Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-01-13 / 4. szám

1934. január IS.

»KOMÁROMI LAPOK«

9. oldal.

AGYERMEKEKNEK

Csengő garas - tarka garas

Van egy mese, tarka mese, hímes tarsolyomban, Figyeljetek ide szépen, el is mondom nyomban. Élt egyszer egy cigánylegény, szörnyű lusta lélek, Ha tudná, hogy kibeszélem, nem köszönné meg. Olyan rest volt őkegyelme, eszem a zúzáját! Hogyha ásítani akart, más tátotta száját

Patak partján heverészett szitakötőt lesve,

Vagy pediglen legyet fogott, míg leszállt az este. Volt neki egy kakaskája, csinos, hetyke fajta, Sárga csizma, cifra mundér szépen feszült rajta. Búbján piros taréj lengett, szeme gyöngykaláris. Sarkantyúját úgy pengette, mint egy generális.

Megéhezett ám a cigány, gyötörte az éhség:

Hej, Teremtőin, jó volna egy gazdag vendégség! Amint búsul, sóhajtozik, töri fejét rajta,

Ott kapirgál szeme előtt a tarka kakaska Uccu! ugrik is a cigány, nem lóg már az orra: Levágom a kis kakasom déli harangszóra.

r"eni a kést, csikorog a mázas csereptálon:

Nem lesz ilyen pompás ebéd ma ezen a tájon! A kakas, hogy neszét vette rája szálló vesznek, Egyszeribe vállán termett a cigány legénynek: Édes gazdám, kedves gazdám, — még könnye is pergett,

liangos kukoriku-szóval kérte a kegyelmet.

— No, jól van te kényes jószág, kegyelmezek néked,

De minden nap hozz egy garast s megmarad az élted.

Aranyat ám, csengőt-pengőt, nem holmi rézfajtát, Hogy vehessek rajt’ magamnak rangos-módos pajtát,

Rámás csizmát, pitykés lajbit, zsinóros nadrágot, Amilyet még ez a világ cigányon nem látott.

Futott, futott a kakaska kemény parancsszóra, Mintha bizony szegénykének szemét vették volna. Kapirgált az árva jószág, ha sütött, ha dörgött S hajnalban az arany garas gazdájánál csörgött. Vidám élet hajnalkát a rest more fejére:

Gyűlt a csengő arany garas, hízott az erszénye

Annyi portékát vett rajta a túri vásáron.

Hat ökör is alig bírta áthúzni a sáron.

Mint a tekintetes urak, négy lovon járt mindég, Kopott gúnyás gyalog-népek félve süvegelték. Jobb szemére darutollas kis kalapot vágott S csak úgy fél vállán keresztül nézte a világot.

Hosszúszárú tajtpipáját muskotállyal tömte, Bodor füstjét a bíró is sokszor megprüszkölte. Nem aratott, nem is vetett, még csak nem is szántott,

Mégis minden áldott este fácánt vacsorázott. Hétputtonyos tokaji bort ivott a huncutja, Hencegett is fűnek-fának, hogy ilyenre futja.

Kis híjjá, hogy meg nem tették már cigány királynak.

De épp akkor szakadt vége dús uraságának. Mert egy harmatos reggelen hiába kapargált,

A szegény kis tarka kakas, nem talált garaskát.

— Jaj fejemnek, bús fejemnek, jaj szegény magamnak,

Köszörüli gazdám a kést én kopasz nyakamnak!

Sírva-ríva alighogy a házukat eléri,

— Hol a csengő arany garas? — a cigány már kérdi.

— Nincs? Nem hoztál? Te hálátlan! azzal uccu, kapja,

Nyissz, anyakát a bicskával s holt már a kakaska. Bogrács alatt lobog a tűz, fő a pompás étel,

A madárból jó cigányunk grófosan ebédel.

Hogy elverte az éhségét, kifekszik a napra, Bámulja a szálló felhőt s nem gondol holnapra. És mivel a dolgot, munkát szívéből utálja, Csupa rongy lett egy-kettőre zsinóros nadrágja. Kilyukadt a rámás csizma, elvásott a mundér, Megfogyott a selyembuksza, nem volt benne tallér.

... Azóta, hogy a kakaska a garast nem hordja, Mezítláb jár a cigánynak minden pereputtya.

Bocs Bálint sportol

Bocs Bálint mackó uraság jóízűt nyújtózott szénapárnás fekhelyén. Félálomban tapogatott a mancsa ügyébe készített hosszúszárú pipa, kakukfű-dohányos zacskó^ tapló, miegymás után.

— Hányadán vagyunk csak? -- tanakodott

Bálint, mert lassan fogott az esze kereke, lássuk csak...

