Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-05-05 / 36. szám
1984. május 5. »KOMÁROMI LAPOK* 9. olda! i------ A G VERME KEKNE K. Fifi és Pufi, Egy fényesen berendezett, előkelő, tükrös kávéházban minden délután úgy hat óra felé megjelent Fifi, egy kedves, hófehér kutyus a gazdáival, egy jólmegtermett csinos hölggyel és az urával. Fifi olyan népszerű volt a kávéházban, hogy mikor belépett a terembe, a vendégek örömmel üdvözölték. Biztos sikerének tudatában kegyesen mosolygott mindenkire. A számukra fenntartott asztalnál elfoglalta helyét a párnázott széken, lefektette gyönyörű, formás kis fejét két mellső lábára és szótalan csöndben szemlélte okos, nagy, dióbarna szemével a nyüzsgő, mozgalmas kávéházi életet. Gazdái olvasgattak, vagy beszélgettek barátaikkal, az lir többnyire sakkozott. Fifi ellenben gondolkozott, mindég csak gondolkozott. Végiggondolta életét, mely sok kutyatársa előtt bizonyára nagyon irigylésreméltónak tetszett. Hiszen meg volt mindene, ápolták, etették, a legjobb falatokat juttatván neki, mindennap elvitték a kávéházba s éppen itt volt a hiba, Fifi szörnyen unatkozott. Nem volt magához való társasága. Csak emberek vették körül, akik őt nem értették s nem láttak a leikébe. Mozdulatlanul kellett feküdnie, vagy ülnie a széken órákhosszat, kivéve ha gíazdái mutogatni akarták társaiknak, hogy milyen okos kiskutyájuk van, milyen nagyszerűen tud kérni, szolgálni, pacsit adni. Úgy kellett viselkednie, mint egy méltóságos főúrnak, mikor ő szaladgálni, ugrándozni, ugatni s ha zenét hallott, vonítani szeretett volna. Ám ez mind tiltott dolog volt előtte, amin érthetően nagyon bűsult, de ezt nem volt szabad mutatnia. Gazdái azt kívánták, hogy mindig egyformán kellemes, jókedvű legyen, holott sokszor szerette volna bekapni és megharapni a kezet, mely a cukrot vagy egyéb nyalánkságot nyújtotta neki. Egy szép tavaszi napon Fifi szokása ellenére, nem feküdt egykedvűen a kávéházi széken, hanem félig ülve, élénk és szenvedélyes farkcsóválás közben, állhatatosan nézett egy irányba s még jobban mosolygott, mint egyébkor. Kis piros nyelve idegesen mozgott nyitott szájában, a szeme fénylett és olyan gyors lélegzetet vett, hogy szinte lihegett. A gazdái, úgy az asszony, mint az úr, élénken beszélgettek társaságukkal és ügyet sem vettek kedvencük szokatlan, izgatott viselkedésére. Ennek pedig fontos oka volt. Fifi ugyanis észrevette, hogy nem távol tőle egy kis kutya ül, éppoly csöndesen, mint ő szokott, a gazdái mellett. Ez Pufi volt, egy csokoládébarna ennivaló kis jószág, a Fifiéhez hasonló gyönyörű kis fejjel. Ö is észrevette Fifit és szintén állhatatosan szemlélte őt. Mint jólnevelt kutyához illik, fegyelmezték magukat, vagyis inkább nem mertek hangosan kifejezést adni érzelmeiknek, csak a lelkűk ült ki a szemükbe és só várán nézték egymást. Végre Fifi niitsem törődött gazdáival, a kávéházi illemmel, gondolt egy merészet s nagyot, hirtelen leugrott a székről és Pufi felé szaladt. Pufi nem volt rest, és követte Fifi példáját. A találkozás meghatóan szives volt, de szerencsétlenségükre éppen akkor, mikor barátkozni, s egy kissé beszélgetni akartak egymással, gazdáik észrevették szökésüket, odarohantak hozzájuk és kiki a maga kutyáját ölbe kapva, visszavitték őket a helyükre. Közben, szörnyű még kigondolni is, jól megszidták, sőt meg is ütlegelték őket. Fifi kedve egészen elborult, roppant fájt neki ez az igazságtalanság. Milyenek is az emberek, ők szórakoznak, beszélgetnek egymással s a szegény négylábútól rossz néven veszik, ha egyszer ő is szórakozni akar a fajtájabelijével. Hangosan nem mert emiatt panaszkodni, hát befelé zokogott. Lefektette kis fejét a mellső lábaira, lehúnyta szemét, nem akart semmit sem látni a gonosz külvilágból, utóbb a bánat úgy elnyomta, hogy elaludt. Az álom tündére épp arra röpült, meglátta, megsajnálta szegény kis Fifikét és gyönyörű álmot bocsátott le rá. Azt álmodta Fifi, hogy a kávéház falai leomlottak s ő üde, zöldmezőn térdig érő fűben, szájkosár és vezetőszalag nélkül hancurozott, száguldott Pufival, ragyogó napfényben. Ugattak, csaholtak, hemperegtek a fűben, gazdáik nélkül és kimondhatatlanul