Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-05-19 / 40. szám
1934. május* 19. »KOMÁROMI LAPOK« 9. oldal. A GYERMEKEKNEK. Péterke hazajön Ezen a napon anyu valamivel korábban kelt fel, mint máskor; pedig nem is volt szükség rá, hiszen úgyis csak délután fog elmenni, hogy Péterkét hazahozza. Dehát mi tűrés-tagadás, anyu is türelmetlen volt egy kicsit most az egyszer. Nem csoda, három teljes hónapot töltött Péterke a gyermekkórházban. De most már egészséges. még meg is hízott a betegség alatt és ma, ma délután anyu hazahozhatja. Az egész ház ünnepi hangulatban van. Zsuzsika meglepetésül rendberakta az öcsike könyvesszekrényét és — tekintettel Péter rajzolási szenvedélyére — előre meghegyezett egv nagyszerű ceruzát és egy radirl is kerített, sőt délben egy ibolyacsokorra jött haza, amit majd az asztalra kell tenni, hadd üdvözölje friss virág Péterkét. Bizony, — szomorkodik el anyu egy pillanatra — május van, szegény kicsi fiú már karácsonyfagy ujtáskor sem volt itthon, a szilveszteri tortából sem evett, milyen szomorú is volt a Szilveszter nélküle. No, de most már rendben lesz minden, délután itthon lesz Péter. Anyu előre örül annak, hogy uzsonna után beleülteti Pétert a hintaszékbe, odahúzza a kályha mellé és mesél majd neki. Anyu már el is készítette a lelke mélyén a meséket. amiket Péterkének tartogat, gondolatban mégegyszer végigsimogatja őket, rendben vannak-e? A becsületes tallér meséjét fogja elmondani, az szép mese és jó hosszú, majd örül neki Péter, meg a Bakos gyerekek kőpéságairól fog beszélni. az igen érdekes dolog; de jó is lesz nézni Péterkét, amint ül a hintaszékben piros arccal és kacag. De ezzel a tervezgetéssel lassan el is múlik az idő. anyu készülődik az induláshoz. Három óra van. amikor anyu kilép a kapun és még a fülében cseng a Juci szakácsnő hangja, amint reggel óta már a hatodik szomszédnak újságolja, hogy: Hazajön a Péterkénk. bizony, ma délután itthon lesz. Hazajön Péterke, hazajön, dudolgatja egy édes. zengő hang anyu szívében, úgy, hogy anyu meg se hallja tőle a villamos kattogását az egész úton végig. Aztán leszáll és nem sokkal később kipirult arcú, izgatott kisfiúval jelenik meg a legközelebbi bérautóállomásnál. igazán, anyu, autóval megyünk? — ragyog fel a gyerek szeme. Anyu mosolyog. Péter boldog és hálás. Egész úton anyu kezét szorongatja. még akkor is, amikor az ablakon át a nagy ucca villanyfényes képe suhan el mellette. Hiszen szép dolog a hosszú betegség, — gondolja magában Péter, — szó sincs róla, a sok befőtt, amit kapott, meg a játékok! A doktor bácsik és az ápolónővérek kedvesek, jó volt neki a kórházban is, de azért az egészben mégis ez az autóút a legszebb. Szinte sajnálkozón néz a távozó autó után. amikor anyuval befelé indulnak a házba. A lépcső alján anyu megáll egy pillanatra. — Hát Isten hozott idehaza, kicsi Péter. — mondja és Péter torkát összeszorítja valami, amint anyu magához öleli és megcsókolja. De persze nem sokáig tart a meghatottság. — Nézd, meddig érek már neked, anyu, mondja Péter büszkén és egészen anyu mellé áll. Hát bizony, megnőtt a betegség alatt, szálas, izmos legényke. aki könnyedén rója a