Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-03-03 / 18. szám

1934. március 3.

>KOMÁROMI LAPOK«

9." oki»!.

A

Kaiartd az őserdőben.

Nekivágtunk az őserdő legsűrűbb részének, -annak a területnek, amelyen még nem járt európai ember' Hárman voltunk, vadászni indultunk. Fel voltunk szerelve minden szükségessel, volt robbanógolyós fegyverünk, tőrünk, élelmiszerünk és sátorunk, hogy annak védelme alatt pihenhessünk meg.

Vadászni indultunk, elefántra, oroszlánra, orrszarvúra, de a vadászatból nem lett semmi. Találtunk ugyan vadállatokat, de olyan különös állapotban, amilyenbe vadállatok bizonyára még a világ teremtése óta nem kerültek. De menjünk csak sorjában.

Amikor egy bozótos részen átvágva magunkat, egy tisztás szélére értünk, különös, mondhatnám, dermesztő látvány tárult elénk. Két állat rohant közvetlenül egymás mögött, egyik a másikat kergetve, egy hatalmas nagy medve és egy kis vadjuh. De nem a medve kergette a juhot, hanem fordítva, a juh űzte a medvét. A medve'eszeveszetten rohant s futása közben furcsa hörgő hangokat hallatott. De gyanúsak voltak ezek a hangok, nem lehetett tisztán kiérezni belőlük, hogy segítséget hívók-e, vagy a medve, még így, ijedt menekülésében is. inkább csak röhög.

Én és két társam, Tom és Gordon, egymásba néztünk. Én Tómra, Tom Gordonra, Gordon rám, majd én Gordonra és így tovább. ?di ez? Hogyan lehetséges ilyesmi? — csodálkoztunk. Ezalatt medve és vadjuh bősz iramban elvágtattak előttünk s csakhamar eltűntek szemünk elől. Tom riadtan és halkan, szinte súgva rebegte:

— Forduljunk vissza.

Félsz a medvéktől? kérdeztem gúnyosan.

Nem. A juhoktól félek, — felelte ő meggyőződéssel.

Tanácstalanul álltunk egy ideig. ‘De azután győzött bennünk a kíváncsiság. Folytattuk utunkat előre, keresztül a tisztáson. Még fel sem ocsúdtunk előbbi meglepetésünkből, amikor Gordon. kinél* legjobb hallása volt köztünk, megállásra s csendre intett bennünket. Sajátságos hangot hallottunk mind a hárman. Mintha valami óriási billentyűs trombitán zagyva dallamot játszott volna valaki. A hang irányába fordultunk. Csakhamar fölfedeztük a hang forrását. Egy elefánt ült háttal egy fa törzséhez támaszkodva, ormányát előre nyújtotta, mint valami rengeteg nagy tárogatót, a két első lábával különböző távolságokban nyomogatta s így hallatta hol magasabb, hol mélyebb ordító-trombitáló hangját.

Hosszú ideig hallgattuk a zenél, mely túltett minden jazz-muzsikán. Amulásunknak csak az vetett veget, hogy az elefánt is észrevett bennünket s elszégyelve magát, hirtelen elhallgatott. Egy darabig most már ő figyelt bennünket, bár mi nem trombitáltunk s orrunkat sem nyomogattuk a két első... akarom mondani a kezünkkel. Azután négylábra állt az elefánt s indult befelé a sűrűbe. Tom megemelte puskáját, de lefogtuk a kezét. Ilyen elefántot, ilyen művészt, nem szabad lelőni. Az elefánt elcammogott, de feltűnt nekünk düledező járása. Hol az egyik, hol a másik fának ütődött, ha fák nem álltak volna útja mentén, talán el is esett volna. Beteg szegény, — gondoltuk.

