Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-03-10 / 20. szám
Lószőr-vitéz. Nem jó, lm az ember régmúlt idők emlékei közt kotorász; a visszajöhetellenül letűnt napok leheltele bolondos gondolatokat kell a logjózanább lobén is. Mikor ;i múltkoriban ki kellett hurcol karton nk régi családi házunkból, a padlás egy sötét zugában, a kéménykürtő, mögött, vesszőből főni bölcsőre akadtam.. amely szinültig tele voll 'elsárgult irományokkal, elfakult; rongyokkal és cifra . gyermek-eókmókkal. A sok- lárka-barka holmi közt turkálva, egy bőrből készült huszárra bukkantam, amelynek láttára egy csapásra fölelevenedtek agyamban a gyermekkor szunv■ nyartó emlékei s csillogó pillangók föl-zavart rajaként nyüzsögtek körül. ’ A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy. túláradó boldogság, fájdalmas csalódás fűződik hozzá! Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orra hiányzott; kopott, foszladozó egyenruhája alól itt is. ott is előbukkanlak a drótbordák és a lószőrlöllelék: hanem azért a kétarasznyi legény merev szemével keményen és.marconán tekintett rám, mint egy rokkant vitézhez illik, ha huszonöt év múlva viszontlátja régi generálisát. Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végigküzdöttünk a baromfiudvar porondján... Hej, hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott pulykanépség, ha szilaj harci riválgással közéje nyargaltunk!' De nemcsak vad harciszomj, gyakran nemes lovagiasság is hevítette szívünket. Mikor vörös cicánk egy ízbenhárom napig se mutatkozott a konyhában, daliás fogadalmat lettünk, hogy nem eszünk és nem iszunk, míg barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan. Útra is keltünk, kalandos, fölfedező útra. Leszálltunk a föld sötét gyomrába, a hűvös pincébe, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama téli répái rügyeztek s szűk résen ál haránt leszűrődő fénysáv 'emlékeztet csak a napsütötte fölvilágra. Bátran fölnyomultunk a szénapadtásra, ahol a homályban, zizegő széna között ciucogó patkányok surrannak... A macskái végre a fáskamrában fedeztük föl. öt apró cica társaságában, amelyeket szeret teljesen nyalogatott. ívj, minő más, minő egészen más is Volt akkor mindéit! Egy év volt a végtelenség, a világ határa a szőlősdombokig terjedt, a ház birodalom, az udvar tartomány volt; a galambdúcot szédítő magasságú toronynak néztük, a tűzhely alatti hamulyukai barlangnak. A nap eseménye a színben talált tyúktojás, vagy a vize svábéiba tolakodott förtelmes béka volt; egy fényes dolmánypilvke vagy egy réz patronhüvely birtokában gazdagoknak éreztük magunkat; egy betört ablaküveg kész katasztrófa volt. Ha új játékot kaptunk, el kérkedtünk vele a baromfiudvar lakói elölt, amelyek aztán jelentőségteljes kot kodácsolással és irigy hápogással nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi fecskénk volt, a szomszéd verebeit szitkokkal fogadtuk. ha háztetőnkre mertek ülni. A szobabútorok néma, de értelmes lények voltak s ha rossz kedvünkben megrugtuk az asztalt, utólag titokban megsímogaüuk, hogy kiengeszteljük. A farkál csóváló komondor, a doromboló kandit r elkényeztetett cselédeink voltak, akik bizalmaskodva M.