Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-08-18 / 66. szám

1934. augusztus 18.

> KOMÁROMI LAPOKc

9. oldal.

r

A GYERMEKEKNEK.

i

Az alamizsna.

Mondhatnám azt is. hogy egyszer

voll, hol nem volt, de biz az valósággal megvolt kedveseim. El is mondom nektek, hogy okuljatok belőle és úgy ne járjatok, mint én.

Akkora leheltem, mint ti vagytok most, mikor Va j tó bátyát megösmer•tem. Hogy ki volt Vajtó bátya? Hát azt úgy hamarjában nehéz kevés szóval clmondani.de megpróbálom. Vajtó bátya a falu szegénye volt. Olyan szegény, mint a templom egere s azon-í'ölül hiányzott a balkarja. Sánta is volt és gyöngén is látott szegény. Egy héten kétszer végigkoldulta a falut, aztán szép tisztességgel üldögélt a szegényház előli a napsütésben, vagy ha tél volt, a fűtött banyakemence mellett. Nálunk már mindenki ösmerte Vajtó bátyái. Kijárt neki a falat, a régi gúnya télidején, meleg sapka, -meg csizma, hogy össze ne fagyjon a sok járkálásban. Mikor befordult a nagykapun hozzánk, még a kutyák is elébe szaladtak, úgy ösmerték, a galambok a vállára szálltak, a kalitban illegő szajkó madár pedig rárikkarftolta, hogy:

— Bá-á-át-ja-aa!

Egyszóval becsülete volt nálunk, mert tisztességes koldus ember volt, •aki nem a dologtalanságért, hanem a szerencsétlen körülmények miatt jutott a szegényházba.

Vakációkor hiányzott, ha nem láttuk és sokszor megtörtént, hogy magunk mentünk el hozzá, először.

Talán nyolc esztendős lehettem, mikor egy bécsi kislány ismerősünk jött el hofezánk, aki a legelső alkalomkor, mikor megmutattam neki Vajtó bátyát, felhúzta az orrocskáját és csak annyit mondott, hogy:

— No hallod“: Te koldussal barátkozol ?

Elszégyeltem magam és nem mertem semmit adni szegénynek. A köszöntését sem fogadtam el, mikor a kis vendéggel végigmentünk az udvaron. Pedig 1 igyjétek el, éreztem, hogy rosszat csinálok. Úgy vert a szívem, hogy szinte fájt és a szemem előtt folyton ol láttam Vajtó bátya szomorú, könnyes tekintetét. Mert biztosan tudtam, hogy szomorkodik szegény. A kis bécsi pajtás egyre fitymálóbban nézet rám, mikor előhoztam neki, hogy Vajló bátya nem olyan koldus, mini a többi és mi nagyon szereltük. Pedig az volt az igazság, hogy még akkor is szerettük valamennyien, csak én nem mertem kimulatni, hogy ki ne nevessen a pajtásom.

Almomban is eljött Vajló bátya és láttam könnyes szeméi, ahogy rámnéz. Egy napon valami szép kirándulási terveztünk. Már kora déli órákban kocsira pakoltak bennünket. Nagy xizsonnacsomagokkal s igen vidám hangulatban értünk el három óra tájon a kiserdőbe, ahol szép zöld gyepen akartunk játszciii. Voltunk ölen gyerekek, két kisasszony volt velünk, akik mellettünk kézimunkáztak. Észre sem vettük a kellemes szórakozástól az idő múlását, sen pedig annak a nagy felhőnek borulását, mely egyre magasabban emelkedett a kiserdő föle. Hiába noszogattak bennünket, gyors sietségre a nagyok, ficánkolva eugedellenkedlünk és azt kurjongattuk, hogy:

— Még egy kicsit, csak még egy kicsit maradju ik.

