Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-24 / 16. szám
1934 fehl ti it 24 »KOMAROMI LAPOK« AGYERMEKEKN E~K 9. ofdat Farsangi bál a babaszobában Kicsi Zsuzska babáinál Farsangvégi bál van. A kanári szolgáltatja A zenét a bálban. Tetszik is a víg muzsika Mindenkinek roppant. Nézel, a huszár már a szoba Közepére toppant. Lenesi baba szívesen lesz Nyalka Pista párja, Látod, már a lassú csárdást A huszárral járja. Mién cica s Bodri bátyánk Békén lesznek, meglásd, A csárdásnál el se hinnéd, A tkarol j á k egy má s 1. Egyszerre csak hogyan, hogy nem, Maki nálam termett, S arra kéri, hogy vele járjam Végig ma a termet. Szabadkozom, s nem is hárul Semmiféle baj rám. Maki pajtás tovatáncol Teddy mackó karján. S hogy későre járt az id A, Zsuzska hangja harsaut: Agyba babák, jó éjszakát! Isten veled farsang! Az üvegből való királyfi. Volt, hol nem volt. volt Csudaország kellős közepén egy kastély és a kastélyban éli egy királyfi. aki feje búbjától a lába talpáig üvegből való volt. Sokat szenvedett emiatt a királyfi, mert örökös rettegés volt az élete. Nem mert kisétálni, vagy csak a kastély udvarán egyet járni, mert hátha köre lép, gondolta, s akkor eltörik az üvegből való lába, hozzányúlni sem mert semmihez. mert hátha kemény tárgy akad a kezébe s akkor eltörnek az üvegből való ujjak. Hivatta raagához.a Uniósnál tudósabb orvosokat, hogy segítsenek iszonyatos baján; odaígérte nekik nagy vagyonának legnagyobb részét, hogy épugy hús és csont legyen ő is, mint mindenki, vagy csak legalább puhítsák meg kissé a tagjait, hogy ne kelljen örökké rettegnie, no most törik el valamije, no most törik el — de hét ország legtudösabb orvosai sem tudtak a szegény királyfin segiteni. üvegből maradt ezután is. Hallott erről a dologról Okos Jancsi is, egy jóeszü legény valamely faluból és azt gondolta magában: felkeresem azt az üvegből való királyfit, hátha segíthetek a baján s akkor mindketten csak jól fogunk járni. Ó meggyógyul, rendes ember lesz, mint bárki más, nekem pedig bőséges jutalmat ad, egy-két nagy zsákot telemérve aranyaival és egyszeriben gazdag ember lesz belőlem. Fel is kereste kastélyában az, üvegből való. szerencsétlen királyfii és bizony meg is esett rajta a szive. Talpig vastag párnákba volt becsomagolva a szánandó királyfi, hogy ne törjön össze, ha véletlenül keményebb tárgy éri és nem korona volt a fején, mint minden más királyfin a világon, hanem vattával kibélelt nagy kalap. Télen. amikor hideg volt, még megbékélhetett azzal a királyfi, hogy párnákba göngyölgették a testét, de nyáron, amikor meleg volt, nagyon sokat szenvedett és patakokban folyt róla az izzadtság. üvegből valónak születtél is? — kérdezte nagy részvéttel Jancsi. Dehogy is, — sóhajtott fel a királyfi, akiiek csak a nyelve nem volt üvegből s ezért úgy aulott beszélni, mint bárki más. — Dehogy s. Jancsi, mondta olyan gyerek voltain, nint mindenki más ebben az országban. Futká•oztam. játszadoztam, fákra másztam és abroncsol kergettem, mint mindenki. Csak tizenkétéves (oromban változott át üveggé a testem. Vájjon miért? tudakolta meg Jancsi. Mert rossz voltam, felelte a királyfi. — ,egnagyobb élvezetem az volt, hogy gummipuskáal szétlőttem a kastélyunk körül a házak abakail. fiz bizony nagy helytelenség volt jeyezte meg szókimondóén Jancsi. Nem Szásád pajkoskodni és más ember vagyonában kárt en n i. Édesapám, a király ur, meg is dorgált csiyeimérl, de én bizony nem hallgattam a szavára, ovább lőttem az ablakokat és édesapámnak sok énzébe volt, mert a bezúzott ablakokért ö fizetőt Királyi kastélyunkhoz közel folytatta végből való a beszédjét öreg varázslónak kastélya pompázott. Nagyon gyűlöltem azt a varázslót, magam sem emlékszem már, hogy miért. — Gyűlölni még okkal sem szabad, hát még ok nélkül — mondta