Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-01-06 / 2. szám
A G Y E R M EKE K N E K ijii.mii inj». ii , ■ ii — m ii pi ii ,ii ■■ i ■■ ■—mmm—————- ........ »n mi ..........................— ■ —lg—«"!")■ lg i ■ lii m—........................■um ................ ■ i ■ . ni n • . , j íj ' 'J. "i -r- . r n ■ i - '' 4. ' » 1984- január 6. »KOMAROMI LAPOK« 9. oldal------ ---------------------------------------------------------------------1 ;/.!.-■? 11 . 1 .■ »;*--------------------------------------------------------------------------r— Újévi mese. Ferke nagyon gyönge tanuló volt. Pedig lett volna esze, dohát mindent inkább rábízott a szerencsére. Hol jól telelt, hol közepesen, hol meg egészen rosszul. Éppen csak hogy átcsúszott valahogy a bizonyítványokon meg a vizsgán. Szegény szülei eleget is bánkódtak miatta. Korholták, szidták, büntették. De hiába. — Vannak szerencse-talizmánjaim, — szokta ilyenkor mondogatni vigyorogva, — azok mindenen átsegítenek. És sorba elővett egy kopott patkót, egy lepréselt négylevelű lóherét, egy aranyos malacot, meg egy feketebársony kéményseprőt. (Ugv látszik. ezekre bízta a leckék megtanulását.) Így ment ez egészen karácsonyig, amikoris — bizony — meglehetősen közepes bizonyítványftyal tért haza Ferke az iskolából. Ennek megfelelően a Jézuska is csak igen mérsékelt mennyiségű ajándékokkal lepte meg a lusta fickót. Azután eltelt még néhány nap. — Na, majd beszélek éu a jó öreg Szilveszter bácsival, — gondolta Ferke. — Hiszen holnap ngyis az ő nevenapja következik; ilyenkor szokott megjelenni az embereknek, hogy elbúcsúzzék az ó-évtől és hasznos, bölcs tanácsokat adjon az új évre. Majd én megmutatom neki a gondosan megőrzött szerencsetárgyaimat. Bizonyos, hogy azok a következő évben is megsegítenek. Ezzel elaludt Eerke és álmodott. Álmában megjelent Szilveszter apó, a pirospozsgás-arcú. hófehér-szakállú. pápaszemes, mosolygós bölcs öreg bácsi, akit Ferke tisztelettudóan üdvözölt: — Kezeidet csókolom, Szilveszter bácsi! .Jelentem, hogy az elmúlt évben jó kis fiú voltam és a szerencse-tárgyaim vigyáztak reám, nehogy nagyobb bajba keveredjem. íme, ill vannak, bemutatom őket. Gondosan megőriztem valamenynyit. Azzal elővette a patkót, a lóherét, a malacot meg a kéményseprőt. De egyszerre csak elkomorodott Szilveszter npó jóságos, derűs arca és megkérdezte Ferkéi: — Hát aztán, mondjad csak: azonkívül, hogy ezekre bíztad a sorsodat, cselekedtél-e te is valamit? Tanultál-e, dolgoztál-e, szorgalmas voltál-e? Ferke hebegett-habogolt, de bizony nemigen -'■..nőtt a kérdésre igaz szívvel igennel válaszolni. Na látod, -- szólt rá Szilveszter apó — haszontalan, lusta, léha kölyök voltál! És ezzel fogta a talizmánokat és —- zsupsz! valamennyit hirtelen beledobta a kályha pattogó füzébe. Egy-kettőre elégett mind. Ferke szája pityergőre húzódott, de a jó Szilveszter apó megsimogatta lágy, öreg kezével a könnyelmű fiúcska szöszke fejebúbját és így vigasztalta: No lásd, fiacskám, ebből tanulhatsz. Mert hiába Aan szerencséthozó malacunk, lóherénk, patkónk, vagy kéményseprőnk, ha mi magunk nem segítjük elő boldogulásunkat szorgalommal, tanulással, munkával. Semmire se megyünk így az életben. Segíts magadon és Isten is megsegít! Ferke riadtan ébredt fel reggel. Azonnal kiugrott ágyából, imádkozott, megmosakodott és rohant könyveihez, irkáihoz. A szép, fehér, puha hó zizzenve, dalolva szálldogált lefelé az ablak előtt. Távolból édesen csengtek-bongtak az újévi harangok és Ferke boldogan szaladt szülei elébe.