Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-12-23 / 102. szám
I 1833. december 23. A szultárt meg a jókedvű koldu?. Élt egyszer napkeleten egy hatalmas szultán, tengernyi alattvaló ura. Száz telivér paripa toporzékoll istállóiban, ezer szolga leste parancsát, mégis olyan savanyú képpel ült trónusán, mintha csak ecetet kóstolgatott volna, Unatkozott a nagyúr szörnyen, hiába bukfencezett, mókázott udvari bohóca, mulattatta száz szépséges leányzó, mégsem akarózolt mosoly az arcára. Összehívta hát az ország véneit kupaktanácsra. Hosszúszárú csibukokból kajla füstfellegek emelkedtek, amint puha szőnyegeken körbe kuporodva törte a fejét a birodalom hét legvénebbje. Siránkoztak, tanakodtak, utóvégre megszólalt Ibrahim basa. a leghosszabb szakálla vénség. — íme, — mondotta, lenge hajzatát simogatva - Allah megvilágosítá gyarló elmémet. Halljátok hát tanácsomat: ha ragadós a sírás, ragadós a nevetés is. Kacagós embert kell hát keríteni, olyat, akiről átcsap a jókedv a hatalmas nagyurunkra. Bölcsen szólasz — bólogatott a kupaktanács Mlah növessze még hosszabbra szakálladat. Nosza, fullajtárt szalajtottak szerte az országba kacagós embert keresni. Hoztak is nem egyet, de százat, ám egyik sem volt az igazi. Az elsőt terített asztal mellől hurcolták el. Fáeánpecsenyél falatozott s kerek ábrázatán olyan edesdeden mosolygott a leli tálra, hogy öröm volt nézni. — Hopp — kurjantott a libegő fullajtár megvagy. — Se szó, se beszéd, fülöncsípte a kapálódzó urat, vitte magával a szultán udvarába. Hej, de mire odaértek, ugyancsak sírásra görbült az uraság mosolygós szája. Három nap tartott az utazás étien, szomjan, hogyne búsult volna hát a jó falatot kedvelő nagyúr. — Óh, le ördögfajzat, Általi verjen meg, hogy félbeszakítottad pompás lakomámat — átkozódott fennen akkor is, amikor Ali basa elé került. Nem csoda, hogy nyomban kipenderítették, merthát nevetős embert kívánt a basa, nem pedig nyűgösködőt. Egy másik fullajtár tarka bazárban nézelődött, amikor emberére akadt. Selymes párnán irgalmatlan kövér ember nyújtózott, hosszúszárú pipából illatos füstkarikákat eregetett, szépséges leányzó legyezte pávatollas legyezővel. KacagotL a pocakos nagyúr hosszán, jóízűen, igen jól érezte magát. — Pokol fenekén sütögessenek, istentelen zsivánv hápogott sírósan, amikor Ali basa elé került. Nosza, kitették iziben a szűrét neki is. Szegény Ali basa, már-már letelt minden reményről, amikor egy napfényes reggelen kihajolt a palota erkélyén. Künn az uccán egy toprongyos, sánta koldus nyújtózott a napon s kacagott jóízűen, harsányan, mintha csak illatos rózsaágyon ringatták volna. Hopp — kurjantott a basa megvagy! Rohant le lóhalálában az uccára. Mit nevetsz, jó ember? toppant sebbellobbal a koldus elé. — A napocskát, nagyuram — vigyorgott a sánta ember — az áldott napocskát, amelyik olyan melegen simogatja éhes gyomrocskámat. — Allah növessze ölesre a szakálladál örvendezett a nagyhasú basa. Végre megleltük az ycca porában azt, amit hiába kerestünk fácánpccsenyés, terített asztalok mellett: a birodalom legjobbkedvű emberét. Megetette, megitatta Ali basa a koldust, pompás étkekkel. Cifra gúnyába bujtatva vitte a szultán