:

— Hidd cl, ha nem tudlak felhívni, ha nem beszélek veled, talán még valami ostobaságot követek el...

Hát ezt, ezt már hajlandó voltam valóban elhinni, mert kegyetlenül felindul Inak hallottam a hangját.

így áradozott tovább, lassan azonban teljesen megcsendesedve, csak illőit szipogott még keveset. Később udvariaskodni kezdett, bocsánatot is kért, hogy megzavart s csupa illendőségből a dolgaim felől is érdeklődött, majd a közös ismerősökre terelődött a beszéd s azzal végződött a diskurzusunk:

Remek gombapörkölt receptem van ... vacsorára megcsinálom.

Azlán csendesen elbúcsúztunk:

— Szervusz...

Szervusz, kedvesem ...

Ugv véltem, most már semmi érielme sincs, hogy megkérdezzem, tulajdonképpen miért is volt az a nagy zokogás s miért is kellettem én — segítségnek.

Letettem a kagylót.

S elgondolkoztam a dolog felett. Töprengtem, mi is történhetett Magdával?

Azt hiszem, kitaláltam, sikerült kitalálnom.

Az én hebrencs húgom valamin, semmi kétség, valami semmiségen, összepörlekedett a még nála is nagyobb hebrencs urával. És ki tudja, milyen heves csetepaté támadt köztük. Sző szót ért. A végén már, nagy izgalmukban egyik sem tudta, hogy min is kezdődött a háború. És bizonyos vagyok benne, bog}’ amikor faggatni kezdtem .Magdái, ő nemcsak a feltörő könnyeitől nem tudott felelni nekem, hanem egyszerűen azért

sem, mert az indulata ködébe veszett minden, minden tárgyi rekrimináció. De nem is volt fontos, hogy szavakban könnyítsen a szívén, a lényeg az volt, hogy szépen, szavak nélkül elpanaszkodta az elpanaszolhatatlan bánatát s lassan elcsitidt benne a harag, neheztelés, minden baj. ’

És telefonba jobban is lehet ilyesmit elmondani, legyünk őszinték, kicsit cl lehet hanyagolni a másik felét, a válaszokat. De azok nyilván, nem is jelentőségesek. A legjobb tanács, a legokosabb gondolat is hasztalan s hasznavehetetlen ilyenkor.

Csak egy használ: valakit szelíd indulattal tudjunk magunk mellett csitítónak. No, nem túl közel, mert ezek a bánatok és sérelmek tulajdonképen olyan mélyen élnek bennük, alig lehet felszínre hoznunk, úgyis elmondhatatlanok.

Fiatal házasok. Két élet most kezd igazán egy életté lenni. Mint két égitest, ahogy közös pályára indult. Mint két fogaskerék, ahogy a közös végzet s vállalt közös sors egy forgásra kényszeríti őket. Mindenkinek vannak élesebb s érzékenyebb pontjai. Ezeknek kell összeszokniok. összesímulniok.

Valóban, ismerjük el, valamennyi asszony átélte ezeket a megnevezhetetlen szenvedéseket. Persze, hogy nem ’lehet szavakba foglalni. Olyan komplikáltak. És senki emberfia nem tud ill segíteni. Senki. Csak... a szeretet.

Hiszen megvan írva: minden vétkeket elfedez a szeretet, hosszú tűrő és kegyes a szeretet.

Nem volt az én Magdámmal sem baj később. És nem lesz senkivel sem baj, akinek a szívében él —a szeretet.

Mindez pedig az elszomorodott s kicsit megrémült fiataloknak írtam: ne ijedjenek meg, ne féljenek és ne is csodálkozzanak, ha néha »elmondhatatlan panaszaik vannak.

A gondviselés tartja az estélyi ruhát, a szoknyában gern lehet lépni

Riadt tudósítás az uj őszi divatról

Az angol női elegáncia legfőbb szaktekintélye, Molly Castle most tért vissza Londonba párisi tanulmányutjáról és tapasztalatairól nagy és lesújtó cikket írt.

