Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-07-29 / 60. szám
10 oída'. »KOMAROMI LAPOK< 1933 jú'ius 29 a 4 GYERMEKEKNEK Jótét helyébe jót várj. Bandit a bácsikája elküldötte egy kereskedő barátjához, hogy adjon át neki száz koronát. Bandi a pénzt kis bőrtárcájába rejtette és beledugta a zsebébe. Útközben .azonban furcsa kis kalandja akadt. A külváros egyik utcájánn, amelyen végig kellett mennie, egy ház előtt pa j kos si hederek gyötörtek egy kutyát. Rossz szokása az utcagyerekeknek, hogy ahol egy ilyen védtelen állatot látnak, vagy találnak, egyszóval: gyönyörködnek a védtelen szegény állat kínlódásában. Nem gondolják meg, hogy szegénynek szinte fáj, nagyon fáj, ha bántják, nem is igen védheti magát és ha védi: csak annál dühösebben támadnak rá és még kegyetlenebbül verik. Ezt a szegény állatot is, amint a sarokba húzta magát ,a pajkos utcagyerekek kővel dobálták és egy hegyes karóval szurkállák. Bandi éppen akkor ért oda, mikor egyik a szemét akarta kiszúrni. — Elmentek innét, azonnal?! — riadt rájuk Bandi. — Ne merjétek bántani ezt a nyomorult állatot! Fáj az annak és nem is érdemelte tőletek ezt! A fickók röhögtek, csak annál hevesebben támadtak a szegény állatra. Bandi azonban egyszserűen odament és védelmébe vette a kutyát. Az a szegény állat, mintha érezte volna, hogy védelmezőre akadt és higyjétek el, a kutya megérzi azt, odafutott Bandihoz, nyalogatta a kezét és hozzá húzódott. Most, persze a rossz gyerekek nem mertek hozzányúlni,' félvén, hogy Bandit találják bántani, akinek jól megtermett két karjától nem ok nélkül féltek ... Tovább húzódtak tehát és csak távolról öltögették nyelvüket Bandira, aki ügyet sem vetett a pajkosságrai. Nem tartotta érdemesnek a gonosz utcakölyköket arra ,hogv kikezdjen velük. Mindig legjobb az ilyet kikerülni és ügyet sem vetni rá. Sok fiú visszafele! és kikezd a rossz gyerekekkel, s rendesen ez annak az oka, hogy annyi utcai gyerek-verekedés támad. A rossz fiúk lassan elmaradoztak, mig Bandi tovább ment. De már nem egyedül. Észre sem vette, hogy la (kutya ,melyet kínzói körméből kimentett, lassan farkcsóválva követi őt. Band iegy-két barátságos szót szólt hozzája és meg is simogatta szegényt. Akközben haladt tovább. Népesebb utcába értek. Bandi haladt a maga útján, a kutya pedig az Bandi elgondolkozott. ő nyomában. Mit tevő legyen ő ezzel a kutyával, ha haza ér? Igaz ,hogy a bácsikája már régen akart volna szerezni valalionnét egy hűséges házőrző kutyát, mely a külvárosi ház kis kutya-óljában lakjon és ugatással adjon jelt, ha idegen ember jön a portára. De eddig még ne makadl arra való, kivált hűséges kutya nem akadt, mert mindenféle, utcáról felszedett állatot mégsem akart a házba fogadni. Ez azonban olyan hűségesnek látszott, olyan barátságosan nézett Bandira, olyan ragaszkodóan kisérte és el nem hagyta volna .még a népes utcákon sem, egyre a sarkában volt és ment vele, utána. Egyszerre a kereskedő lakása közelébe értek, akihez bácsikája küldötte Bandit a pénzzel. Bandi — elővigyázatból — a zsebébe inélyeszlette a kezét. Meg akart győződni róla, hogy a a tárcája a pénzzel a helyén van-e még? De ki írja le rémületét, mikor a zsebébe nyúlván — azt tapasztalja, hogy a zsebnek lyuka van, amelyen