- No, fiacskám, itt a reggeli. Köszönöm szépen, anyukám, apukám, de előbb meg szeretném mutatni a kész leckémet és fel szeretném mondani a feladatot. Szülei álmélkodva nézték, hallgatták a megjavult Ferke szorgalma gyümölcsét. És nem tudták mire vélni a váratlan, örvendetes változást. S ezalatt boldogan, mosolyogva surrant el az ablak alatt a jó öreg Szilveszter apó, hogy helyt adjon utódjának, aki a következő esztendőt fogja kormányozni. A farkas és a róka. A farkas éppen lakmározott. Meglátta az éhes róka és nagyon megkívánta a finom pecsenyét. A róka se szó, se beszéd, futásnak eredt és elrohant a farkas mellett. — Hová. koma? kérdezte a megijedtfarkas. Üldöznek a vadászok lihegte a róka. Ordas koma se rest, otthagyta a pecsenyét és uccu vesd el magad, futott, amerre látott. A róka pedig meglapult és várt, amig eltűnt a farkas. Azután odasietett a pecsenyéhez és mind egy falasig megette. Téli vers. Hull' á hó, Tiull a lió! Újra itt a nagyszakállu. Ráncos arcú, hajtott vállú Kedves, öreg Télapó! Itt a vidám, havat szántó, Csilingelő csengős szánkó. Itt a forró gesztenye. Utcasarki öreg néni Azt Ígéri, olcsón méri, Gondolkozom, vegvem-e? Hószínű az egész világ, Ablakunkon fehér virág, Zúzmara ül a fákon. Mire körülnéz az ember, Már el is mult a december S beköszöntött a karácsony. Hull a hó, hull a hó! Isten hozott nagyszakállu, Ráncos arcú, hajlott vállú Kedves, öreg Télapó! Mese két kis fiúról. Feri és Laci egymás mellett laktak a falu végén. Reggel együtt mentek iskolába, délben együtt jöttek haza. Az iskolában is egymás melleit ültek. Annyira összeszoktak, hogy alig tudtak meglenni egymás nélkül. Hogy néha egy kicsit összeverekedtek, ez csak szilárdította barátságukat. December közepén leesett az első hó. A gyerekek éppen iskolában voltak s boldogan köszöntötték az égből hulló gyémántpihéket. Még a tanító úr is abbahagyta magyarázatát s együtt örvendezett velük. Mire véget ért a tanítás, kint fehér volt a világ. Vidám zsivajjal széledtek el a gyerekek s bizony csak kevés ment közülük egyenesen haza. A fiúk nagyrésze parázs hógolyócsatára verődött össze a kertek alatt s csak mikor már ujjaik meggémberedtek a hidegtől, akkor vették hazafelé Htjukat. Feri és Laci kipirult arccal, csillogó szemmel és korgó gyomorral ballagtak a havas úton. Nagy beszélgetésbe merültek, boldogan tervezgettek, mennyit fognak délután szánkázni. Hát még holnap, vasárnap! Övék az egész nap. A 'délután úgy elrepült, mint egy szép álom. A fiúk kint voltak a közeli Paphegyen s kacagásukkal, ujjongásukkal felverték a fél falut. Másnap már korán reggel újra bekopogott Laci kis barátjáért, de Feri szomorú arccal fogadta: Nem ereszt édesanyám. Tegnap egészen átázott a cipőm, lyukas a talpa. Azt mondta, karácsonyig már iskolába se megyek, mert tavaly is úgy megfáztam, hogy egész télen köhögtem. Laci elment egyedül. Feri pisze orrát az ablaküveghez nyomva. sóvárogva nézett utána, ameddig csak látta. Az ebéd sem eseti jól neki aznap. Estefelé megint átjött Laci. A szeme büszkén és boldogan ragyogott, mikor odaállt Feri elé: — Szeretncl-e holnap iskolába menni? Mert ha igen, akkor az én csizmámban elmehetsz. Feri nem értette a dolgot. — Hát te? — kérdezte csodálkozva? Én is mennék. Felvenném a te cipődet, te meg szánkán elhúznál az iskolába, meg haza. Permek kipirult az arca az örömtől. — Jaj, de jó volna! És jó is volt. Leszámítva egy-két apró eivóclást, nagyszerűen bevált a Laci ötlete. Egy teljes hétig szánkán járt iskolába s Ferit is megmentette a szobafogságtól. Egy hét múlva eljött a várva-várt karácsony s a Feri kis karácsonyfája alatt ott ragyogott egy pár csizmácska. S Feri, Laci — hű barátok jóban-rosszban — most már együtt szaladgálnak kint a hóban. Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca. Ballagóék ötezer koronája Ballagó Balinték az alvégen laktak, túl a cigánysoron, a'falu'leghitványabb putrijában. Kií> bedőlt a portájuk fala, fozzant zsupfedél búslakodott rajta, kéménye se volt, mint afféle rendes házikónak, bádogcső nyúlt ki az ablakán, azon szállott ki a füst, ha ugyan tellett tüzelőre, meleg leveskére. Egyázer, amint üldögél Bálint a kemence padkáján, azt mondja az asszonynak: —- Hallod-e Örzsi, jó vóna, ha ötezer koronánk véna! — Az ám, — sóhajtott az asszony, ~~ mindjárt megvennénk a Csordásék Riskáját, lucernást is hozzá, tejbe-vajba fürödliénk, aszondom. Eriggy mán. - legyintett az ember, majd bolond leszek tejen "élni, mint a szopós gyerek, amikor szalonnát ehetem. Süldő malacot veszünk, nem is egyet, kettőt, felhizlaljuk, levágjuk, négy pár sonka, tíz rőf kolbász, temérdek szalonna kerekedik belőle. — Hát, — feleselt az asszony — osztán mi marad a sok szép pénzből. Bezzeg beletömné kend Dárius kincsét is a bendőjébe. — Hallgass asszony, - csattant fel a párja, — hallgass, míg jó dógod van. Szalonnát ehetnem, punktum. — Abbul pedig nem eszik kend, punktum. Megértette kend? — Meg, — pattant fel az ember vackából, megértettem, sokszavú boszorkány, te. Hol az a fütykös, hadd hegedülöm el a nótádat. Kerekedett erre olyan kavarodás, sivalkodás, hogy elhallatszott a hetedik határba. Helyben hagyta Bálint a párját, úgy. hogy két napig nyomta az ágyat, akkor is sántikálva biccegett a falu bírójához. — Bíró uram, — jajongott fennen, - legyen már igazságot kelméd, büntesse meg azt az embertelen embert, hadd emlegesse meg hóta napjáig gyalázatos tettét. Váczi Kis István kerek füstkarikát bodorintett pipájából. — Mondd el lelkem szép sorjában, hogy vöt, osztán majd eligazítom én a többit. Több se kelteit Örzse asszonynak, pergett a nyelve, élesen, szaporán, akár a kereplőé. ÄI- kozódott is úgy, hogy még a tuzes istennyilái is rákívánta hites ura lejére. — Elég vót, —■ kottyantotl bele bíró uram a szörnyű szóförgetegbe, most én beszélek. Azaz, hogy — emelte magasra bütykös ujját, nem szólok kukkot sem, élőbb az uradat halljam. Tüstént szaladjon a kisbíró Ballagó Bálintért. Hivatom. Loholt a kisbíró, hozta Bálintot fülénél fogva. — Mondd el lelkem szép sorjában, hogy vót, mint vót — szólott hozzá ugyancsak Váczi uram s még szebb füstkarikát bodorintott kedves szerszámjából. Megmondta Bálint a magáét alaposan. Kicifrázta, körülteremlettézte mondókáját úgy, ahogy baka korában hallotta Bajesi káplár úrtól a kaszárnyaudvaron. Annál pedig szebben, kacska ringósabban senki nem egzecé-roztatott az ármádiában. Hát, szólott bíró uram, amikor Bálintból kifogyott a szusz annyit látok, hogy egyikőtök se felejtette otthon a kereplőjét. Amman pedig nem jó. ha kél kereplő forog egy fedél alatt. Elég abból egy is. Egyiket hűvösre kell tenni, hadd rozsdásodjon be egy kicsit. Igaz-e? Miután sem az asszony, sem az ember nem akarta magáról elismerni a nagy szájtehetséget, hát a bíró mind a kettőt lakat alá tetette. Hej, most oldódott csak meg igazában Ballagóék nyelve. Könyörögtek, rimánkodtak, lágyuljon meg Váczi Kis István uram szíve, de mindhiába. lakat alá került mind a kettő, étien, szomjan kuporogtak a jéghideg tömlőében. — Hallod-e te asszony, — bökte ki Bálint alkonyattájt, ehetném, fázom. Ugy-e, — pityergett a párja. úgy-je, bogy jó vóna a Riska meleg lejeeskéje, bezzeg meginná mán. — Meg, vallott az ember. — meginnám. Igaz, — engedett az asszony, — jól esne a szalonna is, szép, zsíros kolbász, meg sonkakövérje. Mégis megvennénk tán azt a süldőmalacot. Hiába, csak okos ember, furfangos bíró Váczi Kis István uram. Másnap hajnalban olyan szépen összebékéltek Ballagóék. hogy kézen fogva, kncarászva baktattak haza. Igaz, hogy se Riska, se süldőmaluc nem várta őket, ám megvolt a békesség, az pedig többet ér minden rendű-rangú lábasjószágnál.
