Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-12-16 / 100. szám
19S8 december 16 »KOMAROMI LAPOK< 9. oldal. A GYERMEKEKNEK Bandi álma. zá a munkához. Rövid félóra múlva már a kis vább. asztalon gőzölgött a frissen forralt tej, melyet száraz kenyérkével jóízűen falatozott el a kis tár-Bandi nagyon lusta, aluszékony fiú. Hiába kérleli édesanyja: — írd meg a leckét, édes fiacskám. Reggel édesapja, édesanyja, Mari,, a kis minfteneslány, a ház minden népe alig tudja a fiú szeméből kiverni az álmot. Valahogy csak kihúzzák az ágyból, de harisnyahúzás, cipőfűzés alatt újra,, meg újra elalszik. Ezért aztán Bandi napnap után elkésik az iskolából. Édesanyja már a doktor bácsihoz is elvitte, a jó öreg doktor bácsi csak legyintett a kezével s azt mondta: — Kutyabaja a gyereknek, csak nagyon lusta. Tessék este nyolckor lefektetni. Bandi délután egyedül maradt otthon. Illetve Mari a konyhában mosogatott, de annak oly sok volt a dolga, hogy nem igen vigyázta, mit csinál a fiúcska, aki bizony edesdeden aludt, a számtanfüzetre könyökölve. Hiába kötötte lelkére édesapja: — Tanulj, Bandi fiam, írd meg a leckét, akkor holnap elviszlek a cirkuszba, meg az állatkertbe, felülhetsz az elefánt hátára. Még ki se tették szülei a lábukat az ajtón, máris elaludt. Egyszer csak, no nézd! a számtanirka lassan kicsúszik a Bandi könyöke alól s csodák csodája, a számok kibújnak a lapok közül, két lábra állnak, átalakulnak apró emberkékké, körülveszik az álmélkodó Bandit. Majd rátelepednek fülére, szemere, orrára, körülülik a fejebubját, belekapaszkodnak a hajába. Egy nagy pókhasú hatos meg éppen a torkára telepszik, Bandi fuldokolva kapkod levegő után. — Mivel büntessük meg Bandit, mert ismét elaludt leckeírás közben? — kérdezi a görbehátú kettes. Szaladjunk el. fussunk el, - nevet a sovány egyes.-- Én, a tanító úr noteszába bújok, a Bandi neve mögé — vihog az ötös. — Jaj, de jó lesz, — vigyorog a hetes. Csufoüdáros hahotába törnek ki a számok. Körültáncolják Bandit, csak a hatos nem mozdul a torkáról, nagy kényelmesen üldögél ott A többiek még énekelnek is táncolás közben: Aki lusta, aki rest, Nem érdemli a levest. Ki nem írja meg a leckéi. Nem kap cukrot, se tejecskét. A tintatartó is beleszól a vitába. Csak úgy fröcsköli haragjában a tintát az alvó Bandira, a szőnyegre, a fehér csipketakaró már merő kékeslila lintafolt. — Eddig mindenki megbecsült, a költők velem írták örökszép verseiket. Az emberek leveleiket, anyjuknak, apjuknak, rokonnak, barátnak, akiket szerettek. Nélkülözhetetlen voltam a tudós asztalán, csak ez a tacskó gyűlöl. Nem viseli gondomat. — Engem is állandóan rongál, — ugrott ki a toll Bandi kezéből, meri úgy aludt cl írás közben. a tollat szorongatva. Erre felébredi az alvó fiúcska. Nini... a számok ott feketéllettek az irkában, sőt csodák csodája, a tintatartó is békésen álldogált az asztalon. — Be jó, hogy csak álmodtam, — motyogta Bandi. Eelkapta a tollat a földről, egy-kettőre megcsinálta a leckét. Ettől a naptól kezdve csak éjjel aludt, nappal tanult, játszott, sétált. Nagyon félt, hogy valósággal eljön a pohos hatos és ráül a torkára. A háromlábú falovacska. Odakint nedves őszi eső szitált, a járókelők behúzott gallérral sietve haladtak tova ernyőik alá húzódva és bizonyára arra gondoltak, de jó most azoknak, akik a barátságos szobácskák kályhá imellé húzódva élvezik annak áldott jó melegét. Egy vidéki kicsiny város egyik mellék-uccájában és annak egyik négyablakos sárga kis házában azonban kicsiny fekete vaskályha bánatosan sóhajtozott, mert az ő gyomrocskája a beállott hideg napok alatt is üresen maradt. A kis szobának hangulatán ez mit sem változtatott, mert