boldogok voltak. Pszt! legyünk csak csendben, ne keltsük fel szegény Fifikét s ne zavarjuk szép álmát. Jó éjszakát ! Az édesanya könnyei. A háborgó tenger irtózatos erővel dobálta hullámait a kis norvég félsziget partjaira. A szél süvítve száguldott végig a halászkunyhók felett s mintha a víz és szél versenyeztek volna egymással, hogy ki az erősebb. Egy esztendővel ezelőtt volt ilyen haragos a tenger, amikor a Tlajar Lie, a fiatal norvég halász csónakjával a vízre szállott és nem tért vissza azóta. De nemcsak a tenger nyugtalan. A kunyhók lakói a pislákoló lámpa félhomályában suttogva tárgyalják a hírt: gazdag ember közeleg a sziget felé, hogy megvegye ezt a földet. Mi lesz velük, ha meg kell válniok ettől a helytől, ahol születtek és élnek hosszú évek óta, hol fognak új otthont építeni?! Titkon mindnyájan arra gondolnak, hogy talán nem is igaz a kósza hír, vagy ez az ítéletidő visszatartotta útjában az idegent De azért ünneplőbe öltöznek a halászok és fázósan beburkolódzva indulnak a kikötő felé, hogy illően fogadják a vendéget. Egymásmelleit, némán állnak a parton és merőn figyelnek a messzeségbe, ahol egy halászcsónak körvonala rajzolódik ki. A szeszélyes hullám ide-oda dobálja a könnyű csónakot, amely egy pillanatra el-eltűnik a szem elől. — Uram Isten mentsd meg őt, ha nem is közébünk való — mormolják a halászok. — Erőskezű ember — veté fel az egyik. — Valakinek imája őrködik felette. S mialatt a hullám mind közelebb és közelebb sodorja a csónakot a part felé, Tlajár Lie édesanyja csendesen imádkozik otthon. Ma egy esztendeje rabolta el a tenger az ő fiát és azóta kiapadhatatlanok a könnyei. Mindennap ott ül alkonyaiig a tengerpartján s hiába mondják az öreg halászok, hogy ők ismerik a tengert, Tlajár Lie nem térhet vissza többet, az anyaszív remél és vár. — Hahó, Sigrid néne — kiáltott be az ablakon egy fiatal halász — megérkezett a vendég és bebocsátást kér. — Nem lehet, Sjörden, — válaszolta Tlajar Lie édesanyja — tudod jól, hogy ma egy éve tűnt el a fiam és most nem tudok senkivel beszélni. — Sigrid néne, ma félre kell tenni minden szomorúságot — szólt Sjörden és huncutul nevetett hozzá. Az édesanya még mondani akart valamit, de az ajtó már kinyílott és a küszöbön megjelent Tlajar Lie hatalmas alakja. — Megjöttem édesanyám! — szólt csendesen. — Fiam! — kiáltott az édesanya — édes fiam! Tlajar Lie édesanyjához rohant, karjaiba kapta mint egy gyermeket és körültáncolta vele a kis szobát. Az öreg halászok elfordultak és egy-egy könynyet morzsoltak szét szemükben. — Óh mesélj, mesélj édes gyermekem, hol voltál? Milyen hatalmas az Isten, hogy téged hozott vissza s nem azt a gazdag embert, akit ma vártunk. — Anyácskám, az a gazdag ember én vagyok! Nézd mennyi igazgyöngyöt hoztam neked, de adunk belőle mindenkinek, úgy-e? Azzal marokszámra szedte ki az igazgyöngyöket zsebeiből, amelyek halommá gyűltek az asztal tetején. A halászok ámulva állták körül az asztalt,, csak az édesanya arca lett haloványabb. — Lie, honnan szerezted ezt a kincset? — kérdezte — talán kalóz lett belőled?! — Esztendővel ezelőtt, éppen ilyen ítéletidő volt, mint most. A víz magával sodort és nem tudtajm visszafordulni, végre kidobott egy lakatlan szigetre, de a csónakomat elvitte. Naphosszat álltam a tengerparton s vártam. De mintha elátkozott hely lett volna, nem jött arra senki, hogy megmentsen. Egy reggelen aztán elálmélkodtam a csodálkozástól. Kis csónakom úszott felém s körülötte ezer és ezer halacska. Otyan volt ez, mintha ezüst szőnyeg himbálódznék a vízen. A csónak után kaptam, de alig tudtam kivonszolni a partra. Ekkor odaiiszott egy kis hal és így szólt hozzám: — Az édesanyád mindennap ott ül a tenger partján és várt reád. Könnyeit belehullajtotta a tengerbe és ezek a drága könnycseppek igazgyöngyökké váltak a vízben. Én és sok ezer társam leszálltunk a mélybe és összegyűjtöttük ezeket az igazgyöngyöket. A csónakba tettük és elhoztuk neked, hogy visszaadd őket édesanyádnak. Mindjárt vihar lesz, de ne törődj vele, szállj be csónakodba, a tenger segíteni fog, hogy minél hamarabb hazaérkezzél. 