elé. Kacagott a szegény ember harsányan, jóízűen s ime, megesett a szemnemlátta csoda, mosolygósra derült a felséges úr ábrázatja, pajzánra, nevetősre a szomorkás népé. Ottragadt a koldus örök életére, tejben, vajban fürdött, azóta se pittyedt sírósra senki fia szája a szultán őfelsége fényes udvarában. Hófehérke szobalánya. Hófehérke megható történetét bizonyosan ismeritek ,de talán senki sem tudja, bőgj- volt neki egy kedves kis szobalánya, akit nagyon szeretett s akii írinkónak hívtak. Iránkó szolgáltaki Hófehérkét pici korától kezdje, ő énekelt neki szép dalokat, mig csak el nem szunnyadt, ö fényesítette pillangós, ezüst papucsát. Irinkó fásülte arany fésűvel Hófehérke ében haját, sőt még a kenyeret is ő pirította meg neki. ha arra éhezett. Egy reggel is, mikor a finom csokoládét, foszlós kalácsot hozták a nagy ezüst tálcán, így szólt Hófehérke: — Eredj, Irinkó, piríts nekem egy kis ropogós kenyeret, azt szeretnék enni... Nosza pattant is Irinkó s szaladt a konyhába. Mire azonban visszaérkezett a ropogós piritóskenyérrel, — Hófehérke már nem volt ott. Végigjárta Irinkó mind a száz szobát, minden zugot megnézett, függönyöket, térítőkét felemelt, hátha bujócskát játszik vele kis úrnője, de nem találta. Sírva szaladt ki a királyi kastélyból a királyi kertbe, kereste, kutatta, hívta, mind hiába. Kiszaladt »KOMAROMI LAPOKc a kertből az erdőbe, tópartjára, de ez is hiába volt, mert Hófehérke már akkor messze járt nagy bánatával. Irinkó pedig szaladt, szaladt, mígnem egyszerre neki is nyomaveszett. Hófehérke pedig a Napkirályfi udvarába került s Napkirályfi nagy boldogsággal feleségül vette, 'így szólt a kis törpékhez, akiknek házában valamikor annyi boldog napot töltött s akik úgy szerették, hogy az esküvőjére hetedhét határról is eljöttek: — Maradjatok itt, az én királyi uram udvarában. Hiszen tudjátok, mennyire szeretlek benneteket. Előlépett erre a leghosszabb szakállú törpe és így válaszolt: — Nagyon köszönjük, szépséges királyné, drága Hófehérkénk, szíves meghívásodat, de tudod, mi nyáron nem tudunk dolog nélkül cini. Ha azonban a tél bekövetkezik s mi nem fogunk tudni már a hegyekben drágaköveket bányászni, szívesen szolgálunk mulattatásodra. Addig is áldjon meg az Isten. Hófehérke kikisérte őket s mig csak látták egymást, könnyes szemekkel integettek vissza. A kis törpék pedig betartották Ígéretüket. Mikor az ősz megérkezett, kifényesítették, pucolták a dudákat, hegedűket, tilinkókat s megérkeztek hófehérke királyi udvarába. Volt ott nagy öröm és sok muzsikálás. Boldogan telt-mult az idő. Közeledett Szilveszter napja, mikor Hófehérke születésnapját ünnepelték. De minél jobban közeledett a kedves nap, Hófehérke annál szomorúbb lett. Napkirályfi elhalmozta mindenféle drágasággal, gyöngyökkel, selymekkel, fehér hátaslóval, ritka virágokkal, de nem tudott úgy örülni, mint azelőtt. A kis törpék mindenféle tréfát kitalállak, hogy mulattassák, de Hófehérke nem kacagott ezüstcsengésű kacagással, úgy, mint máskor, csak szomorúan mosolygott rajta. Nagyon elbusult ezen Napkirályfi, hogy az ő Hófehérkéje ilyen bánatos. Egyszer aztán ölébe ültette s így szólt hozzá: Addig nem engedlek el innen, szépséges kis