lépcsőt fölfelé és néhány pillanat múlva minden ágaskodás nélkül borul a Juci leányzó nyakába. Hát nagy az örömük egymással, az biztos. Anyuka mosolyogva állapítja meg magában, hogy ebben a pillanatban egyikük sem gondolt a reteszre, amit Juci szerelt a konyhaajtóra, hogy Péter ne kényszerítse főzés közben percenként az új villamos megtekintésére. Sem arra az esetre nem gondolnak most, amikor Péter méltó felháborodásában leszerelte a fentemlített reteszt, a szobájában viszont villamosvezetékek címén úgy feszítette ki keresztben és hosszában anyu egész spárgakészletét, hogy Juci egyáltalában be sem léphetett oda. mert a huzalokat Péter érinleni veszélyes feliratú táblákkal látta el. Most egyikük sem gondol ezekre a dolgokra, nem, Juci csodálkozón ismétli, ki tudja, hányadszor, hogv: jaj. Istenem, de nagy fiú lett magából! Péter meg élvezi a meglepetést, amelyet kellett s a fölöttébb kellemes látványt, amely Juci háta mögül tárul elébe hívogatom Csokoládéval bevont gyönyörű kuglóf pompázik a konyhaasztalon. Persze, nem sokáig, csakhamar elfoglalja megfelelő helyét az uzsonnaasztal középen, ahol Péter ujjongva veszi tudomásul, hogy mazsola is van benne. Külön öröm a vidám piros csésze, 'amivel uzsonnához terítettek s amit Péter még nem ismert, karácsonykor vette anyuka. Aztán helyet kell keresni a polcon az új könyveknek. Péter hálásan nyugtázza a rendel. amit Zsuzsika teremtett, egymást átölelve nézik végig a lakást, mi változott meg a három hónap alatt. Aztán csakugyan hintaszék kerül a kályha elé, Péterke beleül, de jól is esik a meleg ezen a hűvös, koratavaszi estén. A mesék követik egymást, Péter nevet, izgul, meghatódik rajta, inig anyuka észre nem veszi, hogy este lett. Péter le is fekszik szó nélkül, kifárasztották az egész nap eseményei. Gyors vacsora, meleg, szerető csók Péter telt, piros kis arcára és már sötét is van a szobában. De még egyszer nyílik az ajtó, mielőtt Péter elaludnék: — Gyöngyvirág, — súgja Juci és tányérkával a kezében az ágy mellé suhan, — egy kis mazsola maradt még a kalácsból, egye csak meg. Péter majszol, búcsúzik, aludni készül. De az ide-oda mozgolódásból egyszerre bosszankodó kiáltás hangzik ki anyukához. Mire anyu bemegy, Péter már az orrát fogja és nevet.- A kórházban, — mondja magyarázón — szélesebbek az ágyak és most, amint megfordultam, beleütöttem az orromat a falba. Anyu megdörzsöli az orrocskát, megigazítja a takarót, még egy csók, aztán csend és sötétség. Anyu is neki készül a lefekvésnek. Boldogan alszik el ma este, valami meleg, muzsikáló hang altatódalt dudol a lelkében. Az altatódalnak édes, furcsa, rövidke szövege van: — Pé-terke haza-jött... Pé-terke haza-jötl. Lázadó bútorok Az egésznek Zsámoly volt az oka. Alighogy a ház népe elutazott, unatkozni kezdeti. Igaz. hogy volt is rá némi oka, mert ha itthon volt a család, a gyerekek ide-oda cipel gették Zsámolyt az egész lakásban. Hol a konyhán volt. hol a szobák valamelyikében, sőt olykor még a kamrába is kikerült, amikor a polcok tetejéről akartak valamit levenni. Így aztán ismerős leli mindenkivel. Kedélyesen megbökte az öreg szekrényeket, amikor a közelükbe ért és mintha