Eleinte csupán a dohányzókészséget látta a koma, azt is csak félszemmel, mert igen bántotta álomittas, hunyorgó pilláját a belopódzó napsugár. Akkor ballagott csak kifelé, amikor már szép kerek füstkarikák bodorodtak a meggyfaszárú csibukból. Ahogy áll, álldogál a portája küszöbén, egyszer csak hegyes orrocska nyomul kifelé a zuzmaraverte cserjésből, utána karcsú rőtbundás derék, lompos farok: Csalafinta Miska róka koma szőröstül bőröstül.

— Adjon Isten — fuvolázott Miska — szerencsés jó reggelt. Lám, lám, be koránkelő kegyelmed.

— Az án^ — vetette vissza Bálint, — most látom csak, messze van még Gyertyaszentelő napja, amikor minden jóravaló mackó kikémlel a portája küszöbén Teringettét — csóválta buksi fejét — most meg már végképpen kiröppent szememből az álom.

— Az a jó emelte magasra mancsát róka koma, — ki korán kel, aranyat lel, friss kedvet, jó egészséget. Én rám hallgasson bátyámuram, messzi földet bejártam, mindenféle új módit tapasztaltam, bölcs róka vagyok no!

— Uj módit? — neszeit fel Bálint a pipa mellől. — Osztán mi légyen az az uj módi?

— Hát — csacsogott Miska — az az uj módi, hogy télen-nyáron folyvást gyúrja, ropogtatja, erőlteti okos ember, állat az irháját, az egész műveletet meg úgy hívják, hogy sportolás — vágta ki a koma büszkén.

— Hátha én is megpróbálnám. Hogyan is csinálja öcsém azt a fránya sportolást?

— Csak úgy, — hencegett Miska — télvíz idején, csak úgy, hogy a Seregélyes ormon szánkára ülök, osztán lecsúszok szépen a patakpartra.

— No — legyintett Bálint kerek füstkarikát bodorintva, — ha csak ennyi az egész, hát ide csak azzal a szánkóval.

Jó félóra múlva fenn voltak a Seregélyes ormon, egy-egy tölgyfaszánkót vonszoltak hosszú pórázon, lihegtek, fújtak mindketten a hosszú mászás után.

— Sebaj, — vigasztalta Miska a mérgesen dörraögő uraságot, — most jön a java.

Azzal felpattant a szánkóra s illa berek, remek ívben csúszott lefelé a szikrázó havas csapáson.

— Rajta, csak utánam. integetett vissza s már el is tűnt a következő kanyarnál.

Bálint koma megvakarta a füle tövét, sehogy sem tetszett a síkostalpú alkalmatosság. No, — gondolta,— sportolás ide, sportolás oda, okos medve saját talpán jár, majd csak gyalogszerrel megyek le. Hanem egy pipa dohányt elfüstölök előbb. — Megtömte a pipát, tüzet csiholt rá, jóízűt szippantva zöttyent le a hóban gubbasztó szánkóra.

Arra, ami azután következett, egész életében dörmögve emlékezett vissza Bálint.

— Mordizomadta, — üvöltött torkaszakadtából, mert íme, megrendült alatta a föld, nem is a föld, hanem a szánkó és se szó, se beszéd, siklott, vágtatott, ugrándozott véle lefelé, de olyan lélegzetfojtó sebesen ám, hogy mackó uram csapot-papot, pipát, dohányzacskót elhajítva, húsz körömmel kapaszkodott belé.

— Hej, te gézengúz, — toporzékolt a póruljárt uraság, már talpon is volt, püfölte is Miskát, jobbról-balról, ahol érte, — nesze, nesze neked sportolás, pokol fajzatja.

Helybenhagyta Csalafinta komát alaposan, hiába hencegett az imént acélizmaival. Szűkölve, vonyítva hordta el irháját. Bocs Bálint meg viszszaballagott szépen a kuckójába s horkol ma jóízűen, fennen, azóta se dugta ki orrát a paplan alól.

A hires-neves szabóTegény

Élt valamikor réges-régen egy szabólegény. Mikor fatornyos falujában már megfoltozott minden rongyos gúnyát s felvarrt minden fületlen rézpitykét, elindult szerencsét próbálni.

Ment, mendegélt, szedegette a talpát a hepehupás dülőúton. Egyszer csak találkozott egy kengyelfutóval. Mig az megállóit egy szusszanásra, szóba ereszkedtek s amint tudakolták egymás búját-baját, a mi emberünk hirtelen kikottyantótta, hogy ő biz híres-neves szábőlegény.

— No, akkor gyere komám vélem, sebes szaporán — csapott a vállára a kengyelfutó, — mert engem meg éppen azért zavar a felséges király, hogy keressek valami ügyes szabófélét, aki megfoltozná a kisasszonvkák selyem viganóját.