Hófehérkém, míg meg nem mondod, mi bántja a te szívedet?... Bántott valaki? Azt én kettévágom! Óhajtasz valamit? Azt én előteremtem! Van valami kívánságod? Azt én teljesítem! Zokogva borult Napkirályfi vállára Hófehérke és selyemkendőjébe temetve arcát, így válaszolt: Nem bántott engem senki, én daliás Napkirályfim. Nincs is nekem kívánságom, csak egy: hogy ha már ilyen boldog lehetek melletted és jóságos kis törpéim is velem lehetnek, azt szeretném, lenne velem az én hűséges kis szobalányom: Irinkó is. Csak ő hiányzik ahhoz, hogy egészen boldog leg.vck. Nosza, összehívta erre Napkirályfi a kis törpéket s mikor ezek. megtudták Hófehérke szomorúságának az okát, menten útra készültek. Felpakolták a hátizsákjukat s ^indultak Irinkót megkeresni. Mentek, mendegéltek erdőn, völgyön, hegyen, patakon átal. mígnem egy vízeséshez értek. Itt már nagyon elfáradtak. Leültek hát pihenni s egyúttal ebédelni. Elővették az elemózsiájukat s mikor jól megebédeltek, ittak a vízesés fehér, habos vizéből. Hanem, hogy megkóstolták, egymásra néztek. A víz olyan sós volt. mintha csak könnyeket ittak volna. A kis törpék kiváncsiak leltek s addig jártak, nézelődtek, honnan jöhet ez a sós víz, mig csak észre nem vették, hogy az bizony a hegy egyik barlangjából ered. Bebújtak hát a kis bányász törpék a barlangba s mit láttak? Egy halványarcú leányka ült ott és sír, zokog keservesen. Úgy ömlőnek a könnyei, hogy egy kis patak lett belőle, a patakból meg a vízesés. — Miért sírsz ily keservesen, szegény teremtés? Mi a bánatod, hogv már egész patak lett a könnyeidből? Óh,.sírok én már egy esztendeje és sírok, amíg élek, — válaszolta s tovább folytak a könnyei. Nem segíthet bánatomon, csak a jó Isten, — sírt tovább a leány, — mert már elmúlt egy esztendeje, hogy az én drága kis úrnőm: Hófehérke elveszett s hiába kutattam, sehol sem találom. Felugrottak erre a kis törpék s nagy örömmel kezdtek kiabálni: — Hiszen le akkor Irinkó vagy? Megvan Irinkó! Éljen Irinkó!... azzal összefogódzva, körültáncolták. A lányka abbahagyta a sírást: Honnan tudjátok, hogy engem írinkónak hívnak? kérdezte csodálkozva. A kis törpék pedig felkapták és vitték magukkal. Útközben elmondták neki Hófehérke történetét és mesélés közben egy este megérkeztek Napkirályfi díszes kastélyába. Másnap volt Szilveszter napja, amikor Hófehérke születésnapját ünnepelték. Hófehérke könnyes szemmel jött be a pompásan felékesített, felvirágozotl királyi ebédlőbe. Hanem, mikor belépett az ajtón, olyan édeset kacagott örömében, hogy csak úgy csengett tőle az egész kastély. Az ebédlőasztal mellett ott állott Irinkó s ezüst tálcán pompás, pirosra pirított kenyeret tartott. 9 oldaí. A fenyő meséje. Karácsony éjjel a csodák ideje. Akkor született Jézus és azóta is sok minden történik e napon. Karácsony napján már kora reggeltől másképpen tesznek-vesznek, élnek az emberek. Pihen a munka, elmúl a liaragj s mindenki örömet akar szerezni másoknak, hogy maga is örvendjen. Ilyenkor minden másképpen él, mozog, mint egyébkor. Az egész világot átrezgi valami különös öröm. Kicsinek, nagynak, gyermeknek, öregnek arcán mosoly suhan át. A levegő is könnyebb, mint máskor és ha leszáll az est, lágy