Csakhamar több állatot is láttunk. Egymás után tűntek szemünk elé a legérthetetlenebb jelenetek. Itt oroszlán és zebra marakodtak egymással, a zebra meg-megharapta az oroszlánt, az oroszlán pedig keservesen nyöszörgőit. De hangja olyan volt, mint amikor kuncog valaki, akit csiklandoznak. Amott egy fa legmagasabb ágán béka ült, — hogyan is vergődhetett fel oda — s vartyogás helyett olyan hangokat próbálgatott, mintha kakuk lenne s kakukkolni akarna. A fűben sas ugrált, mint a kecskebéka, vagy a veréb. Egy kígyó dülöngélni próbált, ami sehogy sem sikerült neki, mivel hogy nincsenek lábai. Egy víziló repülni próbált, ele szárnyak hiányában csupán a két első lábával lett idétlen, csapkodó mozdulatokat, de minden próbálkozás után hasra esett. Távolabb egy orrszarvú próbálgatott hozzá sehogy sem illő kecses pózt, minduntalan fölemelkedett a két hátsó lábára állva s lenge fordulatok közepette spiccelt, mint könnyű táncos a balettben. Ezen a látványon már mi is nevettünk. Hihetetlen egy világ. Soha ilyent nem láttunk, pedig mind a hárman világkószálók voltunk s jó néhány erdőt, mezőt, exotikus tájat bejártunk. Természetesen értetlenül álltunk a tapasztaltakkal szemben.

De nemsokára következett a magyarázat. Szakadatlan ámulások közt elérkeztünk egy folyóhoz. Annak a partján sátort vertünk s falatozni kezdtünk. Eközben itt is hempergő vízilovakat, táncoló gólyákat, gémeket és flamingókat láttunk. Egy hal éppen a szemünk láttára követett ■el öngyilkosságot, pont ellenkezőleg, mint ahogy a vízbeugró ember teszi, tudniillik kivetette magát a vízből a partra s Ott rövid vergődés után kilehelte páráját. Evés után. hogy szomjunkal oltsuk, lesétáltunk a víz széléhez. Ekkor furcsa szag ütötte meg az orrunkat. Nem ismeretlen és nem is rossz szag. Szaglásunk csak gyanút keltett bennünk, de ahogy a vízből ittunk s így megízleltük azt, egyszerre megvolt a dolgok nyitja. A folyóban nem víz volt, hanem pálinka. Legalább is víz és pálinka nem is enyhe keveréke.

Egyszerre érthetővé vált előttünk az ’állatok viselkedése. A menekülő medve, a tárogatózó elefánt, az ugráló sas, az oroszlánt harapdáló zebra s a többi mind.

No. de hogyan került a pálinka a folyóba? Még hozzá ennyi rengeteg sok pálinka. Ezt viszszaérkezésünk után tudtuk meg. Persze, hogy igen egyszerű az eset. Burubu, apnak az országnak, melynek területén csatangoltunk, a néger királya, modern uralkodó volt s birodalmában számos reformot vezetett be. Többek közt kiadta a legszigorúbb szesztilalmi rendeletet is. Minden szeszt, amit az európaiak nagy mennyiségben szállítottak négereknek, el koboz tat ott s a pálinkát ezer és tízezer hordószámra öntette a folyóba, így lelt tele a folyó pálinkával s így részegedtek meg a folyó közelében lévő állatok, halak, hüllők, emlősök és madarak egyaránt.

Két négertől tudtuk meg az esetet, akikkel hosszasan elbeszélgettünk. Nem ment könnyen a dolog, már mint a beszélgetés. Nemcsak azért, mert mi nem tudtunk négerül, s a két néger igen töredezve-akadozva beszélte az angol nyelvet, hanem, mert általában alig tudtunk beszélni. Minduntalan elakadt a szavuk, az egyik szóit, a másik meg kacagott. Ugyanis szigorú alkoholtilalom lévén országukban, ők is lejártak szomjuk csillapítására a folyóhoz s éppen mielőtt velük találkoztunk, megittak fejenként vagy öt liter vizel.

A fejedelem leánya.