Jancsi. — Nos, gyűlöltem azt a varázslót és egyszer az ő kastélyának egy-két ablakát is szilánkokká lőttem. Ki is robogott ám kastélyából a varázsló és rám rivalt keményen: Még egyszer ne merjed ezt megtenni! De én bizony másodszor is megtettem és ekkor már megfenyegetett a varázsló: Te. ha ezt harmadszor is megteszed, a legkeményebb büntetéssel sújtalak. Szeretném azt látni, feleseltem hetykén az öreggel és a szeme előtt lőttem szét több ablakot. — üveggel vétkeztél ellenem mondta most dörögve a varázsló — tehát üveg által bűnhődj is, királyfi. Üveggé váljék a tested, talpig törékeny üveggé, csak a nyelved maradjon úgy, ahogy volt, hogy használni tudjad a nyelvedet. Okos Jancsi elgondolkozott, majd kérdezte: — Nem elmélkedtél fölötte és nem jöttél rá sohasem, te királyfi, hogy mire is használjad a nyelvedet? — Arra, hogy nyeljek vele, ha eszem s hogy elpanaszoljam rettentő nagy bajomat. — Arra is kellett volna, hogy használjad, vélte igaz meggyőződéssel Jancsi hogy bocsánatot kérj a megbántott öregtől. Vallásunk széni parancsa: ha vétkeztünk isten ellen, bocsánatot kell kérnünk az Istentől és Ka ember ellen vétkeztünk. bocsánatot kell kérnünk az embertől. — De jobb későn, mint soha folytatta Jancsi a beszédjét. Gyere velem, királyfi, én óvatosan odavezetlek az öreghez, hogy útközben magadat sehol meg ne üsd. kérj bocsánatot a megbántott öregtől az ellene elkövetett vétkedért és ő le fogja venni rólad az átkát. Igv is történt. A királyfi hajlott a tanácsra, töredelmesen bocsánatot kéri az öregtől és már abban a pillanatban az üvegből való királyfiból rendes ember lett. De nagy öröm lett egyszerre az országban, liálaadó istentisztelet minden templomban, Okos Jancsi pedig mint dúsgazdag ember térhetett falujába vissza és ha azóta meg nem halt, akkor most is él. A huncut bíró csizmája. Egyszer volt, hol nem voll, s vígan élt, míg meg nem holt, valahol egy ördöngős csizmadiamester. Igen ügyes, fortélyos ember hírében állott, szorgalom dolgában is felvette a versenyt akármilyen híres dikicsforgatóval. Ott lógott cifra rúdon dolgos keze munkája: a sok gyönyörűséges rámás csizma, a műhely végében s bizony a felséges király is lerúgta volna lábáról menten a pillangós bécsi cipellőt, ha megpillantotta volna őket. Eljött a Pál-napi vásár. Ilyenkor, havas lél derekán, kelendőbb a lábbeli, mint máskor, sátort vert hát a mi emberünk is. Csíkos ponyva alatt sorakozott karmazsinverestől sárga szattyánbőrig a tömérdek dali csizma. Úgy tündöklőit, ragyogott valamennyi, mintha csillogó napsugárral kenték-fénték volna villogom kényes szárukat. Némelyiken fényes aranyrózsa rezgőit, vagy csipkés, tarajos rézsarkanlyú pengett, de egy zsinórral cifrázott, tulipánnal varrott volt a legeslegszebb. S méghozzá az a jeles tulajdonsága is meg volt a drága portékának, hogy ha hamis ember húzta a lábára, az ugyan megjárta vele, mert úgy megszorongatta, hogy a pokol minden tüzes kínját elszenvedte benne a gonosz. Hiszen, ha tudott volna erről bárki is. vajmi kevesen tiporták volna a földet a tarka sátor előtt. Csakhogy nem sejtette ám senki emberfia. Meg a nagybajuszéi bíró sem, aki igen vágyakozó szemmel nézte, pislogta a rúdon parádézó harmónikás csizmát. Hát ki volt az teremtettézve. annyi szent, s olyan muzsikás sarkantyú zengett a sarkán, hogy öröm volt benne lépést szaporázni. Meg is vette a bíró csengő pénzen s még a helyt a lábára parancsolta. Bár inkább messze kerülte volna, mint ördög a gyertyát, lévén nagyon hamis ember ő kegyelme. De hát elindult benne, hetykén, módosán, bíróhoz illően. Még a mellét is kidüllesztette szertelen gőgjében, mint a pávagalamb. De nem sokáig. Alig egy pár lépés után ugyancsak clsavanyodott dölyfös ábrázatja, mert szörnyen szorította, csavarta, égette a talpát