örgölőzlek hozzánk s szigorú hangon adott parancsainkat Ictletell alázattal, de ásítva és lézengve teljes í lett ék. A kút mélyéből csodálkozó és kíváncsi gyermekfejek kandidáltak föl. a mama betöltés üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hitlünk. de azért mégis féltünk tőle. A nap. az istenadta nap. csak azért sütött oly melegen, hogy a kert füvében hempereghessünk. — az eső azért szakadt, hogy papírsajkáinkat úsztassa. Az est homályában a ház előtt hajszoltuk a haragosán búgó bogarakat, ha pedig a harangok elkongatlák az esti áldást, egyszerre csodálatos zsibongás szállla meg tagjainkat és fölkívánkozlunk a mama puha ölébe, ahol ketten is elfértünk. Egvideig még a fényes holdra bámultunk, amelynek tányérjában ott. áll az öreg, hátán a rőzsecsomóvál s míg apa a szomszédokkal beszélget, háborúról, járványról és adóról. álomittasan lninyorgattunk egymásra: ej mii. csak legyünk egyszer az ágyunkban jöhet aztán tiáború, kolerá és adó ... Amint a fölfordíloll bölcső előtt térdelek, lelki szemem előtt megjelenik egy rég- elfelejtett gyermekalak. Vica húgom, öléves korában meghalt torokgyíkban. Két évvél volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz éve, hogy a halál cső ni keze letörte azt az éretlen 'kis enibemigyeeskél. A seb, amelyet halála rajiunk ütött, régóta behegedt, arcvonásai már-már elmosódlak-emlékezetemben, egy évtized óla alig gondoltam rá. Csodálatos! Most egyszerre megint magam előtt hí lom, meglepő közé ellenséggel. Bájos, izmos gyermek, buzavirágszemmel, kurtára nyírt szőke fejjel: beszédközben kissé selypít, fejét rendesen óldalvást szokta tartani. Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nágianyám azonban nem tudott megbarátkozni az előtte szokatlan hangzású névvel és Vicának szólította, fin Qsak úgy: Vica. cica. pattogatott kukorica! Hevesvérű, örökké- izgő-mozgó gyermek- volt. Sokat kotnycieskedetl a konyhában, s ha anyáin ilyenkor -főzőkanállal kizavarta, kacagva polkázolt végig az udvaron. Hozzám nagyon ragaszkodott. Egyébiránt köiiynyeiihívő volt. mint minden jószívű gyermek és fölötte szeretett volna fiú lenni. A kéri kerítésen vég: zeit erőmutatványajmnak ő volt a leghálásabb közönsége. ha pedig a húncsalákról hazudtam neki. amelyeket képzeletemben naponként végigküzdöüem a városvégi cigánygyerekekkel, nagy szemében lágyult az őszinte lelkesedés tüze. A szegény Vica csodálatos rajongó szeretettel viselteiéit az én lószőr-vilézem iráni. A huszár volt álmainak a tárgya, a huszár után való reménytelen vágy keserítette cl fiatal életét. Ha valamit szépnek, elragadónak, fenségesnek akart jellemezni, azt mondta: olyan, mint a huszár! Gyakran, minden bevezetés nélkül kezdte vontatott, monoton hangon: Add nekem a huszárt! Majd ha fagy... Add nekem, ismételte fáradhatatlanul. Ne nyafogj, Vica! .Magad nyafogsz! Ebből rendesen egészséges csetepaté fejlődött, amely csakhamar elfelejtette velünk a vita tárgyát. Szüléink nem ügyellek Vica sajátságos szenvedélyére, de különben is meg vagyok győződve, hogy egy más. habár egészen hasonló huszár nem elégítette volna ki húgomat, neki az én huszárom kellett, ennek individualitása gyakorolt rá oly hűvös hatást. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig következőképpen esett meg: Névemnapja volt. Uj ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét ajándékon találtam kifogásolni valót: az órának az volt a hibája, hogy nem ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág egy darabban volt, én pedig abban láttam az elegancia netovábbját, hogy az ember hébekorba lévesse kabátját. örömem első mámorában, sugár/, óarccal futottam a szomszédságiján lakó nagymamához, hogy kellően bánni Hassam magamat. Vica