Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-02-03 / 10. szám

1934 • ffcbrn&r 3.'

»£Ott,\ßOMI lapok«

9. oldal....

A 0 Y E R M E K E K N E K

A törpe meg a pillangó

Messze-messze, a Kék-hegyek mélyén éldegélt egy parányi kis törpe. Barlangjába nem jutott be soha fénylő napsugár, édes virágillat, ■sem a madárkák csattogó éneke. Csak apró baltácskák szapora kip-kopja zengett körülötte szüntelenül. Pihenés nélkül gyűjtötte naphosszat garmadába, társaival együtt, a rőtfényű s szikrázó drágaköveket.

Egyszer, mikor ezüstlámpácskájával éppen új kincs után kutatott, egy hatalmas sziklarepedésre talált.

Óvatosan odamerészkedett és kikukkantott rajta.

De bizony egy pillanatra be kellett hunyni kiváncsi szcmecskéjét, olyan kápráztató zuhatagban ömlött rá a minden aranynál, ezüstnél tűnőtök] öbb ragyogó napsugár.

Vadrózsa-bokor hajladozott a nyílás szájánál, léle apró, rózsaszínű virággal. Tarka kis pillangó ■pihegett a selymes szirmokon: pajkos gyermekhad űzte, kergette idáig s most remegve bújt meg az illatos levelek között.

Istenem, ha meglátnak, végem van. sóhajtotta s alig bírta fáradt, gyönge szárnyát meg- Tihbenteni.

Megsajnálta nagyon a törpécske a szegény pillangót. Mit tegyen? Lekapta fejéről gyöngyös kis süvegét s hirtelen rája borította: Éppen ideje. Abban a pillanatban érkezett oda csengő kacagással a kipirult arcú, vidám gyermeksereg.

Hej, kerekre nyitották ragyogó szemüket, ahogy megpillantották a kis törpét, de a törpe 'sem külömben.

Nézték, bámulták egymást jó darabig. A gyermekek megcsodálták bársony dolmánykáját, csöpp ezüst baltáját, szentjánosbogárhoz hasonló lámpását. A törpe meg lobogó hajukban, rózsás orcájukban s ezüstharangszavú, csengő kacajukban gyönyörködött.

Jöjj velünk játszani. szólalt meg nagysokára az egyik szöszke leányka s niég parányi kacsóját is összetette, úgy kérlelte kedves hangján a törpét.

No, nem nagyon kellett bíztatni őkéimét, az már igaz .mert egyszeribe közéjük keveredett s zengő-bongó énekszóval járták együtt a nagy erdőt.

A fű selymében piruló szamócák illatoztak, mosolyogva bólogatott feléjük a tarka bokrétának való százszínű virág. Majd a csobogó patak hívta őket s versenyt kacagott velük, ha csillogó habján bukfencet veteti egv-egy bohókás pisztráng.

Az ezernyi pajkos játékkal gyorsan múltak az órák s lehajtóban volt már a nap, mikor bucsúztak egymástól. Sietett mindenik hazafelé.

Indult volna a kis törpe is, de jaj! - olyan messzire elbarangolt, hogy nem találta sehol sem a szikla nyílását. Kereste, kutatta erre is, arra is, de hiába. Leült hát egy csipkés páirányiévá] ‘Tilá s ott zokogott nagy keservesen.

A rubintszemű gyíkocska melléje surrant s úgy nézte sajnálkozva a síró emberkét, az erdő sűrűjéből meg a tarka kis pillangó libbent a vállára.

Jöjj utánam, - szólt szelíden jer, siessünk, míg le nem hull a hűvös esti harmat.

Nosza, felpattant a kis törpe s víg ugrahugrával indult a libegő lepke nyomába.

Az alkony már teregetni kezdte halványkék fátyolát a susogó fenyvesre, mikor messziről megpillantották a szépséges vadrózsa-bokrot s hajla dozó ágán megpillantották a rengő-ringó gyöngyös kis süveget.