sose tanították volna az idősebbek tiszteletére, komázó hangon szólt rájuk: — Hogy vagytok, öregek? Hát mindig csak alusztok? Sose fogtok fölébredni? Persze, a szekrények mérgesen recsegtek ilyenkor. Nem szerették, ha zavarják őket. A zongorát azzal ijesztgette, hogy megharapja az egyik lábát, az üvegvitrint azzal, hogy betöri a bordáját, az ebédlőasztal horgolt térítőjébe pedig minduntalan beakadt s lnízgálta lefelé. Most. hogy üres volt a lakás, sehogyse tetszett neki a nagy csend. Mindjárt azzal kezdte, hogy fölkiabált az üvegesülártiak.- No, hogy ityeg a fityeg? — Neveletlen! zirregte vissza a csillár és összecsördítette üvegeit. Bánta is ezt Zsámoly. Bosszantani kezdte a többieket is. — Nem értem, hogy el nem unjátok magatokat. Mint a kis iskolások, csak álltok, álltok egyhelyt és azt se tudjátok, hogy mi van a szomszéd szobában! Én már bejártam százszor is az egész lakást, és mondhatom, nagyon jó dolog az, ha többet is látunk, mint ami éppen az orrunk elé esik. Jaj, ha én még egyszer a hegyek közé kerülhetnék, a rokonaim, az őseim, a fenyőfák közé!... De így is jó az. ha az erkélyről láthatom őket. Felfigyeltek erre a mozgékonyabb székek. Ő. mi is voltunk már az erkélyen! Mindig boldogok vagyunk, ha oda kerülhetünk.- Hát gyertek ki most is, hívta őket Zsámoly. A székek már ráálltak volna, de a zongora aggódva szólt:- Ne menjetek mert majd kikaptok a Gazdától, ha visszajön! Megszólalt a cápa! — csúfolódott Zsámoly. De gyáva is vagy, te nagyhasú. ezerfogú cápa! Hanem majd beleharapok a lábadba, és addig el se engedlek, amíg ki nem szaladsz az erkélyre! A zongora kinyitotta a száját és úgy mosolygott, hogy minden foga kilátszott; nagyon büszke volt arra, hogy annyi foga vön. De Zsámoly nein elégedett meg ennyivel és nógatni, uszítani kezdte a bútorokat. Gyertek csak mindnyájan az erkélyre! Hiszen így egészen beporosodtok és nem láttok soha semmit! Látni, tapasztalni kell! Nem ér az semmit, ha mindig egyhelyben ültök. Ezt már az emberek is megunták. Hogy minél többet láthassanak, nemcsak kocsin és vasúton járnak, hanem autójuk is van már, ti meg csak penészedtek a sarokban! Igaza van, —■ mondta parnlag és csikorogva mozgatta meg a rugóit, mintha máris indulni készülne. De tetszett Zsámoly beszéde a fotöjöknek s a teásasztaloknak is. A képek is meglódultak a falakon és Zsámoly egyre izgatottabban beszélt. Lótott-futott egyik szobából a másikba, nekiütődött a könyvespolcoknak, mire néhány könyv azonnal repülni kezdett, de még az ajtók, az ablakok is kinyíltak s a függönyök is meglendítették szárnyaikat. — Ivi a szabadba, ki a nagyvilágba! — szavalta ekkor már Zsámoly az ebédlőasztal tetejéről, akár valami népszónok. — Eddig csak szolgák voltunk, az Ivmber szolgái, de most a magunk urai leszünk! Szabadság kell nekünk, testvéreim és egyenlőség! Izgatott tárgyalás kezdődött a szobákban, az öregek, a nehézkesek, egyre tanakodtak még. de a fiatalabbakon hamar fogott Zsámoly tüzes szava és a székek már ugrálva haladtak az erkélyajtó felé. Lárma, zsibongás töltötte be a szobákat. az asztalok is bicegtek, a fotöjök is gurultak s a panilag szörnyen tolakodott. Jaj, erisszetek, hiszen