azt hangos gyermekkacagás és vidám lárma töltötte meg. Három rózsásarcú, szőke leányka és egy lobogó szemű feketefürtös kisfiú hancurozott a löldreterített fakópiros pokrócon es csak mikor sötétedni kezdett, kezdtek csendesebben viselkedni a mi kis barátaink. — Szent Isten, már fél hat és én még el sem készítettem az uzsonnát — kiáltott Iluska, a legnagyobbik leányka, miközben fürgén látott hozsaság. Mindjobban sötétedett s lassanként a gyerekek hangulata is mind borongósabb lett! Ernőké, az előbb még csengő kacajé kis legény álmosodni kezdett és eszébe jutott anyácska. Mikor jön már haza, hol van ennyi ideig az ő anyácskája, siránkozott panaszosan, miközben a kislányok is aggodalmasan nézegették az óra mutatóját és Iluska sóhajtva állapította meg, hogy anyácska biztos elkésett a kétórás vonatról, mellyel Pestről kellel! volna hazajönnie. Vagy jaj Istenkéin, csak nem történi valami baja, töprengett tovább, hiszen holnap van öcsikéjük ötödik születésnapja és ezt a kedves napot csak anyácska csókja, ölelése és meleg szeretető varázsolhatja széppé, kedvessé. Valamikor régen, mikor még a jó apuka is közöttük volt, minden gyerek születésnapját haboskávéval, csokoládés tortával megünnepelték, sőt még egy-egv játékszer is ott pompázott az ágvacska mellett. Bellát ennek mind vége már, apuka a hideg földben álmodik az ő itt hagyott kis családjáról és anyuka kicsiny nyugdíja nehezen tudja előteremteni a négy éhes szájacska napi falatját is. Hát még a többi sok minden, amit mind elő kell teremteni a jó édesanyának. Amíg a gyerekek repesve várták haza az ő jó őrangyalukat, vájjon mi történt anyukával? Egész nap állás után járt, egyik hivatalból a másikig, míg végre egy kis biztatást kapott, hogy rövid időn belül teljesítik kérését. Első útja a hála volt. betért egy közeli templomba és buzgó imádság közben észre sem vette az idő múlását. Ahogy kilépett a templomból, a közeli téren egy sátrat vett észre, önkéntelenül arra vette lépteit, pedig az kerülőt Jelentett a pályaudvarhoz. Bellát ő igazi édesanya volt, aki. ha szép játékszert, vagy édes csemegét látott, ha nem is vehette meg. legalább úgy nézegette. hogy de jő is volna, ha az ő édes gyermekei számára mindazt hazavihetné. Sóhajtva nézegette a sok tarka-barka babát, pojácát, labdát és a sok gyerekszemnek, szívnek való szépségét. Búsan nézegette lapos kis pénztárcája tartalmát. melyben az előre kiszámított útiköltségen kívül csupán egyetlen korona szerénykedett. Egyszerre nagyot dobbant a szíve, a sok öt és tízkoronás játékszer között egy színesre festett szép játék falovacskát vett észre, melynek nyakán kicsi cédula lógott »csekély hiba miatt féláron kapható . Reszkető kezekkel húzta elő fényes koronáját, boldog örömmel szorongatta magához a kicsi paripát és sietve ment ki a vonathoz. Két órát késett és csak este kilenc órakor érkezett haza kicsi otthonába. Iluska könnyáztatla arcocskával kis imakönyve mellett bóbiskolt, mert a bárom kisebbik álomba sírta magát. A kicsi lovacskát — amelynek csak három lábacskája volt - Ernőkének, a holnapi születésnapjára, fürtös fejecskéje mellé tették. Másnap reggel a fiúcska örömujjongva szorította szívéhez a kis lovacskát. Nem kérdezte, hogy melyik csatában vesztette o! a negyedik lábát, mert képzeletben a három faláb is mesebeli száguldó sárkány módjára tudta röpíteni az ö kis gazdáját és addig meg sem állt, — míg Tündérország aranykapuján be nem repült. A farkas hálája. Valamikor réges régen élt egy Istenfélő, jámbor vándorlegény, aki mikor már megöregedett és belefáradt az évek óta tartó hosszú vándorlásba, egy hatalmas erdő szélén ütötte fel tanyáját. Néha meg-megállt beszélgetni