Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-03-24 / 24. szám

Álmomban az éjszaka messze barangoltam.

Kerek erdő, arany erdő közepében voltam,

Ágas-bogas szép mesefán ezer levél rezgeti,

Ami arra rá volt írva, azt mondom el nektek:

Élt egyszer egy kicsiny legény, sem apja, sem anyja, Árva Péternek nevezte apraja meg nagyja, Innen-onnan hogyha kapott pár falat kenyérkét,

Csak a szellő simogatta, senki más szegénykét. Dolmánykája csupa rongy volt. kestied 1 a csizmája,— Kiben volt egy parányi szív, az bizony csak szánta. Hogy ne legyen árva-feje senkinek terhére.

Egy szép reggel kiballagott a virágos rétre.

Galagonya rengő sátra hős hajlékkal várta,

Más bokor meg ízes. hamvas gyümölccsel kínálta. Selymes fűben pipacs égett, virított a zsálya,

A harmatos kék nefelejcs mosolygott reája.

Ügy szerette Péter őket, úgy féltette, óvta.

Mintha bizony valamennyi testvérkéje volna.

Ha paskolta záporeső. durva szél ha lépte.

Gyenge szirmuk szakadt selymét gyengéden becézte.

Épp amikor kötözgette a kakukfű szárát S dédelgette vad rezeda meghervadt virágát.

A balzsamos nyári légből, valahonnan, fennről, Szépen zengő hegedűszó ezüst hangja pendül,

Oly gyönyörű, milyet ember csak álmában hallgat, Vagy mily szépet négy búrból, csak tündér keze csalhat. Ilejl — hallgatja Árva Péter, — pillája se rebben S im egy aranyhajú tündér oldalához lebben. Megszólítja csengő hangon s mosolyog feléje:

— Ne félj gyermek, én vagyok a virágok tinidére.

Jó szíved van, kicsi szolgám s hogy szeretlek, lássad. Szépen zengő hegedűméi ill hagyom tenálád.

Lágy hangjára, fagyos télen új kikelet zsendül,

Érző szívben, a szeretet száz harangja csendül... Gyere, vedd el! — mosolyogva nyujtá a szerszámot S mire Péter felocsúdott, már lova is szállott. Megörült a szegény gyermek, fogta, simogatta A csillogó kis hegedűt majd szívére vonta,

Négy húrjára igazítá karcsú vonófáját S elkezdte rajt hegedülni tündérek nótáját.

Ment, men elegeit. hegyen-völgyön, míg bírta a lába, Hát egyszer csak elérkezett havas Télországba.

Oly hideg volt köröskörül, majd megdermedi benne. Szakadt rongya kicsi testét nem melegítette.

Dérvirágot csókolt a tél tar gallyak vállára,

Földig lógot t a fenyőfán vén, havas szakálla.

Kis pacsirta néma ajkkal didergőit az ágon:

Nem volt ilyen szomorú hely még e uagv világon.

Rázendíteti Árva Péter, zengett szárazfája. — Kiváncsi volt. oly nagy-e a hegedű varázsa?

S iám. ahogy a vonót húzta, ahogy szállt a nóta,

Úgy olvadt el erdők-mezők jeges takarója.

Virág nyílt a havas réten, rügy fakadt az ágon,

Vjg madárdal csattogott az ébredező fákon Tündöklő jégpalotáját, hogy Péter elérte,

Könny szökött a gyöngykoronás Tél-király szemébe. Zord. kegyetlen kebelében megtört az igézet,

Szeretet lelt lelke mélyén puha, meleg fészkel.

Vidám arccal, mosolyogva figyelt lel a dalra S megkondull a szívében a szex-etet hangja:

Péteri fiának fogadta, neki adta lányát.

Koronáját, félországát, királyi palástját.

.Boldogan él —- úgy hallottam — s hogyha arra jártok. Hegedűje bűvös hangját most is hallhatjátok.

Ifjúsági könyvek

nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca.

Volt egyszer egy öregember és annak három fia. Péternek hívták a legidősebbet, a másodikat Pálnak, Tuskó Pista volt a harmadik. Mind a hárman az édesapjuk kenyerén éltek, mert akármilyen különböző természetük volt is egyébként, egy dologban egyetértettek: dolgozni egyikük sem szeretett. Otthon lézengtek tehát mind a hárman, amíg Péter meg nem hallotta egy napon, hogy a király keres valakit, aki a nyulait őrizze. Ezt már megfelelő munkának tartotta a maga számára, mert kisebb embernek, mint a király, nem is szegődött volna szolgálatába. Az édesapja váltig mondta ugyan, hogy ez nem olyan álomszuszéknak való munka, amilyen Péter, hogy ugyancsak nyitva kell tartani a szemét, ha nyulakat akar őrizni; hanem Péter oda sem hallgatott. Vette a hátizsákját és megindult toronyirányban.