Hej, megörült érre a pirinyó legény. Lelkendezett, hálálkodott. Aztán kimarkolt a dolmánya zsebéből egy csomó ragvogő gyémántport s mielőtt beosont volna a sziklahasadékon, teleszórta vele a tarka kis pillangót. Azóta olyan csillogóvillogó a színes, bínres lepkék bársony szárnyacskája.

A bűvös kalap

(Dán mese nyomán)

Egy pásztorfiú a dombon ült és a nyáját legeltette. Amikor delet harangoztak, egyszerre nagy lármát hallott a domb alján levő faluból, ahol ezen a napon lakodalmat ültek. Ahogy jobban odafigyelt, ismételten megütötte a fülét ez a kiáltás: Hol van a kalapom, hol van a kalapom?!:

Olyan furcsán hangzott ez a kérdés, hogy ő is visszakiáltott: Nem akadna a számomra is egy? — Nem! — válaszolt a hang valahonnan.

De igen, — mondta egy másik, itt van, ez a tiéd lehet — és azzal egy ócska kalap gördült a dombon felfelé a fiú lábai elé, Ö azonnal a fejére tette s lám, sok-sók törpét vett észre, akik a falu felé futottak.

Ő is megindult hazafelé, mivel a delet, mint mondtam, elharangozták, de sehogysem bírta megérteni, mi történhetett vele; minden ember, akivel találkozott, elhaladt mellette, anélkül, hogy ránézett volna, s csaknem letaposták. Ha pedig megszólított valakit, az csodálkozva nézett és nem felelt. Végre is eszébe jutott a fején levő kalap s azt gyanította, ez lehet az oka. hogy az emberek nem veszik észre.

Alig, hogy ezt kitalálta, már eszébe jutott, hogy jó lenne egy kicsit bekukkantani a lakodalmas" házba s megnézni az ünnepséget. Odament tehát és szabadon járt ide-oda a vendégek között s mindent láthatott, anélkül, hogy bárki is figyelt volna rá. így látta azt is, hogy az asztalnál, a vendégek között rengeteg manó üldögél, akik hatalmasan nekilátnak az ételnek, úgy, hogy az emberek nem bírták .megérteni, hova tűnt az a tömérdek ennivaló, amit nagy tálakban hordtak az asztalra. A fiú is alaposan nekilátott s hamarosan jóllakott a legfinomabb élelekből, amiket csak találhatott.

Végül, amikor már több semminek sem bírt a gyomrában helyet szorítani, azt gondolta, öreg anyjának sem ártana meg néhány jó falat. Meglőni te hát a .zsebeit kaláccsal, hússal, sütemény|iyel s egyéb finom dolgokkal, s hazavitte az öregasszonynak. Annak .persze nagy volt az öröme, amikor a sok finom ételt meglátta, s úgy vélekedett a fiával együtt, hogy nagyszerű lenne, ha holnapra is maradna valami belőle.

Visszament hát a fiú s nekilátott, hogy hazavigye, amit csak talált; ahová nyúlt, üres lett az asztal, úgy, hogy a vendéglátó gazda nem győzte pótolni az elfogyott holmikat; hanem a fiú azzal nem 'törődött, neki csak a maga dolgán járt az esze.

Végül estefelé sor került a táncra is. A fiú, akinek minden zsebe, de még a két keze is tele volt, szintén kedvet kapott a táncot nézni s a többiekkel együtt a belső szobába ment. Itt vigyáznia kellett, nehogy a többiek ktfzé keveredjék, akik agyonnyomnák. Végül kénytelen volt az első sorba állni, a többiek elé, mert nem mert közéjük vegyülni.