— Néhány nap alatt 2001) ruhát láttam Parisban, de csak öt olyat találtam köztük, amit fel is vennék. Teljesen bolond dolgokat láttam. Találkoztam olyan szoknyákkal, amelyek olyan szűkek, hogy nem lehel bennük járni, estélyi ruhákkal, amelyeknek hátán minden ok nélkül V-alakú kivágás van, különböző helyeken felhasított szoknyákkal. Teljes értelmetlenség jellemezte mindazt, amit láttam.

— Az anyagok nagyon szépek, de a párisiak szörnyszülötteket szabnak belőlük. Angol józan ész kell ahhoz, hogy ezekből a gyönyörű anyagokból viselhető ruha váljék. A legszebb divatos anyag a gyürhetetlen fekete bársony. Téli toalettre nagyszerűen alkalmas.

—■ Láttam egy nagyon szép estélyi ruhát, melyet hatalmas tüllfodor diszílett. A váilak ’teljesen csupaszon maradtak. Amennyire megállapíthattam, csak a jó akarat és talán a Gondviselés akadályozta meg, hogy a ruha le ne csússzék viselőjéről.

— Nagyon szépek a keppek, amelyeket estélyi ruhákhoz viselnek. Hátul térdig érnek, elöl kissé rövidebbek. Láttam egy gyönyörű gyöngyházszínű brokátkepet, melyet szívesen meghonosítok Angliában is.

— A bársonyruhák keztyüje egybe van szabva a ruha ujjával. A keztyű a csuklónál gombolódik és ha nem akarjuk viselni, csuklónál kidughatjuk belőle a Fezünket.

A fecskék ésa Zeppelin

Egyszer egy kis fecske Mit gondolt magába,

Mikor útnak indult Messze Afrikába ...

Tudta: nagy út vár rá Mely kimerít, fáraszt,

Alig-alig bírják A kis fecskeszárnyak.

Gondolt hát merészet,

A párjának ints,

S fölkapaszkodának Egy nagy Zeppelinre. Zeppelin-léghajó Éppen délnek indul —

Már oil száll a tenger Kék hullámain túl.

»Többet ésszel, mint erővel« Igaz ez, hiába ... így ment két kis fecske Messze, Afrikába.

Móku$ bácsi

pápaszeme

Mókus bácsi közelhajolt az újsághoz és lassan betüzgetni kezdte a híreket.

— Én nem tudom, mókuskám, — fordult a feleségéhez — valahogy táncolnak a szemem előtt a betűk. Vagy most már a nyomdafestékkel is spórolnának, azért nem látom őket?

— Tévedsz öregem! — mondta Mókusné asszony közelebb ugorva. — Nincs az újságban semmi Inba, csak olyan, mint régen volt.

— Hm, hm, — csóválta összes buksiját Mókus bácsi. — akkor biztosan bennem lesz a hiba.

Pár nap múlva megint csak megszólítja Mókus bácsi az ő feleségét:

— Te, asszonykám, bemegyek a városba.

— Miért le?

— Szemüveget veszek. Nagyon meggyöngültek a szemeim az elmúlt hetek alatt. Már a páros mogyorókat sem tudom megkülönböztetni, ha magasan vannak a mogyorócserjén.

— Nem lesz az jó, férjecském, az a szemüveg — csóválta fejét Mókusné asszony. — Meglátod, csak ki dobod érle a drága pénzt.

— De ha nem látok, — dühösködölt Mókus bácsi. — És hát mire tartogassam a pénzt? Én bizony veszek magamnak szemüveget.

Be is ment a városba, veit is magának egy szép csontkeretes pápaszemel.- No, hogy nézek ki? — kérdezte.

— Huh! — borzadt meg a felesége. — Olyan vagy, mint egy csúnya bagoly!

De hogy tovább nézte, már barátságosabban mondta:

— Hanem azért tudod, férjecském, tekintélyes külsőt kölcsönöz neked a pápaszem. Különb vagy akármelyik mókusnál.

Hanem a többi mókusok nem voltak ezen a véleményen.

— Nézd, csak nézd, hogy henceg. Adja a bankot, szemüveget hord.