a remekbe szabott, szépséges lábbeli. Tyű, nyüzsgőtt a bíró, mint tormán a féreg, úgy megszorongatta, kínozta a kéreg. A sarkantyú meg egyre azt muzsikálta a fülébe: Úgy sanyargatlak éh téged. Ahogy te a szegény népet!' Cin, cin, cin. Több se kellett a sok vásáron csellengő, szájtáti népségnek, amint ezt meghallották, mentek nagy kacagva a bíró után. Hej, restelte a koma a dolgot, hogy az ostoba, nyelves sarkantyú így kizengi-pengi országnakvilágnak csúf, gonosz hibáját. Már csak lábujjhegyen mert benne billegni az árva, hátha úgy nem zengene olyan hangosan. Nem ért az semmit, mondta tovább a magáéi. Még jó szerencse, hogy fagyos tél volt, különben a rigó is utána fújta volna, hogy tilió, tilió, jaj de huncut a bíró. Pedig nem volt az már se holt, se eleven a pokolbeli kíntól. Nagy keservesen kisántikált a város végére, gondolta, ott majd lehúzza lábáról az ördöngős csizmát. Nekiveselkedett hát iszonyú méreggel, de bizony az meg se moccant, hiába rángatta. Majd a csillagos bicskával próbálta lehasogatni s Uram segélj! az acél sem fogta. Mit volt mit tenni, tovább kecmergelt benne szegény Feje s amint megindult nagy botorkálva, rákezdi ám megint a sarkantyú: Ha mit csaltál, visszaadod, A csizmádat lehúzhatod! Cin, cin, cin. Nosza megörüli a bíró. Nem bánt ő már semmik Tornácos kőházát, garmada búzáját szívesen odaadta volna annak a jótétléleknek, aki sarkantyúval ékes, tulipánnal hímes csizmájától mégegvszer megszabadítja. Vissza is juttatott, amint hazaért, minden hamis úton került jószágot a gazdájának s abban a mimitában lesiklott lábáról a fortélyos lábbeli Attól kezdve, hogy megtanította móresre a csizma, hamisságáért jó bírónkat senki meg nem szidla. Mese a kőszáli sasról. Ki meri azt állítani, hogy a madarak néni gondolkoznak? Egy állatkerti igazgató mesélte a következő kis történetet:- Egyszer volt egy kőszáli sas. Gyönyörű szép nagy madár volt, mikor kiterjesztett szárnynyal lebegett a szakadékok meg a vízmosások fölött, félve szaladtak szét a völgyben a csibék, meg a kisebb madarak. Egyszer azután belekerült valami bolond hálóba. amit vakmerő emberek helyeztek el a sziklahasadékok között, olyan helyen, ahol még a madár is elvétve jár. Ezek a vakmerő emberek aztán eladták a kőszáli sast jó pénzen az állatkertnek. Óriási vaskalitkába kerüli a ritka madár. Eleinte megpróbálta, hogy átcsússzon a rácson, de volt esze a rácskovácsnak, a kőszáli sasmadár méretéhez szabta ám a rácsot. Nem lehetett azon áttörni, sehogyan sem. Az állatkerti őr kétszer is megfigyelte, hogy egy öreg szürke sasmadár röpült oda a rácshoz és amikor ő közeledett, nagy. lomha szárnycsapásokkal elmenekült. Nem tulajdonítottak nagy fontosságot a látogatásnak, csak akkor, amikor a szép nagy fogoly kőszáli sas egy szép napon kirepüli a kalitkából. A rács nem volt felnyitva, az ajtó nem volt nyitcaj nem tudta senki sem felfogni, hogyan szabadulhatott ki. Hát így történt a dolog: A kőszáli sas-család kiküldte a legbölcsebb öreg madarál, hogy lássa el tanáccsal a testvérüket, minthogy ő maga is szabadult már kalitkafogságból. A tanács az volt, hogy először az egyik szárnyát emelje át oldalt a rácson, azután a testét. oldalt fordulva, végül pedig a másik szárnyát De ehhez az kell. hogy sovány legyen, ne egyék három hétig alig valamit. Szóval: valóságos fogyókúrát ajánlott az öreg sas a szép fiatalnak. Az ifjú kőszáli sas meg is fogadta a tanácsot és egy szép napon kisurrant a vaskalitkából és újra szabad madár leit belőle! Tyukanyó és a csibék. Tyúkanvó sétára vitte a kis csibéket. Ezek minduntalan fecsegtek, lármáztak, tyúkanvó meg szótlan maradt. Feltűnt ez egy élelmes csibének, azért tyúkanyóhoz fordult: Miért nem szólsz? Azt mondja tyúkanvó: Ha fecsegnek a kicsikék, akkor a nagyok hallgatnak...