természetesen velem volt. A nagymama udvarán nagy tyúkketrec állott, amelynek a tetejére néha föl szoktam mászni, hogy egyet-kettőt kukorékoljak. Most is megtettem, s amint ünnepi hangulatomban, a tetőn guggolva, karjaimat hillegellem s metsző hangon süvítettem, Vica odalenn, tapsolt elragadtatásában. Jókedvünknek csakhamar vége tell. Lemászva a ketrecről, egy szögbe akadtam és Jézus Mária! az új kabát könyökén három ujjnyi széles hasadás ásított... Le, Voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, húgom elsápadt ijedtében. A nagymama hiába készítette elő legédesebb cukros süteményéi, s a névnapra kijáró ezüslhuszast, be sem néztünk hozzá, hanem bánatos szívvel őgyelcgtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon irtózlaló igazságot fognak tenni. Szegény Vicának majd megszakadt az ö áldott jő szíve az én nyomoromon. amint mellettem tipegett. Egyszerre megfogta a karomat. Tudod mit, Dudi, ne sríj, majd én megvarrom a lyukat... • Tudsz te varrni, Vica? kérdeztem bizalmatlanul. Én? 0jjé, meglásd, úgy megvarrom, hogy nem veszi észre senki... Ezt annv iönbizalommal mondta, hogy magam is neki bátorodtam. Otthon egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett á máma varróasztala körül, míg a szükséges eszközöket sikerült elcsennie. Nemsokára utánam jött tűvel, xéniával, óriási szabóollóval és akkora gyűszű vei, amelybe bárom ujja is belefért. Vica mellém állt és fontoskodó arccal hozzálátott a varráshoz. Mikor elkészült, maga is bizalmatlanul nézett végig művén: a kabát sötétkék volt, a cérna pedig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát és ujja hegyével szépen befeketítette a cérnát, most már igazán nem látszott semmi... örömömben olyat tettem, amit csakhamar megbántam: odaajándékoztam Vicának a lószőrvitézl. Hugóm, alig mert hinni fülének és szinté elsápadt a lúlnagy boldogságtól. Annyira kételkedett, trogy meg kellett esküdnöm, hogy örökre neki adom. Vica karjára kapta a huszárt és örömsi kottással rohant a kertbe. Mikor este levetkőztettek. Vica már a ketreces .ágyában térdelt s a huszárral a hóna alatt, álmos füvet darálta az esti áldást. Ez meg mi?... .kérdezte anyám, amikor vetkőzés közben a kabát ujja egyszerre megroppant a könyökömön. Jézusom. Vica oda varrt a kábáimnál az ingemhez! Anyáin mérges is volt. de nevetett is; én pedig, tekintettel a névnapéit és álmos állapotomra, egy gyönge barackkal szabadultam. Másnap Vica már korán reggel játszott a huszárral, engem pedig a sárga irigység emésztett. Az alku nem áll, mert észrevette mama a szakadást és én egy barackot is kaptam, és a »bizony Isten sem érvényes, a huszárt tehát vissza kell adni. így okoskodtam én, amiből veszőkedés fett közöttünk, mire Vica haragtól lángoló arccal, kcvélyen odadobta lábamhoz a huszárt: Nesze, vedd, nekem nem kell! Ezentúl még féltékenyebben őriztem kincsemet Az érték, amellyel Vica szemében bírt, előttem is becsesebbé telte. Ha iskolába mentem, gondosan elrejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert észrevettem, hogy tárol létemet titokzatos kezecskék arra használják, hogy vitézemet kikeressék, oly rejlőket találtam neki a szénapadláson, ahová Vica nem férhetett. Ha a kertben játszottam, húgom a kerítésen át bánatos irigységgel ügyelt minden mozdulatomra ... Szegény Vica! Az egész élete alig terjedt egy arasznyira, inégis elég hosszú volt arra, hogy forró gyermekszíve keresztülszenvedje a sorvasztó vágy, a bánatos lemondás, a reménytelen szerelem minden nyomorát. Vica egyszerre "beteg lett. Bevallom, hogy őszintén irigyeltem. Alig ismertein kellemesebb állapotot a betegségnél: az embernek bekötik fejét, nyakát, .