én is látni akarok valamit! A vitrin könnyű volt, felkapaszkodott a pamlagra és át akart ugrani rajta, de nem a legszerencsésebben lépett le róla és az egyik üvegbordája betörött. — Klirr! Csirrü — hallatszott. De ekkor Zsámoly már a zongora lábait harapdálta. — Előre, le kövér cápa! Do-re-mi-fa-so-la-si-do! - skálázta a zongora és nekiugrott az ebédlőasztalnak, az a pamlagnak, a parnlag az íróasztalnak. Egyik a másikat nyomta, törte, híre-hamva se volt már rendnek. a képek leugrottak a falról, az ágyak a szekrényeknek robogtak, viharos összevisszaságban törtetett mindegyik az erkély felé. Könyvek, vázák tépetten, törten, eltapósottan nyögtek és jajgattak a földön, a fotöj oldala kiszakadt, az egyik vén szekrény ajtaja meghasadt. De Zsámoly ezt mind nem látta, csak a diadalt élvezte. Mert nagy diadal volt, hogy megtudta mozdítani a lomha bútorokat. Brávó! Nagyszerű ez, testvéreim! — kiáltotta a zongora hátáról. A zongora is megvadult a sok izzó szónoklattól s mint valami tank, zúdolt előre. Becs! Becs! — mondták előtte a székek, mert úgy odaszorította őket az erkély korlátjához, hogy letöri a hátuk. Már a zongora volt legelöl, remegtek a húrjai az örömtől és Zsámoly rekedten üvöltötte a tetején : — Testvéreim! Nem érzilek. hogy boldogok vagytok? Hiszen ennél szebb napunk nem volt soha az életben!... Testvéreim, fel fogjuk szabadítani a világ valamennyi bútorát! Elmegyünk hozzájuk... És ebben a pillanatban kinyílt az ajtó: hazajött a Gazda. Teremtőm, mi történt itt? — kiáltotta meglepetten. A hangra úgy megrettent a zongora, hogy azonnal visszaakart ugrani a helyére, de persze, nem tudott a többiek miatt. Csak Zsámolyt dobta le a hátáról és az nagy bukfenccel perdült le az erkélyről s hullott alá az uccára. Mi ez? kérdezte mégegyszer a Gazda. A szegény bútorok szégyenkezve állottak a tekintete előtt és mindegyik takargatni igyekezett a sebeit. Egyszerre elszállotl a lázuk és semmi örömük men volt abban, hogy elhagyták a helyüket. Úgy érezték, hogy Zsámoly félrevezette őket, mert nem valók ők mozgásra, hiszen lám. máris mennyi bajuk esett. Itl is seb, ott is seb. Hej, csak a Zsámoly a kezük közé kerüljön mégegyszer! Mars a helyetekre! — kiáltotta a Gazda. De most olyan gyönge volt valamennyi, hogy a Gazdának és a ház népének kellett mindet a helyére segíteni. Hova lelt a Zsámoly? — kérdezte a Gazda. Erre se tudtak felelni és így a Gazda soha sem is találta meg, pedig ha lenézett volna az erkéleyn, látta volna, amint egy szegény öregaszszony a kötényébe szedi összetört darabjait. A szerkesztő bácsi üzenetéi. Cs. Pali. Lám, sose jó a nagy sietés Ilit nein lettél volna szeles, akkor nem felejtetted el volna, hogy elkükld a verset. Mert csak jelezted a levélben, hiába forgattam azönban ki a borítékol, a vers valahogy kimaradt belőle. Talán bizonyszelek szárnyán küldöd? K. Géza. Bizony, igaza van édesapádnak, nagyon ‘sok ma a szegény munkanélküli ember, aki önhibáján kívül veszítette él munkáját. Tisztelni _ s. becsülni kell édesapádat azérl, hogy alkalmát ad a szegény munkásembernek, bogy néhány koronát kereshessen. — L. Gyuri. Nem érkezett meg. Jó tanulást!