1 Tlajar Lie csodálatos elbeszélése véget ért. A szobára mély csend borult, valahonnan énekszót kapott fel a szél, a lámpás kialudt. Csak az igazgyöngyök, az édesanya könnyei ragyogtak a sötétben. A medve becsapta a rókát. Sűrű sötét erdő közepén állt Medve báró ragyogó palotája. Az egész vidéken jólismert volt ez a palota, mert ez volt a legszebb épület az egész környéken. Még talán a Szarvas herceg palotájánál is szebb volt ez a palota. Gyönyörű meleg, napsütéses nyári reggel volt. A Medve báró hunyorgatva ébredezett és nagy álmosan dörzsölte szemeit. Akkor egyszerre nagyon tágranyitotta fel őket, mert egy levelet pillantott meg az ágya mellett heverni a földön. Utánakapott és izgatottan szakította fel a borítékot. Tovább aztán sehogysem boldogult a levéllel, mert olvasni nem tudott. Most bizony sajnálta Medve báró, hogy nem ismerkedett jobban össze a betűkkel. Nem teh tett hát egyebet, bekérette Farkas nevű inasát és vele olvastatta fel a levelet. A levélben a következők álltak: — Kedves Mackó barátom! Dacára annak, hogy tegnap egész nap igazán buzgón vadásztam, egyetlenegy nyulat sem sikerült elcsípnem. Ma pedig mindössze egy egészen apró egérkét fogyasztottam el reggelire. így hát szívesen jönnék ma hozzád ebédre. Pontosan tizenkét órakor ott leszek. Hűséges barátod, Róka. A medve a levél felolvasása után dirmegettdörmögött, aztán Farkas nevű inasához fordult. — Szaladj hű szolgám és teremtsd elő főszakácsunkat, Dakszli kutyát. Az inas elsietett és alig néhány pillanat múlva Dakszli kutya ott állt már ura előtt. — Ma — mondta Medve báró — két személyre készítsd az ebédet, mert vendégül látom házamnál barátomat, Róka komát. Vigyázz nagyon, hogy főztöd kifogástalan legyen és különösen a tészta legyen valami egészen különösen finom. Dakszli szakács mély meghajlással vett tudomást a parancsról és aztán elbicegett görbe lábain. A medve még egy darabig forgolódott, nyújtózkodott, ásítozott ágyában, aztán egy hatalmas ugrással künn termett a hűvös padlón. Odacammogott ruhásszekrényéhez és kikereste legújabb nyári szőrmeruháját. Nagy sietségének volt tulajdonítható, hogy tévedésből fordítva vette fel a bundát... Alig készült el Medve báró, éppen nekikészült, hogy az állatujSágban átnézegesse kicsit a képeket, hát akkor már csengettek is. Róka koma érkezett meg és a házigazda eléje sietett. Alighogy a vendég megpillantotta házigazdáját, hangos és hosszú nevetésbe tört. A Medvének fogalma sem volt arról arról, mit nevet vendége, csak nagyon felbőszítette ez az értelmetlen kacagás. Sok időbe tellett, amíg a Róka szóhoz jutott. — Jaj öregem, de furcsán vagy felöltözve! Fordítva van rajtad a ruhád és úgy nézel ki, mintha végigperzseltek volna. És újra kacagott. Medve bárót nagyon bántotta ez a viselkedés, de azért barátságos arccal kisérte vendégét az asztalhoz. Az ebéd elsőrangú volt. A szakács kitett magáért. Az első fogás sült borjúhús volt és a vendég annyit evett belőle, hogy a házigazda számára alig maradt valami a tál fenekén. A Medve nem szólt semmit, csak magában gondolta. Várj csak barátocskám, majd megkeseí'ülöd le ezt még a tésztánál! Végére értek a húsnak. A Róka jóízűen nyalogatta szájaszélét és azt mondogatta, hogy már előre örül a kitűnő tésztának. — No csak örülj barátocskám! Ekkor megjelent Dakszli, a szakács, nagy tálcán hozva a finomabbnál finomabb falatokat. Mikor elkészült a kitálalással, nagy étvággyal nekilátott, jó nagyot harapott az első süteményből, de a következő pillanatban éktelen orditozásba kezdett. A sütemény mézzel volt megtöltve, amit a Róka nem szeret. Ä méz mind a fogai közé rakódott és bajuszának szálai mind összeragadtak, tak. Végelkeseredésében felugrott az asztaltól és odadörzsölte a száját a falhoz, ami egy cseppet sem tett jót a szép tapétának és amellett a méztől sem szabadította meg. Medve báró nyugodtan nézte végig ezt az esztelen rohanást körbe a szobában és csak magában mosolygott. Végül pedig megszólalt. — Látod, látod, te akarsz túljárni mindig a más eszén. De megbüntettelek, mert tudom én jól, hogy tegnap is jóllaktál nyulpecsenyével, mégpedig olyan nyullal, amelyik éppen piros tojásokat vitt a gyerekeknek. Csak így akartad megszerezni az én ebédemet.