Alig ment egy darabot, egy öregasszonyt pillantott meg, akinek favágás közben odacsípte az ujját a fatönk. Péter megái lőtt és amikor meglátta, hogyan rángatja szegény a kezét, hogy kiszabaduljon, mi tűrés-tagadás, hangos kacajra fakadt.

Ejnye no, — fakadt ki az öregasszony, — jobb lenne, ha segítenél rajtam, becsíptem az iij’jam favágás közben és most már száz esztendeje hasztalan próbálok szabadulni innen; s egész idő alatt egy falat sem volt a számban.

— No, ha eddig kibírtad, most már bírod tovább is! — mondta Péter és odébb állt. Megérkezett a király udvarába, szívesen is fogadták, a szolgálat is könnyűnek Ígérkezett. Szép fizetés, sok jó falat s ha minden jól megy, még a királykisasszonyt is feleségül adják hozzá. De ha csak egv is elvész a nyulák közül, olyan ötven botot kap, hogy megemlegeti.

Bizony, ez szép dolog lett volna s nem is volt addig semmi baj sem, amíg Péter a völgyben vezette" a nyulacskáit; hanem amint a hegytetőre ért velük, abban a szempillantásban szerteszéledt valamennyi s Péter hiába fut kozott hol egyiknek, hol másiknak a nyomába, egyetlen egyet sem tudott közülük kézrekeríteni.

Öreg este volt, mikor hazafelé indult Péter, de még jóformán be se éi’kezett a kapuba, már meg is fogták kétféléi] és a király saját felséges kezével olyan ötvenet vert rá, hogy csakúgy porzott a bugyogója.

Kis idő múltával Pál is útra készült. Megpróbálta az édesapja őt is lebeszélni a dologról, de bizony nem használt az semmit. Elindult Pál is toronyirányban, mint a bátyja, találkozott ő is az öregasszonnyal, nagyot nevetett rajta, aztán ő is odébbállolt és hagyta szegényt tovább kínlódni. Sietett a király udvarába, még is fogadták a nyulak mellé pásztornak, de bizony nem járt ő sem jobban, mint Péter. A nyulak, alig hogy a hegytetőre érlek, szerteszéledtek, és Pál hiába lótott-futott egész délután, akár egy juhászkutya, egyetlenegyet sem volt képes kézrekeríteni közülük. így hát hazafelé indult és amint várta, meg is kapta az ötven botot hiánytalanul.

Telt, múlt az idő, egyszerre csak Tuskó Pista is előállt a kívánságával, hogy ő a királyhoz szerelne szegődni nyíl (pásztornak. Hiába volt minden szép szó, hasztalan bizonygatta az édesapja, hogy aki nyulakat akar őrizni, az nem mozoghat úgy, mint egy tuskó, a Pista fiú csak elindult a király udvara felé. Útközben találkozott az öregasszonnyal, aki még egyre azon fáradozott, hogy kiszabadítsa a becsípett kezét.

— Adjon Isten, anyókám, — mondta Tuskó Pista — liát te mit vcsződöl ezzel a fatönkkel?

— Száz esztendeje nem nevezett senki anyókának, — válaszolta az öregasszony — ugyan gyere csak közelébb, édes fiam, szabadítsd ki a kezein és adj egy harapás ételt, mert igen megéheztem száz esztendő alatt. Meghálálom a szívességedet, soli se félj.

Tuskó Pista meg is tette, amire kérték, kiszabadította az öregasszonyt, megosztotta vele az ebédjét is, az meg hálából egy pipát ajándékozott neki.

Ennek a pipának az a tulajdonsága, mondta az öregasszony hogy boleíujhatsz az egyik végén s akkor szétszóródik minden irányban, amit szét akarsz szórni; ha meg a másik végén fújsz bele, ismét visszakerül hozzád, ami előbb szerteszóródott. S ha akármi módon más kezébe kerülne a pipa, mihelyt visszakívánod, nyomban vissza is tér hozzád.

— Ez aztán pipa! bólintott Tuskó Pista és lisztességtudóan elköszöni az anyókától.

Egyenest a királyi udvarba ment, ahol fel is fogadták a nyulak mellé, miután elmondták a feltételeket. Enni, inni kap jóllakásig, a bére egy arany egy napra, a szolgálata nem lesz nehéz, s ha minden jól megy. feleségül veheti a királyleányt is. De ha csak egy is elvész a nyulak közül, Ötven bot vár rá, annyi biztos. Sőt a király olyan biztos volt a dolgában, hogy azonnal el is indult a kert végébe, hogy megfelelő mogyorófapálcát találjon.