zsongás terjeng magasan a házak fölött és mintha angyalok muzsikálnának a felhők közölt. Otthon a szoba bútorai, a képek a falon, a kályha, a lámpa, a tárgyak a fiókokban, a sarokba támasztott esernyő, sőt a konyhapolcon fekvő fazekak és lábasok is megváltoznak ... Ezen a csodálatos éjen történt... Amikor tizenkettőt ütött az óra, a máskor hallgatag, élettelen tárgyak sóhajtozni, beszélni kezdtek. Az öreg diófaszekrény elpanaszolta fájdalmát, hogy minden oldala betegségtől rokkant s aiig bírja a polcaira helyezett ruhákat tartani; a székek sántaságukról jajgattak; a vaskályha hangosan nyögött; a képek nyavalyásán hümmögtek és a gyerekjátékok régiek, töröttek és újak — amik érkeztek Jézuska ünnepén, nevetgélve zsibongtak, fecsegtek. Mind hangosabb lett a beszéd moraja És ebben a zűrzavarban csak egv valaki volt csendes, hallgatag, a nagy asztalon álló karácsonyi fenyő. Hallgatott, nem panaszkodott, nem örvendezett ujjongva, nem is dicsekedett, pedig minden oka meg lett volna rá, mert sok örömet, szépséget hozott és a tetején ezüstösen csillogott a betlehemi csillag. Hogy ilyen némán állt, magába mélyedve, a tárgyak kíváncsiskodva faggatni kezdték, hogy miéri nem beszél? Sokáig nem felelt, de mikor mindenki zúgva követelődzőit, egyesek meg gőgöt, büszkeséget emlegetve szólásra unszolták, halk hangon beszélni kezdett. Messziről jöttem — mondotta —, északról, nagy hegyek közül. Oil most minden hóval van''borítva, fehérek a hegyek, mélységes csendben gúnynyasztanak a völgyek és a csevegő patakok is némán, fázósan zuhannak a mélybe. A Kárpátokból jöttem. Ott növekedtem atyáim és ezernyi rokonom társaságában. Szép nyári napokat láttam, de félve kapaszkodtunk gyökereinkkel a sziklák oldalán levő kevés földbe, ha végigtombolt a szirtek fokán az éjféli vihar. Ilyenkor sokan kidőltek. Reggelre ébredve, bánatosan sirattuk el halálbaszédíilt hatalmas öreg atyáinkat. így folyt életem lassan növekedve.- Most, alig pár hete, mikor kivágak bennünket, fiatalokat, sírva búcsúztunk az otthoniaktól, de azok azt mondták: örüljünk, hogy útrakelhetünk és eljuthatunk az emberek közé. Bár ne volnának annyira öregek, de már nekik, úgylátszik, ott kell elpusztulniok. Megáldottak, s amint a hegyről lecsúsztunk és vonatra raktak, azok a fejszés emberek is megcsókoltak s valami meleg cseppecske hullott az én ágaimra is, ami azóta folyton itt csillog rajtam s ami gyémántos csillogással sziporkázott, amikor ma este ágaimon kigyultak a karácsonyi gyertyák és a gyermekek, imádság után elénekelték azt a karácsonyi dalt, aminek végén otthon az erdőben, azok a fejszés emberek sírtak... — És ezt oly jó volt látni, most tudom csak, mily bölcsek voltak öregeink s mily öröm, hogy idekerültem. Hogy ezt elmondta a fenyőfa, ismét elhallgatott, a tárgyak pedig megilletődve, némák maradtak. A szobában mély csend lett... A betlehemi csillag viliódzva fényiéit a fenyő csúcsán, fénye rávilágított arra a kis csoppecskére. ami ragyogni kezdett s ragyogásával bevilágította az egész szobát, mind» a tárgyakat és a kis ágyakban alvó gyermekek buksi fejét és az ősz szülők homlokát. " Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca? A GYERMEKEKNEK
