Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-06-30 / 52. szám

1934 junius 3Ö.

»KOMAROMI LAPOK«

9. oldal.

A GYERMEKEKNEK.

A csodálatos hadsereg.

A hűvös esti szellő belekapaszkodott a két Vándor ruhájába, amint szótlanul haladtak az országúton. Azt hinné az ember, hogy két jó testvér megy kézenfogva egymás mellett, csak a a felhők mögül néha előbukkanó hold fényénél lehetett észrevenni egy asszony és egy gyermek alakját.

— Anyácskám — törte meg a csendet a kisfiú — éhes vagyok és úgy fázom.

Mindjárt elérjük kisfiam a legközelebbi falut, ahol a jó emberek bizonyára segítenek rajtunk, — válaszolta az édesanya.

De te már olyan régen mondod ezt és én mindig csak erdőt látok. Hát sohasem lesz vége az országúinak?

Az anya nem felelt és így mindketten újra gondolatukba mélyedve folytatták útjukat. Az utolsó pillanatban ugrottak félre egy száguldó lovas elől, aki lovával majdhogy keresztül nem gázolt rajtuk.

A férfi megrántotta a gyeplőt és megállította lovát:

Nem tudtok vigyázni? Mit kószáltok itt éjnek idején az országúton? — szólt mérgesen és felemelte ostorát ,hogv a gyermek felé sújtson.- Ne bántsd a fiamat, mert megver az Isten! — kiáltotta az asszony és Védő leg fia elé állott.

— A fiad? — csodálkozott! a lovas. — Hiszen magad is gyermeknek látszol.- Akkor nincs jogod bennünket bántani!

— Hát ki vag5r te?

— Senki, csak egy szegény özvegyasszony és faluról falura járok munkáért.

Hm, hm. — bólogatott a férfi és pár pillanatnyi gondolkozás után folytatta. — Add nekem a fiadat te szegény asszony. A váram építésénél szükségem lesz reá.

— Gyenge ez még a munkára — válaszolta az édesanya.

— Hát ha adok érte egv zsák aranyat?- Nem vásárfia az én gyermekem, de ha akarod, szívesen hordom én a tégláidat.

— Én a fiadat kértem és ha nem adod, akkor is! — szólt dacosan a férfi s mielőtt még az édesanya megakadályozhatta, lovára kapta a fiút és elvágtatott.

Az anya a rémülettől földbegyökerezett lábbal bámult bele a sötétségbe, amely elnyelte a lovast fiával együtt. Kiáltani akart, de hang nem jött ki torkán, aztán mint egy villámsuj tóttá fa, lebukott a földre, amely hulló könnyeit mohón szívta magába.

És akkor az útszéli nyárfa megszólalt:

— Nesírj szegény asszony ,hiszen egy zsák arany fekszik a porban, amit a lovas elébed dobott. Pihend ki magad ma éjszakára, s végy holnap az aranyon táltoslovat, amely százszor gyorsabban fut, mint a lovas paripája. Utói fogod érni őkel.

De ekkor halkan, hogy az asszony meg ne hallja, pávaszem, az éjszakai pillangó ezt súgta a nyárfának:

A zsák kövekkel van teli és nem arannyal. Én láttam, amikor a gonosz kicserélte a zsákot.

— Hát most mit tegyünk?

— Még ma éjszaka útnak indulok a szegény asszonnyal. Nincs vesztegetni való időnk, — mondotta a pávaszem.

De hogyan vágtok neki az útnak, amikor a hold a felhők mögé bújt és koromsötétség van? Nem láthatjátok a vágtató ló lábnyomát?

— Majd én szólok testvérkéimnek, hogy repüljenek az erdő minden tája felé és kérjék meg a Szentjánosbogárkákat, jöjjenek világítani nekünk.

És talán még egy perc sem telt el, futva jöttek csoportostul a Szentjánosbogárkák apró lámpásaikkal.

— Fogadd el szolgálatainkat jó asszony — fordult a pávaszem az édesanya felé — és jöjj velünk, segítségedre leszünk, hogy fiad megtaláljad.

Az asszony hálásan köszönte meg pávaszem jóságát.

És útnak indultak.

Az országút két oldalát, mint hosszú, égő fonal szegélyezték a Szentjánosbogárkák, akik megvilágították az utat. Lent, majdnem a földet érintve szálldostak szép sorjában a pávaszemek, figyelve az országút porában a ló lábanyomát.

Amint így tnentek ,a tücsök, aki meglátta őket, csodálkozva hagyta abba a hegedülést.

Hová mentek szép pillangók ezzel a szomorú asszonnyal?

A legelső pávaszem elmondotta a tücsöknek, hogy mi járatban vannak.

— Én is veletek tartok, — szólott a tücsök — sőt mindjárt hívom társaimat is. Mert könnyebben megy a menetelés hegedűszó mellett.

És a tücsök hívó ciripelése ugrabugrálva

megérkeztek a többi tücskök és a kis csapathoz csatlakoztak.

— Hát bennünket nem is hívtok? — szólt sértődötten egy pók, amint egy szál pókhálón ide-oda himbálódzott.