Ott zúdult ránk az eső és olyan szélvihar, ami vel még azóta sem éltem. Pillanatok alatt elszakított bennünket egymástól, kavargóit, sivítoll minden körülöltünk s mi még egymás szavát sem hallhattuk. Én egy fa mögé húzód am. belekapaszkodtam, ahogy csak tudtam. A többi is biztosan így telt. míg t irtani tudta a fát. Hanem mikor a fák is lendülni kezdtek kifelé és ott zi bánták le előliünk, akkor megindult szaladva, hömpölyögve. bukdácsolva, ki merre tudott. A eső záporozott, már a lélekzet is kezdett fuldoklásra állni, mikor egy patak partján, ahol bömböli a megáradt víz, elfogott és talpraállított egy

csapzott hajú öregember. Ölébe vett és most ő bukdácsolt velem valamerre. Belekönyökölt a sárba, felállt, aztán vitt ismét előre. Mikor besietett velem a házába, gyorsan letelt egy kupac friss szénára, betakart, lelkemre kölötie, hogy úgy maradjak, míg visszaér. Aztán hozta a többi gyerekeket is, félkaron vezette a két félig ájult kisasszonyt és hozta a bécsi pajtásomat is, aki szégyenkezve lapult mellettem a szénán. Vajtó bácsi te züslös feje ott csillámtól! fölöttünk. Takargatott bennünket, törölte rólunk a sarat, mikor csendesült a vihar, felhúzta nagy. kopott süvegét és elindult az otthonunk felé. hogy hírt vigyen rólunk.

Elmúlt a riadalom és a vihar. Néhány nap múlva koldulási ideje volt Vajló bácsinak. Mikor bejött a kapun, elébe szaladtam, kézenfogtam, úgy vezettem be, mint régen. Már várta ott bent az étele, a gúnyája. A kis bécsi lány ismét csak felhúzta a vállát, kurtán megrántotta, aztán beszaladt a szobába, kihozta kis erszényét, abból kivett néhány pénzdarabot s az öreg elé dobta.

Mikor kijött ismét hozzám, azt kérdezte tőlem:

— Nos, megvagy velem elégedve?

Nem szóltam semmit, mert jött

már Vajtó bátya is. Roppant a nagy botja, zökkent a két öreg lába s a iszél megfújta ősz haját. Egyenesen a kis bécsi lányhoz ment, odanyujtotta neki a pénzdarabokat.

— Köszönöm alássan kisasszonyka, nem fogadhatom el. Én csak azt fogadom el, amit jó szívvel ad valaki. Nincs Isten áldása az olyan alamizsnán. amit haragosan dobnak a szegénvnek. Inkább semmit se lessék...

Letette a kőpárkányra s kidöcögött a kapun.

Délután eltűnt hazulról a kislány. Sokáig nem jöll haza. már keresték, mikor egyszerre nagyon vidáman, szépen, hogy csak úgy ragyogott az arca, ott állott a folyosón.

— Hol voltál? — kérdezték tőle.

— Vajló bácsinál, — bocsánatot kérek, hogy engedetem nélkül elmentem, de nem volt nyugtom, visszavittem neki az alamizsnát, mert most jó szívvel adtam.

Nekem se volt nyugtom. Másnap meg én szöktem el hozzá. Olt üldögélt a ház elölt, melegedett. Mellé ültem.

— Haragszik rám Vajtó bácsi? — kérdeztem.

Megcsóválta ősz fejét.

— Nem haragszom, — mondta — csak itt a belsőrészembe fáj valami.., hiszen én sohasem bántottam a kis kisasszonyt...

Elsírtam magam s vén kezét bcleszorítoltam két apró tenyerembe.

— Soha többet nem leszek ilyet Vajló bácsi, soha, csak ne fájjon otl belül magának.

Összeráncosodott az arca, ahogy elnyomta rajta a sírást. Sokára mondta csak:

— Az Isten előtt én is olyan ember vagyok galambom, mint akárki, csupán az emberek — a rossz emberek lesznek néha külömbséget velem.., Én imádkozom értük... Maga legyen jó hozzám lelkem, hogy magáért ne kelljen nekem soha Imádkozni.

Születésnapi

uzsonna.

Ragyogó napsütésre ébredt Anikó a hatodik születése napja reggelén. Olyan gyönyörű augusztusi reggel volt, hogy Anikó nem is bírt sokáig ágyban maradni, hamar, hamar ki kelleti lopódzkodnia a kertbe, kitárt karokkal végigfutni az úton és jókedvűen köszöngelni jobbra-balra:

— Jó reggelt, Istenke napsugara, jó reggelt kék ég. Isten hozott harmatcsepp, piros rózsa, szervusztok sárgarigók, jaj ,dc jó, hogy mind eljöttetek ma hozzám!