Valamikor, amikor még dús hajfürtök lombosodtak a homlokom körül, az apostolok lován benyargaltam egyszer Szatmár megyéi. A tarsolyom persze, mint afféle íródeáké, üres volt. Valahogyan elvetődtem a Kraszna vize mellé is. A júliusi napsugarak voltak az úti társaim és addig-addig simogatták, cirógatták a hátamat, hogy Kismajtény falu mellett leheveredtem biz én egy hétszergörbe, százesztendős vadalmafa alá hűselni. Amint így kapkodom az elevenítő szellőket, hát látok ám a közelben egy nagy dombot. No, mondok magamban, alighanem ez a domb lehet az a szomorúemlékű máj tény i Messzenéződomb . amelyik alatt 1711. április 29-én Rákóczi Ferenc fejedelem katonái lerakták csorba kardjaikat, kováspuskáikat Károlyi Antal császári generális előtt.

Fölmentem a híres dombra körülnézni. Nem tudom, hogy miféle gondolatokba szédült a lelkem, arra emlékezem csak, hogy minden elsötétült előttem. Pedig sütött ám a nap. Távolról mintha harci kürtök riadását hallottam volna. Olyan nagyon fájdalmasan tremolóztak ezek a trombiták. Mikor a történelmi visszagondolások okozta igézetem elmúlt, leballagtam a dombról. Egy öreg juhásszal találkoztam a mezőszeren. Szóba keveredtünk és míg a nyáj csipegetett a tarlók gazosában, az öreg juhpásztor egy mesét mondott el Rákóczi Ferenc fejedelem leányáról. A mesét menten az üres tarsolyomba dugtam és úgy megörültem neki. hogy más emberfia egy csomó százasbankónak se örült volna melegebb szívvel.

A valóságban ugyan nem volt a fejedelemnek leánya. De a né]) fantáziája millió színnel festeget és a költészet legelrejtettebb hegyein, völgyein szedegeti virágait és a meséje személyeit. Ha meghallgatjátok, el is mondom ezt a szatmári mesét.

Mikor a fejedelem már egyik varát a másik után vesztette el, szörnyen elbúsull. Látta, hogy veszendőben a magasztos idea, a haza szabadsága.

Az erdődi vár ablakából nézegette a sötét erdőket. Szótalan vo'lt, pedig mellette állottak hűséges emberei: Eszterházy Antal tábornok,Vay Ádátn ezredes-kapitány és a kis Mikes Kelemen íródeák. Egyszer csak azt mondja ám a fejedelem:

Diákom, diákom, nékem igen kedves Kelemen írodiákom, nyergei lesd csak iziben a paripákat. Megyünk Lengyelországba.

Kelemen diák persze szót fogadott és a fejedelem még azon az éjszakán elindult pár jó hívével Lengyelföld felé. Hajnal tájon az ecsedi nagy lápra értek. Éhesek is, szomjasak is, de meg fáradtak is voltak. A nyerges paripákat hát békóra csapva, füvelni engedték; ők pedig egy rekettyésije vonulva, falatozni kezdtek. Közben

előkerült a helmed piros eankóval tele csikóbőrös kulacs is és a jó reménységre iddogáltak a bujdosók.

Egyszer csak puskadurranás nesze verődik ám a berekben és a fejedelem tarajos kalpagját egy golyó lehordja a fejéről. A bujdosó vitézek egy pillanatra meglepődtek; aztán csakhamar kardot rántva nézegették, hogy hóimét is j,ön a golyó. Nem soká kellett keresni. A bokrok megrezdülnek és egy század labanc áll pangauétos puskákkal a menekülők körül.- Adtateremtette! Elárultak bennünket, felséges fejedelem uram, - mormogta nagy mérgében Vay Adám.

— Nem lehet, — felelt a’fejedelem. — Nem árulhattak el bennünket; mert a szökésünket nem tudja más, csak mink és a — leányom.

— Akkor a fejeclelemkisasszonvka adott el bennünket! bizonykodott Vay Adám.

Rákóczi Ferenc elhalyányodott. Hogy őt a Saját édes leánya árulta volna el... Nem lehet.