— Miben lehetnél te segítségünkre? — kérdezte a legelső pávaszem.

— Olyan erős fonalat tudunk szőni — válaszolta a pók —, hogy ha annak a gonosz embernek kezét-lábát összekötjük vele, emberfia legyen, aki széjjel tudja szakítani!

— Valóban igazat beszél — ciripelték a tücskök.

— Hát jó, akkor álljatok közébünk és kezdjetek hozzá a fonál szövéséhez máris — mondotta a pávaszem.

És most már a kis sereg a pókok fonalával felfegyverkezve folytatta útját.

Egyszerre csak ezer és ezer kis szúnyog állta út jókat.

— Engedjetek utunkra, ha kedves az életetek

— szóltak a pókok és egy pillanatra abbahagyták a fonál szövését.

— Ha megmondjátok hová tartotok, utat nyitunk — volt a válasz.

Az egyik tücsök hamar elciripelte útjuk célját.

— Óh Istenem — sóhajtották a szúnyogod

— bocsássatok meg nekünk, hogy feltartóztattunk és engedjétek meg, hogy mi is veletek tartsunk.

Hát mit tudtok ti, parányi lények? — kérdezte egy nagyhasú pók.

Büszkén előállott a legöregebb szúnyog:

— Nézz körül, ezerszer többen vagyunk, mint ti valamennyien és nincs olyan erős ember a világon. akit ha mi megtámadunk, le tudjon győzni bennünket. Csípéseinkkel az ta gonosz embert világgá kergetjük!

A fiatalabb pókok helyeslőén bólintottak.

— Rendben van, — mondotta a nagyhasú pók — jöhettek.

És a csodálatos hadsereg nekivágott újra az útnak, hogy legyőzze az embert. Zsibongásuk felverte az erdő alvó madárkáit. Fenséges muzsika volt ez: a pávaszemek szárnyainak zizegése, a tücskök ciripelése, a pókok fonálszövésének a hangja. Talán a szúnyogok voltak a legszótlanabbak. '

— Nemsokára hajnalodik. — lekintgettek aggódva az éj felé a pávaszemek — és a mi időnk lejár. Meg kell gyorsítani lépteinket.

— Hohó! Álljatok meg! — kiáltott egy hang az erdőből és a hadsereg egy feléjük futó lovat vett észre.

— Egy pillanatny iidőnk sincs a tereferére

— válaszolták kórusban.

De, — kezdte a mondókáj.át lihegve a ló — én vagyok az. aki elraboltam a fiadat szegény asszony. Szánom-bánom, amit tettem és most azért jöttem érted, hogy el vigyelek abba a várba, ahol a gonosz lakik és ahová elrejtette gyermeked. Jöjj, ülj fel a hátamra és azok is, akik nem tudnak lépést tartani velem.

Igv is történt. A ló két elülső lábával letérdelt a földre, hogy az édesanya könnyebben felszállhasson reá, majd a pókok és a tücskök foglalták el helyüket, a pillangók és a szúnyogok hatalmas csapatai követték őket. A Szentjánosbogárkák pedig mint hulló csillagok röpködtek a hadsereg feje fölött.

Mintha a ló is repült volna. Úgy futott, hogy lábai szinte nem is érték a földet. Pillanatok alatt tűnt el az erdő, hegyeket, házakat hagytak maguk mögött, míg végre a ló megállt a vár előtt.

— Megérkeztünk — mondotta a ló, — és éppen jön a lovas felénk.

Mikor a férfi meglátta az asszonyt, haragosan kiáltott feléje:

Hogy mertél idejönni? Tudod-e, hogy én az ördöggel cimborátok.- Mit törődöm vele, kinek a cimborája Vagy!

— kiáltott vissza az asszony. — Én a fiamért jöttem!

— Hahaha — kacagott a gonosz — nem a te fiad az, hiszen megvettem tőled. De ha kétszer annyi aranyat adsz, mint én adtam neked, visszaadom fiadat!

— Követ adtál arany helyett és kőért csak kő lehet a kamat! — válaszolta az asszony.

Az ember dúlt-fúlt mérgében és éppen fel akarta emelni botját, mikor érezte, hogy valaki erős kötéllel derekához szorítja mindkét kezét. S amint lenézett, látta, hogy ruhája telistele van pókokkal. Irtózattal akarta ledobni magáról azokat, de még a kisujját sem tudta megmozdítani. Amikor aztán a pókok elvégezték munkájukat, megindultak a szúnyogok. Előbb csak tiz, aztán mind több és több szúnyog szállott az emberre, aki kétségbeesetten kiáltott az asszony felé:

— Bosszút akarsz állni rajtam!

— Nem, — felelte csendben az anya, — csak a fiamat akarom.

— Vedd vissza, ott van bent a házban! —

szólt, azután lábával kirúgva a vár ajtaját, vad futásnak eredt.

És a gonosz ember talán máig is fut, ha meg nem állt.