Hej, megörült a szabó az okos beszédnek. Egyszeribe nekirugaszkodott s futott, mint a nyúl ő is a király városa felé. Egy darabig csak inait,

loholt a legény a fürgelábú kengyelfutóvalj de mikor már nagyon nyilalódzott az oldala, csak előreengedte a*cimboráját, jómaga meg letelepedett egy tölgyfa alá jiihenni.

Alig fújta ki magát szegény feje, megzörrent felette a falevél. . ;

Feltekint, hát ott kuporog az ágak közt egy odvasfogú vénséges vén banya s a lombon lengő ringyes-rongyos pókhálót varrogatja. Olyan rettentő sebesen járt ráncos kezében a villogó tücske, hogy az ámuló legény alig bírta pillantással:

— Adjon Isten, öreganyám Ugyan mit keres kigyelmed a fa tetején?"

— Látod fiam, öltögetek, mert igen megtépázta a goromba szél ezt a gyenge selymet. Hát uramfia, valóban olyan ügyesen, takarosán beszőtte, megfoltozta ezüstszín cérnával a szakadt pókhálót, hogy három bécsi okuláréval sem lehetett volna raita szemcri;vi lyukat találni.

Hej, elcsodálkozott a szabó. Dicsérte, magasztalta ékes szóval a derekas munkát s amint javában mondja a szép szót, hát elrikkantja magát egy huncut rigó a banya feje felett, az ág tetején. LTgy megijedt erre az istenadta, hogy menten elejtette kezéből a sebesjárású tűt, de még a horpadt gyűszűjét is utána pottyantotta. A száraz avar meg oly hirtelen elnyelte mind a kettőt, hogy arra ugyan áment mondhatott a gazdája.

— Jaj, édes öcsém, — csengett, rimánkodott a vénasszony, — keresd meg a drága szerszámomat, mert Vénhedt szemeimmel én soha meg nem találom.

Kereste, kutatta a legény majd alkonyaiig a gyorsan öltő kis tűt, végre megtalálta. De bizon3r őkelme zsebébe csúsztatta nagy hirtelen a becses portékát s úgy elillant vele a fa alól, mint a jóféle kámfor.

Acsarkodóit utána szörnyen a banya, de kiabálhatott. régen a város kövezetét koptatta már a legény a csizmája sarkával. Jó is volt sietnie, mert a "kengyelfutó, hogy hírét vitte ügyes személyének, nagy derendáciával várták őkegyeimét a palotában.

Alighogy bebotlott a gyémántos küszöbön, vitték, cipelték a király elé. Az meg betessékelte egy cifra szobába s ráparancsolt szigorú szóvaL

— Látod-e, te híres-neves szabó ezt a temérdek szakadt gúnyát, tépett viganót? Ha virradatra meg nem foltozod, össze nem varród, újjá nem teremted, jaj lesz a fejednek! Azzal sarkon fordult s ott hagyta a hüledező legényt.

— No, ezt jól elcibálták a királykisasszonykák, tán az égigérő fára másztak benne szarkatojásért, — dörmögött a szabó s nagy keservesen hozzákezdett a kelletlen munkához.

Már meggyujtották a millióm gyertyát a palotában, de biz ő még mindég csak az első rongyos rokolyánál tartott. Éjfélt is elkongatták, de nem haladt a varrás, hasztalan iparkodott az árva. Már sírt-rítt, mint a záporeső. Hát amint keresi a zsebbevaló keszkenőjét, hogy törölgesse pergő könnyeit, megszúrja ám valami a kezét.

— Hijnye, a teremburáját, — jajdult fel fájdalmában, de a másik percben már úgy bokázott örömében, mint aki Szent Mihálykor aranyat lelt. Hiszen ez meg a banya tűje. Most nézz ide világ! — kiáltotta, majd bclefűzött hirtelen hét rőf selyemcérnát a villogó szerszámba s hát halljatok csodát, varrt, öltögetett véle olyan gyorsan, de olyan szaporán, hogy az üstöké is beleizzadt a hirtelen munkába. Ugrált, táncolt kezében a fürge kis tű fel s alá s mire piros hajnalt kukorékol a fényestollú udvari kakas, ott csüngött, lógott a sok százráncú szoknya, virágos rokolya, bársony viganó körös-körül a szobában s olyan vadonatúj Volt valamennyi, mintha most hozták volna ki a selymes boltból. A szabó meg hetykén zsebredugott kézzel, fütyörészve sétált s büszkén nézett széjjel, mikor betoppant a király.

Hanem majd hanyatt esett a csodálkozástól. Azt sem várta vele., hogy jöjjön a holnap, megtette a legényt fő-fő foltozónak s azóta a király híres országában senki nem jár többet rongyos rokolyában.

Ifjúsági könyvek

nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca.

T