Pedig mégis úgy volt. A kisasszony .szerelmes volt egy labanc grófba és ez vette rá a szerencsétlent, hogy árulja el az édesapját. A németek tüstént megvasalták Rákóczit a kíséretével, gyalog kísérték Szatmárra, amelyik akkor már Ralmtin császári tábornoké volt.

Útjuk az erdődi vár alatt vitt el. Mikor a fejedelem a vár alatt haladt, véletlenül fölpillantott az ablakokra. Az egyik ablaknál a fejedelemkisasszony üldögélt és éppen a vőlegénye nászingét hímezte. A fejedelem és a leánya szemei találkoztak. A kisasszony látva, hogy édesapja kezén, lábán súlyos vasláncok zörögnek, megrettent. A nászinget kiejtette a kezéből és elájult. Rákóczi ebből tisztán látta, liogy csakugyan leánya az áruló. Szörnyen elkeseredett és keserűségében megátkozta a leányát.

— ürökkön-örökké azon a nászingen dolgozzál és még se fejezd be világ végéig se a hímzést, te szerencsétlen! — dörögte a fejedelem és láncos jobbkarjával az ablak felé fenyegetett.

Most aztán csoda történt. A föld megnyílott a kisasszony alatt és ö a várnak egyik legmélyebb és legsötétebb pincéjébe sülyedt. Keresték is so káig. Nem találták. A labanc gróf hamarosan el is felejtette őt.

A kisasszony azóta étlen-szomjan ott senyved a várpincében és szép. holdas nyári éjszakákon néha hallani lehet a sírását. Még mindig a nászinget hímezi. De csali minden esztendőben, nagypénteken szabad egyel-egvet ölteni az ingen.

Az apai átok szerint mindaddig a sötét pinceodúban kell szenvednie, amíg akad majd egy bátor legény, aki bárom csókkal megszabadítja öt. De csak'minden évben egyszer, nagycsütörtökön lehet megkísérteni a szabadítást, ami nagy bátorsággal jár ám. A szabadító legény elé először egy vadkan képében jön a kisasszony és ha a bátor legény meg is csókolja a vadkant, rögtön egy toporzékoló, bömbölő bivalybika toppan eléje. Ha ezt is megcsókolta, jön csak a legnehezebb feladat megoldása: egy óriási varangybéka tipeg-topog előtte és tüzes szemét villogtatva, csókra kínálja habos, tajtékos száját. Persze, Cz a varangy is az elátkozott kisasszony és bár aszabadító legény is tudja, hogy a varangy képében a kisasszony éktelenkedik előtte: nem tudja leküzdeni undorát és nem bírja a varangyot megcsókolni.

Már sok legény próbálta a szabadítást; de bizony mind ott veszett. Szent György éjszakáján kékes lángok csapkodnak föl a pincéből, a parasztok azt mondják, hogy ilyenkor az elátkozott fejedelemkisasszony töméntelen kincse ég.

Eddig a mese. Ha nem is igaz, arra mégis jó. hogy meglátjuk belőle: hogyan tartják ébren a Kraszna vize mellett Rákóczi Ferenc emlékét * S

A torkos lósk? Irta Munka László IV. o. t.

Torkos fiú a kis Jóska,

Nem hallgat az intő szóra.

Hiába is intik, feddik, ü azért csuk torkoskpdik.

Beszökdösik a kamrába,

S benyúl a lekváros tálba.

Majd tovább megy s addig eszik,

Mig bele nem betegszik.

S ha kérdezi a mamája,

Ki nyúlt bele a lekvárba?

Akkor meg azt mondogatja:

Macska járt be a kamrába.

De egyszer nagyon megjárta.

Átment a szomszéd birtokra.

Jól érezte itten magát,

S mindenfelé el-el járkált.

És amint így járogatott,

Egy nagy méhkast megpillantott. Odafutott s mondogatta;

De jó tesz e méz mostanra.

S amint benyúlt a méhkasba,

A sok méh mind megtámadta. Összeszurkálták a testéi,

Többet nem kívánt mezecskét.