. — Üdvözölni akartunk téged a születésed napjan, — felelték a barátai Anikónak, kiki a maga módján persze;

a sárgarigók azt mondták: tullió, a harmatcsepp csak úgy szikrázott a reggeli napsütésben, a rózsa illata körülcirógatta Anikót, a kék ég lcmosolygolt reá és az augusztusi verőfény melegen átölelte a kisleányt.

Soká tartott az üdvözlés ezen a napon s bizony, egyszerr e csak meg k ordáit az Anikó gvomrocskája.

— No most, — gondolta Anikó •— megnézem, van-e már valaki ébren a házban s kapok-e tejecskét, mire viszszamegyek.

Az ám, a felnőttek sem vesztegették hiába az idejüket ezen a napon. Mire Anikó a verandára érkezett, terített asztal várta. Habos csokoládé, friss kalács, nagyszerű meggy volt az asztalon, amelyik melleit még egy kisebb, dúsan megrakod asztalka is állott.

Ez volt csak a meglepetés, gyerekek. Fehér térítőn piros pipacsokból kirakott nagy hatos szám körül az ajándékok tömege. Volt olt meséskönyv, babakelengye, gyümölcsszedéshez kiskosár, iskolatáska, meg tolltartó, — hiszen Anikó iskolába kerül szeptemberre — volt az asztalon egy gyönyörű piros kötöttkabát is és volt még — Anikó nagy, fekete szeme még nagyobbra nyílt az elragadtatástól — hat aprócska, rózsás porcelláncsésze a babaszoba számára, tányérkával. kávéskannával együtt, de bizony még kanálka is heveri mellettük a csöppnyi tálcán.

— Jaj, de édes, — csapta össze Anikó a kezel — éppen ilyet szerettem volna már régen! Akkor én ma születésnapi uzsonnát csinálok és vendéget is hívok hozzá és — Anikó az édesanyja felé emelte kipirult arcocskáját — és, ugy-e, anyu, adsz hozzávalót, amiből az uzsonnát megcsináljam?

Anyu beleegyezően bólintott.

— Hát aztán kit hívsz ide vendégül? — kérdezte mosolyogva apuka.

»Kit is hívjak csak?« — töprengett Anikó, de egyszerre felderült az arca. Odaállt a veranda lépcsőjére, kitárta a karját és megcsendült a hangja:

— Sárgarigó pajtás, hajnalkavirág, harmatcsepp, napsugár, szívesen látlak ma délután öt órakor születésnapi uzsonnára.

Aztán visszafordult Anikó és mint aki jól végezte dolgát, tovább csodálta az ajándékait. Később, amikor a reggelivel elkészült, a babáit öltöztette születésnapi díszbe, meg a könyvekbe is belenézegetett, anyu fel is olvasott belőlük egy-egy mesét, akkor aztán karjára vette Anikó az új kosárkát és elindult vele a málnabokrok felé.

— Ugy-e, ebből én is kapok, a születésnapi uzsonnához? — kérdezte Anikó az édesanyját, amikor átnyújtotta az egész kosár málnát, amit szedeti.

— Hogyne kapnál, kislányom, csak nem engedem, hogy szégyent vallj a vendégeid elölt, — mosolygott anyuka és hamar becsukta a kamraajtót, mielőtt Anikó bekukkanthatott volna.

Hanem hál elérkezett az ebéd ideje és Anikó amúgyis meglátta a hatalmas csokoládétortát, amelyik addig a kamrában lapult; meg is látta, alaposan neki is fogott, üigy jóllakott a születésnapi ebéden, hogy le kellett egy kicsit feküdnie utána. Bizony négy órára járt az idő. mire kidörzsölte az álmot a szeméből és hozzáfoghatott a születésnapi uzsonna előkészületeihez.

A színes kis asztalkendő, amibe az uzsonnáját szokta csomagolni Anikó, ha fürdőbe ment, most. abroszként szerepelt a babaasztalon. Reákerültek a rózsás csészék, a csöppnyi kanalak, picike vázában néhány szál mezei virág, a csészékben hideg lej volt s az asztal közepét egy tányérka foglalta el, amelyen anyu jóvoltából halomba állt a csokoládé, mogyoró, kockacukor, mazsolaszőlő.