Azi hiszi, azzal több lesz, mint mi vagyunk. Ki hallott már szemüveges mókusról.

De mókus bácsi nem törődött velük.

— Csak beszéljetek, beszéljetek mosolygott a bajsza alatt — azért mogyoró szüretkor mégis én fogom észrevenni elsőnek a páros és nagytestű mogyorókat.

Elérkezett a mogyorószüret és Mókusék buzgón kezdték gyűjteni a télire valót. Mókus bácsi is fellelte hát szemére a csontkeretes pápaszemet és kilátogatott a határba.

Ez az — mondta elégedetten — most mindent tisztán látok.

Hanem amikor a szüret már nagyban folyt és a mókusok egymással versenyezve szedegették a mogyorókat, Mókus bácsi csak megállapította, hogy valami baj van a szemüveggel. Mert látta ő, tisztán látta az ízes gyümölcsöket, de valahogy közelebb látta, mint ahogy valójában voltak. Ha kinyújtotta a kezét, ha le akarta szakítani őket, hát csak az üres semmibe markolt, a mogyorók a cserjén maradtak.- Megcsal ez engem! — gondolta szomorúan. — Közelebb hozza őket, kétszer kell mindegyik után nyúlnom, mielőtt elérném.

De mert a löbiek is észrevették, hogy hiába kapdosott a levegőbe, Mókus bácsi szép csendesen levetette a szemüvegét.

— Jó a szemüveg, nagyon jó — mormolta most már elégedetten — de szemüveg nélkül azért jobban látok. Ugv látszik, már meggyógyult a szemem.

Felesége megelégedetten bólogatott a háta mögött.

— Jól van az így, öregem — mondotta. — Nem vagy te még olyan öreg, hogy szemüvegre szorulj, akármilyen előkelő is vagy azzal a csontkeretes pápaszemmel.

Ezt mondta a jó Mókusné asszony, de magában azért sokszor gondolt arra, hogy férjeura, a jó Mókus bácsi megint hiába dobta ki a pénzt az ablakon.

Az élet tánca

Négyéves-forma kislány volt, aki keresztbe táncolt előttem a temető széles útján, ahogy elgondolkozva sírlátogatásra mentem. Azon az úton,

ahol annyi gyászt és fájdalmat hordoznak, ez a kicsi copfos, formás kis házikötény kével ruhája előtt, szétterjeszlelt karocskáival, fürge lábakkal hangos lallaíával táncolt előttem. Maga által kitalált táncot járt, közben vidám hangon dudorászva kísérte önmagát.

Mikor mellé értem, szépen "köszönt és folytatta angyali táncál a néma sírok között. Elfogtam a kis kötényét s megkérdeztem:

— Miért van olyan jó kedved, kislányom?

— Hát csak azért.

A legbájosabb indok. Csak azért. Mert gyerek vagyok, mert nincs gondom, ép, fürge minden tagom, nyár van. Persze, ezt nem ő indokolja így, hanem én, a felnőtt eszemmel. Éppen az az ő nagy boldogsága, hogy indok nélkül jókedvű.

Megbarátkozott velem és megtudtam, hogy a temetőőr kis unokája.- Az elébb a kapunál is megbámultak az emberek, hogy táncolok és jókedvem van.

— Tudod, — mondtam neki, - ez azért van, mert temetőben nem nagyon szoktak jókedvűek lenni.

Aztán cltáncolt mellőlem. Visszafelé jövet látom, hogy az én kis táncoló , leánykám egy névtelen, jeltelen sír előtt áll és két kicsi kezét összeteszi, mintha imádkoznék. De a fejét állandóan forgatta jobbra-balra. Egészen biztos, hogy nem imádkozott, csak beállt az imádság mozdulatába. Talán gondolkozóba ejtettem avval, hogy itt az emberek nem igen vidámak? Felhő voltam az ő napsugaras lelke fölött. Nem jól tettem. No nem sokat ártottam, hamar elfujja a felhőt az ifjúság szele. Mire visszanéztem, már újra láncolt az élet vidám kis katonája.

T