Itl állott, nézte a táncot, s igen jól érezte magát, mígnem a táncoló menyasszonynak a vígan libbenő szoknyája leröpítette fejéről a kalapot s ezzel az ő láthatatlanságának is vége volt. Ott állott előttük ételekkel megrakodva s amikor az emberek felocsúdtak első meglepetésükből, töviről hegyire el kellett mesélnie, mit is jelent mindez. S nemcsak jókora adag verést kellett eltűrnie, hanem még az ellopott ételeket is kénytelen volt visszaadni s az egész fáradságából semmi egyéb haszna nem volt, mint a^jó ebéd, aníi már a gyomrában volt.

A kalapnak meg nyoma veszett, a fiú azóta sem látta, pedig valahányszor delet harangoznak, ugyancsak körülnéz, nem gurul-e elő valamelyik bokorból.

Teddy

Karácsony előtt sokat gondolkozott a néni azon, vájjon mit rendeljen Misiké számára Jézuskánál. Sehogy sem tudott eredményre jutni, azért tehát magától Misikétől kérdezte meg, mi okozna neki örömöt és mit kívánna?

Teddynek sit. felelte határozottan Misiké.

E rejtélyes mondás azt jelentette, hogy Misiké kedvenc' Mackójának rendeljen sítalpakat a néni. 'Tudnunk kell ugyanis, hogy Teddynek tökéletes sportruhája, a nagymama által kötött pulloverje volt s felvehette a versenyt ruha tekintetében bármilyen gavallérral. Csak sítalpa nem volt, ez okból a síelés tudományába nem hatolhatott be. Mivel Misi már egy év óta jeles gyakorlója volt e nemes testgyakorjatnak, szerette volna, hogy kedvence is részesüljön az élvezetben. Hogy ne szaporítsam a szót, megmondom, hogy a néni kérésére, Jézuska karácsonyra meghozta a valódi Hyeori-fából való sítalpakat Teddynek. Anya felszerelte a mackó lábára és Misiké nagyon boldog és megelégedett volt. hogy kívánsága teljesült.

Teddy előkelő nyugalommal fogadta az ajándékot, egyelőre nem nyilatkozott, de meg kell val lani, hogy elég ügyesen állt a talpakon. Manci, a Misi kis hugocskájának, Stefikének a kék siruhás babája is megállapította magában, hogy Teddy elég jól fest, mint sportember. Manci ugyan nem volt valami nagy szakértő, mert napestig ott ült a gyermekszoba párul agának egyik sarkában. Neki is voltak sítalpai a karjára fektetve. de ezek korántsem állhatták ki az összehasonlítást a Teddy ével. csak amolyan közönséges fából való játékszerek voltak.

Miután nincsen öröm üröm nélkül, a sors Teddy örömébe is cseppentett ürömöt. Misi és Stefiké szülei karácsonyra elutaztak sietni 'Tinóiba, abba a görbe országba, ahol több a hó és magasabbak a hegyek. Elvitték magukkal gyermekeiket. ám Teddyt és Mancit sitalpástól it t honhagyták. Nem tudom, mi ókból tették, tán sok volt a csomag, nyilván abból indultak ki. hogy elég két gyermekre vigyázni. Még egy mackóra és si-babára is ügyeljenek, fisak a nagymama maradt otthon házőrzőnek és Róza, á szakácsnő.

Teddy mélyen meg volt sértve a mellőzés miatt. Manci böiesen hallgatott, rendületlenül és peckesen ült a pamlag sarkában, ábrándosán nézett kék szemével a távolba s nem árulta el érzelmeit.

Egy napon, mikor a nagymama délutáni álmát aiudta. Róza az ebédlőt hozta rendbe és szellőztette, Teddy odaszólt Manci hóz:- Te Manci, te nem érzed, milyen méltánytalanság történt velünk? Yilágesúfjára itl állunk és ülünk sítalpainkkal éhben a fülledt szobában ,mig Misi és Stefi Tirolban vígan csuszkáinak a hegyekben, az isteni levegőn?

Mit beszélsz? kérdezte Manci: mintegy mély álomból felocsúdva.