Nem hibázott ill semmi, kifogástalan ünnepi asztal voll ez, csak a vendégek hiányozták, várta őket Anikó türelínellenül.

— Ejnye, — mondta — a hajnalkavirág már igazán megérkezhetett volna, hiszen itt lakik a lépcső aljában, ó, — csapta össze bosszankodva a kezel — hogy én ezt elfelejtettem, hE szén a hajnalka már becsukja ilyenkor a kelyhét és aludni megy. akkor hát nem fog eljönni és a harmatcsefip még ezután fog csak felébredni, az sem jöhet hozzám uzsonnára. Hát á napsugár, no nézd a gonosz csontot, az meg az erdőszélen sélál ilyenkor mindennap!

— Tudod mit, Mióka, — és Anikó a fehér cicához fordult, amelyik a lábánál ült, de olykor odapillaulolt a csészékre és igen nyalta a szája szélét

— tudod mit, te leszel a vendégem, nem is várunk senki másra. Gyere csak, üljünk le az asztalhoz.

Mióka nem bánta. ízleli neki a tejecske, nem volt ellensége a mazsolaszőlőnek sem, Anikó is igyekezett elfogyasztani. ami a lányérkáján volt, egészen jól mulattak így kettesben.

— Hanem azért, — csóválta meg Anikó a fejét — a rigók igazán eljöhettek volna...

Ebben a percben megzörrentek az öreg diófa ágai a veranda előtt.

Tullió, tullió Jaj de jó a dió!

Fütyörészték a sárgarigók a lombok közül.

— No már én jobban szeretem a csokoládét, — mondta elégedetten Anikó és az utolsó darabot is bedugta a szájába.

Egy kulcs, mely minden zárt kinyit.

Ivét kisfiú elhatározta; ők bizony nem tanulnak, minek iskolába járni, semmi érlelnie sincs. Anyukájuk beíratta őket az elemi iskola első osztályába. Első, másod és harmadnap elkísérték őket, negyedik napon a két jó barátot kíséret nélkül indították útnak. De bizony nem az iskolába mentek, elindultak gyalogszerrel Meseországba, ahol nincs iskola, — gondolták ők. — Mentek, mendegéltek, megették a tízóraijukat, újra éhesek lettek, .még mindig nem értek oda. Már szívesen visszafordultak volna, nem merték bevallani egymásnak. Gyurka így szólt végre: — Bandi, nem akarsz visszafordulni? — Bandi kitérő feleletet adóit. — Én nem, hát te Gyurka? ' Én sem, — mondta a másik is.

Mentek tovább a régi lelkesedés és kedv nélkül.

Egyszerre egy kis törpét láttak maguk elölt, aki így szólt: hova, hova; kis pajtásaim?

— Meseországba készülünk, — felelték mindketten egyszerre.

— Ha, ha, ha, — kacagott a kis ember. — Meseországba. Nem is rossz. Szívesen útba igazítalak benneteket.

— A fiúk szeme ragyogott a boldogságtól, de nem sokáig tartott örömük.

— Mielőtt megmutatnám az utat, tudnom kell, mit tudtok?

Megszeppent a két kis iskolakerülő.

— Gyurka, mondd csak mennyi 2x2?

— Kérem, mi még nem tudjuk.

— Olvassatok valamit nekem az olvasókönyvetekből.

— Még csak a kis i-l ismerjük.

Erre már dühbe gurult a kis törpe.

— Ti akartok Meseországba menni? Meseország kapuja csak varázsszóra nyílik.

— Mi a varázsszó? Tanítson meg bennünket.

— Arra nincs időm. Annyit mondok még, a varázs sró az egyszeregy elejétől végig, meg össze-vissza folyékonyan.

— Meseország ajtói is csak így nyílnak ki, mindegyik más tantárgyra.

A tudomány az egyetlen kulcs, mely minden zárát kinyitja. — Ezzel eltűnt

Bandika, Gyurka csalódottan és egy igen hasznos tapasztalattal gazdagabban hazafelé vették útjukat.

E kis mesém tanulsága: Gyerekek, szerezzétek meg ezt a kulcsot, hogy az életben boldogulhassatok.