át a tárca kiesett. Könnyen ki is eshetett. Egy darabig t'enn akadhatott a tárca a zseb rongyos bélésében, de aztán lassan-lassan lecsúszott és most már Isten tudja, melyik szerencsés megtaláló kezében van már? Bandi nagyon megijedt. Nagy pénz volt ő előtte — de más előtt is száz korona. Mit tevő legyen? Ila elve-' szett: hogyan pótolja? Hogyan merjen a szeme elé kerülni a bácsikájának, aki maga sem vagyonos ember és bizonyára nagyon, de nagyon megsínyli majd ezt a veszteséget!? Tépelődött, gondolkodott, hogy mikép tudna száz koronát szerezni. Nem talált semmi néven nevezendő módot. Nem tud ő olyan nagy összeget megkeresni, még napszámba sem mehet, ki is venné oda a szegény árva fiút, akit a bácsikája kegyelemből tart? Hátha visszamenne, gondolta és végig futna az egész eddig megtett úton? Talán ott fekszik valahol az utcán? Nem valószínű. A járt pesti utcákon egy tárca, pláne pénzzel, nem olyan dolog, hogy azt észre-ne venné valaki. Ha pedig észre veszi akkor fel is vette már valaki, és eltette. Nem olyan becsületes világ van, hogy valaki az utcán talált tárcát elvigye a rendőrséghez, vagy a hatósághoz, keresvén a szerencsétlen elvesztőt. Erről az ábrándról hát le kellett tennie Hátrafordult, a szegény kis kutya felé, amely talán oka volt a szerencsétlenségének. Vájjon nem a fiúkkal való találkozás alkalmával esett ki vagy csúszott le a tárca? De nem. Emlékezett rá, hogy amikor a kis kutyát kimentette az üldözők keze közül, még megtapiulotta az oldalát és érezte, hogy a tárca benne van a zsebében. Tehát nem akkor történt. Már kezdett zúgolódni önmaga ellen, hogy minek is segített a kutyán, holott talán éppen a segítség alkalmával eshetett ki a tárca a zsebéből? De hát nem úgy volt, mert amin! újra meg újra hűségesen visszaemlékezett az esetre, a tárca — mikor az oldalát megtapogatta — ott volt még a zsebében. Bizonyos, hogy ott volt Tehát az úton történhetett a kicsúszás és a tárc|: elvesztése, miután a kutyácskák a kínzó utcagyerekek keze közül kimentette. Ment. ballagott tehát tovább, szomorúan, csüggedten. íme, tehát az sem igaz, hogy a jótét helyébe jót várj. íme, ő egy üldözött, nyomorult kis kutyát, megmentett az üldözői keze közül és ahelyett, hogy ezért a sors valami kis jutalmat adna neki, még szerencsétlenséggel sújtja. Nem érdemes jót tenni... Dehogy nem érdemes! — súgta valami a lelkében. — Csak te tégy jót, mennél többet és mennél többször. Az, hogy a kis kutya megszabadítása és a tárca elvesztése között valami összefüggés látszik, még nem jelent semmit. Várj csak. A jótetlért mindig jót várj, mondotta neki az édesanyja. És annak igaznak kell lennie. < Amint így lépelődik, végre megfordul, mert odaért a kereskedő háza elé, ahová küldték. De már most minek menjen föl, mikor nincsen mit átadni? Bevallja neki gondatlanságát, mert még is csak gondatlanság volt, nem vigyázni jobban a tárcára, amelyben annyi pénz volt... Száz korona És nem az övé. Ö a más pénzét veszítette el és meg sem tudja téríteni... még a könnyei is csorogtak, alfogv ezt elgondolta. Szomorúan nézett vissza a kis kutyára, amely most is hűségesen a sarkában volt. De nini! A kis kutya a két hátsó lábán ül, amint észrevette, hogy egy kapu előtt megálltak—és a szájában — csodák csodája, a tárca van, melyet a hűséges kis állat, látván leesni, felkapott és hűségesen hozott Bandi után egész idáig, a kapuig Felkapta a kis kutyát, a melléhez szőri lotta és csaknem megcsókolta. Te áldott, íhűséges kis állat, te hát megérezted, hogy ezt fel kellett venned! Kinyitotta a tárcát, — hiánytalanul meg volt benne a száz koronás. Jótét helyébe jót várj. Mondanom sem kell, hogy a kis kutya Bandiéknál maradt, de az is bizonyos, bogy Bandi azontúl figyelmesebb volt és jobban vigyázott arra, amit rábíztak. A Komáromi Lapok menetrend kivonata megjelent és kapható a Spitzer-féle könyvesboltban. Ara 7 korona 20 fillér. — Érvényes május 15-töl. Eke után. Irta: Benedek Elek. Adjon Isten jónapot, édes földem Fogadj Isten, öreg gazdám! Hol voltál? Merre jártál? Teljes három esztendeje, hogy nem láttalak. — Ott voltam abban a rengeteg nagyvárosban, édes földem. Tudod, ahol negyven esztendeig szántogattam a papiros nevű földet. Ahol írtam száznál több könyvet, öregeknek, ifjaknak, gyermekeknek valót. Ugy-e, te nem is tudsz arról, hogy minden mesém, minden történetem tebenned gyökeredzett. Bárhol jártam, iriindenünnet feléd szállt a sóhajtásom; majd ülepedtem a hozzádvaló nagy, erős vágyakozásban, te édes, te drága föld, te! Hát most mi szándékkal jöttél haza? Ugy-e, örökre itt mardsz? — Itt maradok, itt, édes földem. Látod, már fogom az ekeszarvát Mindjárt kebledbe hasít az ekevas. Mond, nem fáj? — Nem fáj, nem. Érzem ,hogy szerelmes vagy belém. Édes fájdalom, ha keblemet a föld szerelmese hasogatja. — Akkor Isten nevében előre! $ Alázattal hajtom meg fejemet a Föld, az édes anya föld előtt. Kezem önkéntelen imára kutcsolódik, aztán felnézek a magas egekbe, ahonnét jön minden áldás: Uram,segélj, álldd meg az éu munkámat! Már belehasított föld kebelébe az eke vas, mendegélek szép csendesen az eke után. öreg jószágok mendegélnek az eke előtt: így van ez rendjén öreg gazda, öreg jószág. Az áldott nap rám mosolyog, őszi verőfény bizsergeti testemet, gyenge szellő csókolgatja halvány arcomat — vájjon fest-e rá majd piros rózsát? Vájjon visszavarázslódik-e az a rózsa; meiíy az én szántó-vető édesapán} arcán még a halálban is csak gyenge pirosra halványodott? Az én édes jó szántó-vető apám! Olt alszik álellenben a túlsó hegyoldalon. Nem kell kimozdulnom a magam földjéről, látom a sírhalmot, mely két öreg ember porladó teste fölé domborul. Látom innét, mint csókolgatják az áldott nap sugarai nagyapó sírkövét, rajta ezt a kis versikét, az én végrendeletemet: Ami szépet és jól könyveimben láttok, E két őrei) ember szívéből eredeti. Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, E két öre/j ember mellé temessetek. Vájjon ide temetnek-e, ha leszáll érettem a halál angyala? Vájjon megmarad-e nekem e talpalatnyi föld bár? Mit gondoltok van-e jussom hozzá? Felriadok az andalgásból s im, látom, hogy öreg jószágaim is andalogva mendegélnek. Előszótok: — Hé, Virág, Daru, ne andalogjatok! Nem vagytok poéták! Bölcs öreg jószágok megértik a szómat, kicsit neki lendülnek, szaporábban lépdelnek, de nem tart ez sokáig. Ha a gazda andalog, a jószág is andalog Mit is dalolt halkan, reszkető hangon eke után az édesapám? Azt dalolta halkan, reszkető hangon: H onnét jössz te oly leverten, bús pcij[ tás ? Mért sír egyik szemed jobban, mint a [más? És arcodon mért látni oly bánatot, Mintha elmúlt volna minden jó na[ pod? Sírok, pajtás, sírni fogok örökre, Míg éln ihagy a jó Isten kegyelme. Világostól hozom a nagy bánatot, A magyarnak ott egy mély sír ásatott. — Ilé, Virág, Daru, ne andalogjatok! Nem vagytok poéták... Daru, Virág felébred az andalgásból, felébredek magam is. Nagy kőbe ütődik az ekevas, visszarántom az ekét, nagy hirtelen újra beleakaszlom a föld kebelébe, egy pillantás s újabb, még nagyobb kőbe ütközik az ekevas. Most már haraggal rántom vissza az ekét, s Darunak is, Virágnak is becsületére válnék, oly kegyetlenül megdöf az ekeszarva. Szégyen, nem szégyen, az éles fájdalomtól hirtelen lekucorodom, aztán önkéntelen hirtelen körülnézek, nem lát-e valaki az én nagy szomorúságomban. Nagy nehezen állok fel az édes anyaföld keljeiéről és felsóhajtok: Ö, édes, drága, köves földem, mit is szeretek én te rajtad olyan erősen? Kebled tele van kővel, kaviccsal. Folyton szedjük, szedegetjük rólad, ássuk belőled s te új köveket, kavicsokat termelsz. Ide-oda táncol rajtad az eke, véres verejtéket csorgatsz testünkből s még is szeretünk téged halhatatlan szeretettel! Ki magyarázza meg ezt? Vagy .tán éppen azért szeretünk oly erős szerelemmel, mert megkínozod minden porci kálikat? ... Hát megdöfött az ekeszarva. Fáj, fáj, de mi ez a fájdalom ahhoz, ha emberek döfnek meg? — Hé, Daru, Virág, ne andalogjatok! Bizony mondom néktek, nem vagytok ti poéták. Én azonban, úgy látszik, az eke után mendegélve is poéta vagyok. A döféstől még nagyokat nyilalik a csípő tájékán, de már kezd zsongani odabent valami versféle s nagyhirtelen összecsendül négy sorocska: Nincs szebb, mint a paraszti élet. Én mondom néktek, emberek. Testem és lelkem újra éledt, Mióta szántok és vetek. No, no, csak döfjön meg még egyszer az ekeszarva, dicsköltemény kerekedik a paraszti életből. * Folyton visszatér édesapám alakja, amint mendegélek az eke után. Tizenöí esztendős fickó volt, amikor megfogta az ekeszarvát, nyolcvanöt, amikor elbúcsúzott tőle. Ennél szomorúbb búcsúzás nem volt, mióta a világ — világ. Amikor a vén szántóvető ember keze erőtlen hanyatlik le az ekeszarváról. Amikor az utolsó búzaszemet hinti a föld kebelébe. Amikor könnyezve rebegi el: Isten áldjon, Föld. Többet a kebledet nem hasogatom. Több búzaszemet beléd nem vetek ... így búcsúzott a föld fehér hajú, pirosarcú szerelmese, s im, a lemenő nap körülsugározza a vén szántóvető hófehér fejét: királyok fején nem ragyogott még oly fényes korona, mint az ő fején. Isten az ő áldott napjának sugaraiból font rá koronát. És Hallani véli az isteni szózatot: eredj haza, jámbor szolgám, szálljon békesség a te szívedbe. Az én nevemet soha hiába ajkadra nem vetted: az én kőzetemben lészen majd p tehelyed. Nem mese ez, emberek. A föld öreg szerelmese látni vélte fején az arany koronát és hallotta — hitte erős hittel. hogy hallotta — az isteni szózatot. Vájjon ragyog-e majd az én hófehér fejemen is aranykorona? Vájjon hallom-e én is az isteni szózatot? különböző színekben kapható SPITZER könyvesboltban, Komárom, Nádor-u. 29. Két szobás adómentes ház eladó. Cím: Eötvös-utca 48B.