ágyba fektetik, nem kell iskolába mennie, mama, pap akényeztetik, dédelgetik, s ha az ember elég élelmes, hogy hébe-korba nyöszörögjön kissé, kap narancsot, datolyát és cukrot. Engem a nagymamához adtak, persze a lószőrvitéz velem ment. Elhagyatottnak éreztem magamat a nagymamánál, meglehet, azért, mert Vica nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor, szinte ünnepies hangulat uralkodott. A nagymama egy nap azt mondta, hogy szegény Vicánk nagyon rosszul van. Akkor gondoltam, bizonyosan sok cukrot kap. Délután beállított hozzánk a szobaléány s azt mondta, hogy orvosságért megy és hogy Vica szépen kéret, küldjem el neki a huszáromat kölcsön, attól -mingyárt meggyógyul. A huszáromat, dadogtam a huszáromat? hová is tettem ... majd megkeresem ... Nem tudom, mi rossz szellem bántott. Besiettem a szobába, keblemre gyömöszöltem a huszárt, átmásztam a kerítésen és kivágtattam a rétre. Csak akkor éreztem biztonságban a kincsemet, mikor egyedül találtam magamat a füzesben. Sokáig csatangoltam az ér partján, óh, az a Vica! Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is akarja. Mikor bealkonyodoU, félni kezdtem és megindultam hazafelé. Amint a huszárral a hónom alatt, lelkendezve hazavetődlem. a nagymama némán és szomorúan üti az udvaron. Nem volt kedvem játszani, letelepedtem a nagymama mellé. A hold korongja fölbukkan!. Mikor odalent a kaszárnyában elfujták a takarodót, annak hallatára valami nyomottság vett rajtam erőt. Talán mégis oda kellett volna küldeni Vicának a lószőr vitézt? Nyugtalan, rossz álmaim voltak az éjjel. Hirtelen fölijedtem. A szobában gyertya égett. Nyöszörögve mondtam a nagymamának, hogy a huszárt oda kell adni Vicácicának. A nagymama gyöngéden megcsókolt s elfojtott zokogással mondta: Vica-cica a mennyországba ment. angyal lelt belőle. Emlékeim itt elmosódnak. Sehogysem tudom elképzelni. mii éreztem és gondoltam akkor. Egy kép azonban egész tisztán áll előttem még ma is. Megint szüleim házában voltam. Forró nyári délután volt. Az udvar tele volt suttog óidegenekkel, akik kíváncsian nézték az előttünk álló kis érckoporsót. Én a fekete szalagot néztem a kalapom karimáján, és sírtam. mert a mama is sírt. A mama halálsápadt volt, néha egy elfojtott sikoltás tört ki a melléből, ilyenkor görcsösen szorította össze a kezemet, Talán mégis jó lelt volna Vicának odaadni azt a huszárt? *! Alikor másnap ebédhez ültünk, az asztalnál egy hely üres maradt. Apa kedvetlenül tolta el magától r a levest, mama pedig nedves szemekkel bámult arra az üres helyre. Szegény gyermekem, mondta remegő hangon. — haldoklásában már nem is ismert rán), folyton valami huszárt emlegetett lázában... Most már magam is letettem a kanalat. Most már tisztában voltam azzal, hogy jó lett volna Viea-eicá- 1 nak odaadni azt a lószőr-vitézt. Húsz. óv múlva megint elöltem van a lószőr-vitéz, amelyhez szegény Vica halálában is hű maradt. Nem tartozom azokhoz, akik már leszámoltak az élettel, de talán odaadnám mindazt, amiért küzdők s amit még remélek a jövőtől, ha még egyszer szemtől szembe állhalnék Vicával, odanyujthatnám néki a huszárt és azt mondhatnám neki: Nesze. Vica-cica! pattogatott kukorica, nesze, bizony Isten, igazán neked adom a lószőr-vitézt!