Azt. hogy én ezt az állapotot tovább nem állom, megyek én is síelni és magammal viszlek, ha akaród.

Jó lesz, jó lesz! mondta Manci ujjongva s magas-fokú intelligenciájánál fogva hamar megértette a helyzetet.

és a sí

— Menjünk, de hogy jutunk ki?

Nekem kész a haditervem. Róza, amint innen látom, szellőzteti az ebédlőt, nyitva hagyta az ablakot, ő meg kiment a konyhába, biztosan mosogat. A nagymama alszik, hailom horkolását a hálószobából. Mi lehát most észrevétlenül kiosonhatunk az ablakon át a terraszra, onnan pedig a kertbe. Nekünk elég az itteni hó, nem vagyunk oly követelők, mint az emberek. A lejtős utón, ahol Misiké, Stefiké, Évike és Tilyke szánkózni szoktak, különben is jó magas az éjjeli hóesés óta.

— Jaj, menjünk már! kiáltotta Manci türelmetlenül és fürgén leugrott a pamlagról, arra azonban vigyázva, hogy karján lévő sítalpait el ne törje.

Mindketten ügyesen és zajtalanul kimásztak az ablakon a terraszra, ott fölkötötték a talpakat és a fókabőrt s nekivágtak a lejtőnek. Vígan másztak fel és siklottak le egy párszor, betehetigeredtek nem egyszer a hóba, kacagtak és örültek az életnek. Rabló, a farkaskutya, csöndesen szunyókált ebéd után házában, ám a kertből hangzó vidám zaj fölébresztette.

Mint a kilőtt nyíl száguldott, a hangok irányába. Nem tudom, mit gondolt, mikor a csúszkáló kis sötét alakokat meglátta? Annyi bizonyos, hogy nem sokat töprengett, fogvicsorítva és hangosan ugatva, nekikugrott és feldöntötte őket. Manci sivaklodott, ahogy a száján kifért, Teddy, akinek szeme-szája telemenl hóval, nem tudott lélekzethez jutni és nagyokat rúgott a levegőbe, végre föltápászkodott és miután lerázta magáról a havat, csitította Mancit és nevén szólítva Rablót. kedveskedve kérte őt, ne bántaná őket, hisz nem tesznek semmi rosszat, csak űzik a sportot, mint a felnőtt emberek.

Magában buta vadállatnak szidta Rablót, aki megrontotta mulatságukat. Manci úgy megijedt, hogy reszketett, mint a nyárfalevél, elment a kedve teljesen a síeléstől, a térdét is nagyon megütötte, mikor Rabló feldöntötte őket.

Nagymama fölriadt álmából a nagy kutyaugatásra és kiküldte Rózát, nézné meg, mi az oka az éktelen zsivajnak.

Mikor Teddy észrevette, hogy Róza jön Feléjük a kertben, hirtelen belekarolt Mancíba és clvonszolta egy bokor mögé. Miközben aztán Róza Rablóval foglalkozott és ez ott szükölt, ugrándozol I körülötte, Teddy minden erejét összeszedte, fölkapta Mancit és'a nyitott konyhaajtón keresztül besurrant vele a házba. Egyenesen a gyerekszobába vitte, olt beültette a dívány sarkába, levette a lábáról és a karjára tette a sít. ö pedig visszaállt a helyére. Éppen ideje volt. mert nagymama jött a szobába Rózával.

Érthetetlen, mit láthatott az a kutya, hogy oly bolondul ugatott? Én fölkutattam az egész kertet, nem láttam senkit és semmit, csak a hő volt össze-vissza turkálva — mondta Róza.

Teddy és Manci egész testükben remegve a kiállott izgalmaktól, hallgattak, mint a dinnye n tűben. Mi nem áruljuk el őket. Ám azt elárulhatom. hogy gazdáik nélkül nem mentek többé sietni. .