a messze faluból jött emberekkel, akik rozsét szedtek az erdőben. Mondták is néki a falubeliek:- Miért nem jön kelmed a mi falunkba lakni? Félelmes lehet itt élni egyedül ebben az erdőben. Meg aztán itt a tél és bizony nem egyszer éhes farkasok bújnak elő. ha embert éreznek közelükben. — Ha Isten velem van, miért félnék — volt a vándor válasza. Ilyenkor az emberek fejcsóválva mentek to-Egy téli este történt, a hold ezüstös sugara világította be a havas utat, mikor a vándor kilépett kis házikója ajtaján, hogy sétára induljon. Be hirtelen megállóit. Jó pár lépésnyire a ház előtt vagy tíz-tizenöt farkast vett észre, akik villogó szemekkel figyelték a vándor minden mozdulatát. A vándor karbatett kézzel, nyugodtan nézett vissza reájuk. — Hm... furcsa — fordult társához a legöregebb farkas. — Ki lehet ez az ember, aki nem fut meg előlünk és nem fél tőlünk? — Nem tudom — feleié a másik. — Legyünk óvatosak, hátha fegyvert rejteget kezében! — Oh, de gyávák vagytok — vonította a legfiatalabb farkas, aki még soha se látott embert, mert most vitték először vadászatra — majd én elbánok vele. Megmutatom, milyen bátor vagyok és nem hiába tanítottak engem! Azzal hatalmasat ugrott a vándor felé, de egyszerre csak zsupsz, megingott a föld a lába alatt és belezuhant egy farkasverembe. A farkasok meg majd kővé meredtek a rémülettől. — Fusson, akinek kedves az irhája - ordétóttá a legeszesebb ja farkasok közül. Kétszer se kellett mondani. Uccu neki, hanyathomlok futott, ki merre tudott és pár pillanat sem telt bele, a farkasok már eltűntek az erdő sűrűjében, magára hagyva a kétségbeesetten vo-. nüó kis farkast a verem mélyén. A vándor meg a házból kihozott egy hosszú létrát, azt leengedte a verembe és nagy üggyelbajjal, kezében egy kis lámpással megindult lefelé. A kis farkas a lámpa fényében megismerte az embert, rá akart ugrani, de bizony még vánszorogni is alig tudott. A vándor lehajolt a nyöszörgő fai'kashoz, akinek arca csupa vér volt és* lábát cl is törte zuhanás közben, a vállára emelte és felvitte házikójába. Bekötözte a vad sajgó se-, beit, lemosta arcáról a vért. aztán ágyába fektette. A kis farkas csak ámult és nem akart hinni a szemének. Gyermekkora óta csak arra tanították, hogy a farkas legnagyobb ellensége az ember, aki könyörtelen minden vaddal szemben. És most ö itt van az Ember-ellenség házában, aki nemhogy bántaná, hanem még enyhülést ad fájó sebeire... Múltak a hetek. A farkas és az Ember jóbarátságot kötöttek. Nemsokára azután meggyógyult a beteg és a vándor kinyitotta ajtaját a farkas előtt: — No most már mehetsz haza, ha akarsz — szólott. — És add át üdvözletemet testvéreidnek. A farkas nem nagyon értette a vándor szavát, de érezte a szabadság levegőjét, látta a régen áhítozott erdőt, kiugrott az ágyból és örömében nagyol ordított. Hol az ajtóra, hol a vándorra nézett és mintha szeme ezt mondta volna: — Tudom, Ember, hogy neked köszönhetem az életemet, ne haragudj, hogy itthagylak téged. Majd visszajövök és megfogom hálálni jóságodat. Azzal nagyot ugorva, vad futásnak eredt. .. Még jóformán két nap se telt el a farkas távozása óta, mikor egy éjszaka nagy ordítozásra ébredt a vándor. Kinézett az ablakon és Uram Isten mit látott! A kis farkas, akinek lábán még ott volt a kötés, versenyt ordított egy másik farkassal, aki be akart hatolni a vándor házába. Majd a földön hemperegve viaskodtak, míg végre a kis farkas került ki győztesen. Azóta mindennap, ha leszállóit az este eljött a kis farkas, és mint hűséges kutya őrizte a vándor házát. így hálálta meg a vad az ember jóságát. Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno- Kornuro ° , Nádor-utca. i