Elindult Tuskó Pista is a nvulaival, mentek is valamennyien rendre, sorba, de csak addig, míg ki nem jutottak az erdőből. Akkor aztán a nyakukba szedték a 1 abide at és úgy eliramodtak, hogy a fiú még a nyomukba sem ért. Nosza vette is a pipáját Tuskó Pista, fajta, ahogy bírta s a nyulak még gyorsabban széledtek szét. Tuskó Pista lefeküdt a fűre, feje alá tette a kezét és jót aludt. Amikor felébredt, a másik végén fújt bele a pipába s nini, a nyulak egy-kettőre elébesorakoztak. ő meg kényelmesen hazasétált velük, mintha csak egy julmyájat terelgetett volna. Csodálkoztak a dolgon a királyi udvarban, sehogvsem értették, hogyan sikerült Tuskó Pistának úgy legeltetni ;a nyulakat, hogy valamennyi meglegyen; ezért aztán másnap délután elküldték a komornát az erdőbe, lesse meg a fiút. A koniorna el is ment, haza is jött s elmesélte, hogy a legény egész nap a málnabokrok aljában bever, estére még a pipájába fúj s arra valamennyi nvu! összeverődik s hazajönnek vele.

\ következő napon a királykisasszony kiment az erdőbe Tuskó Pistához s addig cirógatta, addig könyörgötl neki, amíg a fiú beleegyezett, hogy kétszáz tallérért, meg ugyanannyi csókért eladja a pipát. Megkötötték az alkut. Tuskó Pista megkapta a csókokat, meg a tallérokat, a királykisasszony is a pipát s elégedettek voltak mind a ketten, egészen addig, míg .a királyleány haza nem érkezett. Akkor derült ki ugyanis, hogy a pipa nines meg, mert azt Tuskó Pista visszája vánt a. ^

Másnap hát a királyné fogott hozzá a pipa megkerítéséhez. Utána settenkedett a fiúnak, addig cirógatta, amíg az neki is eladta a pipát. A királyné kifizette a kért háromszáz tallért, megadta a velejáró háromszáz csókol is és megkapta a pipát, mint a királykisasszony. De mire hazaért, ő sem találta meg a pipát a zsebében, mert Tuskó Pista megint csak visszakívánta.

Mit szaporítsam a szót. gyerekek, a király sem járt jobban, amikor meg akarta kaparintani a pipát. Tőle ezer tallért kért Tuskó Pista, meg azt kívánta, hogy őfelsége csókolja meg ;T pejíoVat, amelyik az erdőszélen legel. A király szabódon erősen, az ezer tallért csak megfizette volna, de a pejkót sehogysem akarta megcsókolni. Minthogy azonban Tuskó Pista nem tágított, a királv végül is ráterítette a selyem zsebkendőjét a pejkó orrára és úgy csókolta meg a lovat. Aztán kifizette az ezer tallért, beletette a pipát a dohányzacskójába, amit visszafelé egész úton a kezében szorongatott, de hiába, mert mire a palotába érkezett, a pipa nem volt sehol.

Mikor Tuskó Pista alkonyaikor fütvörészve hazasétált a nyulakkal, azzal a hírrel várták, hogy a király éktelen haragjában ki akarja végeztetni. Tuskó Pista persze azt mondta, hogy ez igazságtalanság lenne, mert ő nem tett egyebet, mint amit rábíztak és azonkívül úgy védekezett, ahogy tudott. Mindegy, hogy történt, vélekedett a király, de őt bizony csúnyán becsap La, azért hát még egyet tehet, ha kedves az élete. Ha anynvil tud hazudni egyfolytában .hogy a nagy üst szundiig telik vele, akkor megkapja a királyleány kezét, meg még a fele királyságot is ráadásuk

No, ez nem lesz nehéz, — mondta a fiú' azzal elkezdte mesélni, hogyan találkozott az öregasszonyai, aki Lecsípte az ujját és száz évig nem evett egy tálától sem. Nagyokat kell hazudnom. mondta mcsélés közben, —- teljék az üst. Aztán tovább mesélt a királykisasszonyról, aki kétszáz tallért adott, meg ugyanannyi csókot a tetejébe, — hadd teljék az üst« — mondta és azt is elmesélte, hogyan látogatta meg másnap a királyné, aki háromszáz tallért és ugyanannyi csókot Ígért neki...

Tele már az üst! — mondta a királyné.

Szó sincs róla, - intette le a király — halljuk csak tovább.

Tuskő Pista hát tovább mondta. Hogy a király is meglátogatta kinn az erdőn s özei- tallért kínált a pipáért. Ö azonban azt kívánta, hogy a király csókolja meg a pejlovál. A király tehát elővette a selyem kendőjét és ráterhelte a ló orrára, aztán — aztán

Hallgass fickó, nem látod, hogy. tele van; kifut, ha tovább beszélsz, — kiáltott közbe a király.

Nem voll mil tenni, feleségül adták a királylcányt Tuskó Pistához, hetedhét országra szóló lagzil csaptak s neki adták a királyság felét is.

Ez aztán pipa! —■ mondta magában Tuskó Pista és megtapogatta a zsebét.