A szegény özvegyasszony meg a kisfia pedig boldogan élnek a palotában. Mert mitől is félnének, amikor a csodálatos hadsereg őrzi álmukat.

Málicskó.

Zsandár Palyáék portája volt a leghitványabb a falunkban. Nem is volt az ház, csak afféle ki- s bedőlt falú, zsupptetős kalyiba. Heten szorongtak az egyetlen szobácskábán, amikor jeges fuvallat terelte befelé a pergő szavú atyafiakat. Palya bácsi volt akkor a legvénebb ember a faluban. Ma is emlékszem hófehér, vállát verdeső hajára, nagykarimás kalapjára, szöges botjára. Szót sem vallott magyarul. Pedig vérét hullatta háborúban, félkarját vitte el valamikor régen a bosnyák ágyú. Azóta üresen himbált jobb ingujja s balkezével kanalazta Palya bácsi a juhtúrós galuskát.

Nem is ő róla akarok mesélni, hanem az unokájáról. Málicskáról, a legkisebb leánykáról Zsandárék portáján.

Hat esztendős lehettem, amikor megismertem. Hullott szilvát böngésztem a gyümölcsöskert mélyén s egyszercsak a léckerítésen túl felbukkant Málicskó arca. Kerek, piros képe volt, mint a mosolygó almának, lenhaja irgalmatlan szoros varkoesba fonva himbált a hátán.

A szemünk összevillant, néztük egymást sokáig, merőn. Málicskó az ujját szopogatta, majd pisze orrocskáját odatolta az elválasztó kerítés lécei közé.

Kinyújtottam a tenyeremet, három szem szilva kínálkozott rajta.

A kislánynak megrebbent a sugaras két szeme. Ivarja már nyúlt a hamvaskék kincs után aztán csak visszahúzódott sokráncú szoknyája redői közé. Fejét rázta és nézett merőn a fejem búbjára. Tulipiros pántlika virított ottan, csimbőkba fogta kurtára nyíri hajamat. Azt nézte Málicskó olyan áhítattal, mintha csak az útszéli kereszt előtt térdepelt volna.

Einte nem tudtam mit bámul, mire vágyakozik. Szóltam hozzá magyarul, nem értette. Akkor még nem értette, mer tpöttömke volt és odahaza szlovák szó járta. Hanem azért lassacskán megértettük egymást, jelbeszéddel, mint a némák. Málicskó átnyúlt a léckerítésen és megcibálta a fejem tetején pompázó piros selyem vitorlát, nyelvével is csettiniett hozzá, ami magyarul is, szlovákul is azt jelenti, hogy tetszik a szalag, add nekem.

Hát azt az egyet, azt nem. Odaadtam vón’ a játékra ickőt, Jancsi huszárt, oda a gyerekszoba minden kincsét, hanem a piros szalagot azt nem, ragaszkodtam hozzá körömszakadtig. Megfutamodtam, mert Málicskó ujjacskái immár értelmesen beszéltek: ha nem adod, elveszem.

Másnap újra kezdődött az egész. A kislány ott lapult a kerítés mögött, én meg a szélső szilvafa törzse mögül pislogtam felé.

— Nem adom ,nem adom — s kiterpesztett tíz ujjam esufondárosan billegett az orrom előtt.

Málicskó felemelte pöttömnyi öklét, fenyegetett. Barnára sült lábával toppantott hozzá. Majd elkarikázott, mint akit puskából lőttek ki. Tíz perc múlva robogottv issza. A markában tartogatott valamit, valami nagyon drágát, mert szorosan a melléhez szorította. Felemelte magasra, lábujjhegyre áll, hogy jobban lássam. Rongybaba volt. Piszkos is ,tépett is, kóecal kitömött, otthon készült jószág.

— Marinka itt, — pántlika enyém, — nyögte ki. nehezen törve a kemény magyar szót. Ami bedig azt jelenti, hogy itt az egyetlen legkedvesebb babám. Marinka a neve, néked adom cserébe a piros szalagért.

Elkacagtam magam kegyetlenül, gúnyosan. Rohantam fel az udvarházba, Cili babát hoztam teljes parádéban. Cili baba párizsi dáma volt, selyemruhái hordott, teméntelen csipkéskalapot és két sor kaláris villogott a nyakán.

Ide nézz, — rikoltottam diadalittasan s meglobogtattam Ciliké valóságos hajból készült aranyszőke sörényét.

Málicskónak kitágult a szeme, nézte merően a mesebeli hercegkisasszonyt. Megértett mindent. Sarkonfordult, elment, vissza se nézett.

Tudja Isten, nem Ízlett aznap semmi. Valamit nem tudtam feledni, Málicskó arcát, amint elsompolygotl a kerítés mellől. Valami motoszkált a fejembe, szép nagyszerű szándék, amilyen sohasem ösztökélt azelőtt.

Oda kell adni a piros szalagot. Ingyen.

Odaadtam. Nem tudom ki volt boldogabb, Málicskó-e, én-e, vagy odafönn a mennybéli angyalok, akik örömkönnyet hullajtanak, valahányszor jóságvirág nyílik idelenn a földön.